Deilephila avagy egy kerület legendáriuma

A mű címének jelentését Sütő Edit városházi irodavezető találta meg elsőként, s kapott is érte polgármester úrtól az első városházi karácsonyi ünnepségen egy üveg jóféle bort. Mások is kíváncsian keresgéltek a neten, s meg is találták, hogy a fenti különös név egy un. zúgólepke latin neve. Ezt a speciális rovart a későbbi Pestújhelyen az addig a palotai gazdák által szántóföldként tulajdonolt, majd a parcellázás után az 1910-es évektől kezdve egyre népesebb település ügyvédi tennivalóit ellátó Dr. Bezsilla Nándor fia, a rovartan jeles tudósa, Bezsilla László fedezte fel itt, helyben s nevezte el Deilephila Pestujhelyiensis-nek (bizonyára nem gondolván arra, hogy a világ rovaraival foglalkozó tudósok majd ki tudják-e ejteni e nevet).

Nem valószínű, hogy igazi helybeli lokálpatrióta mindenképpen ezt a címet találta volna ki egy olyan színdarab megírására, mely lakóhelyéről fog szólni, vagy ha mégis, akkor nem valószínű, hogy nagyon szereti e helyet. Bár – mint (szintén) a netről kiderült – Felhőfi-Kiss László író, költő, színész, rendező itt lakik. Mindenesetre úgy tűnik, készült helytörténetből, igaz, elődei(nk) gondoskodtak is erről.

Csak a kedves Olvasónak jelzem, hogy számos felhasználható mű áll rendelkezésre egy helytörténetre támaszkodó műhöz: Buza Péter igényes, alapos és jó olvasmányként elismert helytörténeti könyvei (Palotai tegnapok, Pestújhely emlékkönyve) elődei között felsorolhatjuk múlhatatlan érdemű Fényes Elek tudósunk – többek között – az 1800-as évek derekán megjelent geográfiai és statisztikai munkáit, kiemelten Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye történetét, majd a Tanulmányok Rákospalota és Pestújhely történetéből című, 1974-ben megjelent tanulmánykötetet, melyben Dr. Für Lajos történész és Dr. Bibó István tanulmányai is (már) megjelen(het)tek, az Üdvözlet Rákospalotáról és Pestújhelyről című képeslap-kiadványt, melyet a Rákospalotai Múzeum adott ki Mojzes Ildikó szerkesztésében 2005-ben és kiadását a palotai többgenerációs családok komoly összegekkel támogatták. Ezen utóbbi kiadvány felhasználta Galgóczy Károly Pest-Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegye monográfiáját (1876-ból) és az 1931-ben megjelent Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye általános ismertetője és címtára  kiadványt, s ne felejtsük ki a sorból az 1936-ben megjelent Ezüstkönyvet, Pestújhely első helyi  „monográfiáját”. De ne hagyjuk ki a legfrissebbet sem: a legújabb korból rendelkezésre állnak a kerület mindhárom városrészében élt és élő családok történeteit megjelenítő, a 2004-től 2011-ig évenként megjelenő Kalendárium, összesen eddig 7 kötet, László Tamás kezdeményezésével, szerkesztésében, sokak-sokunk lelkes közreműködésével (sajnos, jelenleg folytatás nélkül!?).

De nem untatom a kedves Olvasót, mert a Deilephila előadásán ezt mindet hiába keresi a színházlátogató, ugyanis a Társulat nyilvánvalóan nem tudományos munkásságra szerveződött, ellenben megfelelt hivatásának: szellemesen, szórakoztatóan és (nyilván) tükröt-tartón felidézni a kerület három városrészének utolsó kb. két évszázados történetét dióhéjban. A súly(és cél-)pont mindenesetre Pestújhely és Újpalota sajátosságának megjelenítése lett, nem véletlenül.

Az Ady Endre utcai, egykori közgazdasági szakközépiskola (ma részben a KoMa Társulat bázisa) épületének előcsarnokában lejátszódó előjáték mindenesetre telibe talált, remek felütés volt: felidézett egy több mint negyvenéves, felejthetetlen helyi traumát, melynek történetét Pestújhelyen mindenki ismeri. A pestújhelyiek nem felejtik el és nemzedékről nemzedékre tovább testálják, hogy az 1969-ben induló újpalotai lakótelep építkezésének központi helyét az akkor már 150 éves Pestújhely temetőjének helyén jelölte ki a fennhatóság. A sírokban nyugvók maradványait még itt élő leszármazottaik átvihették a rákospalotai temetőbe, majd az egykori pestújhelyi temető helyét eldózerolták. A néhány perces jelenet: öt egyszerű, sötétruhás helybeli polgár toporogva vár virággal a papra, nem értik, miért nincs még ott, amikor egy fiatal rendőr váratlanul berohan és durván ordítozva kergeti el a gyászolókat: itt már nincs temető, megszűnt, tűnjenek el. A gyászolók döbbenten tiltakoznak, egy öregúr összeesik, egy fiatal nő átkozódik, de a rendőrrel nem mernek vitatkozni, elindulnak magukba roskadva, amikor az egyik idős nő visszalép a rendőrhöz, megpuszilja: szerbusz, Imrém, a rendőr pedig visszapuszilja: csókolom, keresztanyám…

Nem könnyű szavakban összefoglalni a rövid jelenetbe sűrített kelet-európai történelmi abszurdumot: a (vak és süket) diktatúra és az emberi közösség összeütközését, melyből az egymáshoz tartozás, a (félszeg) szeretet kerül ki (makacs) győztesként.

Ha másért nem, ezért mindenképpen érdemes a Deilephilá-t megnézni, s köszönjük a KoMá-nak.

A darab a továbbiakban már a színpadon folytatódik, az egykori városatyák vitatják meg a város dolgait egy vendéglőben (!), természetesen sűrű koccintások és kinek-kinek a magán állásából (orvos, ügyvéd stb) fakadó egyéb feladatai elvégzése közben. A koccintások végigkísérik az előadást, s ahogy közeledünk a mához, ahogy keményedik a megélhetés, úgy kíséri ezeket a vendéglősné mérgelődése. A fent említett kiadványokból is tudható, a többség számára milyen élhető és vidám hely volt a múltban a kerület két kisvárosi elődje, Palota és Pestújhely, s megemlítődik nemcsak a Liva-malom tulajdonosának, Liva Józsefnek a palota határban lévő fürdője, hanem Hajdu Márton vendéglőjének Parti-strandfürdője is. (Utóbbiról még amatőr fényképet is közzétett évekkel ezelőtt a Toronyhír). Dívák és bárónék is  - meg féltékenykedések is - színezték az itteniek mindennapjait, ami élvezetesen jelenítődik meg a színpadon.

Ahogy közeledünk a mához, úgy komorodik a kép: megjelenik a harmadik városrész, Újpalota. A koccintások továbbra is nélkülözhetetlenek, nem véletlenül húsvéti a jelenetsor, de a vidámság parancsra megy, férjnélküli asszonyok uralkodnak a családon, csak a kamaszlány panaszos, halk „anya, ne má…”-i és a nagyfiú magányos jeladásai kísérik a társaságinak álcázott ünnepet.

A premier teltházát, vagyis közönségét nyilvánvalóan a társulat elengedhetetlen hívei jelentették, s óriási vastaps követte az előadás befejezését. De a magunk két főjével együtt is mindössze hét nézőt sikerült felfedeznünk helybeliekből a nézőtéren. A második előadáson jórészt helybeliek vettek részt, megcsappant nézőszámmal, de azért itt is erős vastapssal. Tükröt tartani (is) szándékoztak a szerzők és a színészek egyaránt – jeleztük  írásunk elején. Sikerült. S ránk fér, ez biztos.

A darab előjátéka óriási gesztus a Társulattól a helybelieknek!

A darab mulatságos, szellemes, élvezetes és kritikus, a színészek kitűnőek, különösen kiemelkedő Lass Bea játéka.

Köszönjük KoMá-éknak!

                                                                                                                                                             be