Lehetne-e saját, kerületi nemzeti parkunk?

De mennyire hogy lehetne! Mi kellene hozzá? Kellő helyismeret, elkötelezett természetvédő csapat, szolidáris és önzetlenül támogató helybeliek, bátorság, fantázia és mindenek előtt a fentiekkel együttműködő, valódi teremtő akarat.

Aki a kerületi régi térképeket ismeri, azok előtt a Nagy-Turjános, a tőzegláp, a Szilas-patak vidéke régóta ismerős lehet. Aki pedig kíváncsi és felfedező lelkülettel is meg van áldva, már bizonyára szétnézett a kerület határában, s talán rátalált arra csodálatos, szinte még érintetlen természeti tájra, amely a Szilas patakon túl a palotai láp vidéke.

A nyolcvanas évek végén az Újpalotaiak Baráti Köre Művelődési és Érdekvédelmi Egyesület tagja volt egy fiatalember, aki ezt a fenti tájat ismerte, mint a tenyerét. Elvitte „háztűznézőbe” az egyesület vállalkozó szellemű tagjait. Akkor még Hajdu László, jelenlegi polgármester is tagja volt az egyesületnek (az akkori MSZP-ből csak ketten jutottak be a testületbe a kerületben, Hajdu László is egy volt a képviselők között), s mivel a Csatornázási Műveknél dolgozott, tudott gépi segítséget hozni a lápi tavak kotrásához, tisztításához. Sőt az egyesület vásárolt egy aluminiumcsónakot is, és a fiatalember vezetésével közösen igyekeztek tisztítani a tavat. Képek is készültek e tevékenységekről. Sőt: a civil szervezet nevében a fiatalember javasolta a képviselőtestület környezetvédő bizottságának (akkor még volt ilyen bizottság is!), hogy a tavakat nyilvánítsák természetvédelmi területté, ezzel is óvják, védjék, vigyázzák. Ezt a testület el is fogadta, a bizottság kereszténydemokrata képviselője gondoskodott is a természetvédelmi tábla elkészítéséről és kihelyezéséről. Sajnos a táblát módszeresen letörték, kitépték, eltaposták azok, akik viszont a tavak létét kizárólag egyéni nyereségszerzésre vélték hasznosítani. Még arra is képesek voltak, hogy átvágják a tavat, hogy a víz folyjon bele a Szilas patakba, és a víz nélkül fuldokló, vergődő halakat mázsaszámra szedték ki és vitték a piacra.

Az egyesület tagjai a fiatalember javaslatára a tavat el is nevezték Nevenincs tónak… A Toronyhír nevű civil újságban cikk is jelent meg mind a lelkes környezetvédő csapatról, mind a tábla kihelyezéséről, s persze arról is, hogy a táblát kitörők mit sem törődtek a természet adományával, az itt élő madár- és állatvilággal, a sűrű, különleges mocsári növényzettel…

Ma is találhatók itt számosan a nagyáruházakból ellopott bevásárló kosarak a vízbe lökve, rozsdásodva, nejlonszatyrok, flakonok szanaszét. A vidám „piknikezők” el sem tudták volna másként képzelni a társasági kikapcsolódást a természetben?!... A sűrűben, sátorban lakó három hajléktalan jobban vigyáz a körülötte élő világra, mint az összkomfortos panelházak lakói…? Ki kellene a tavakat kotorni, mert a nádi növényzet túlburjánzott, egyre szűkíti a madarak és egyéb, itt honos kisállatok élőhelyét, mocsarasítja a vizet. Gondoskodás, féltő és okos vigyázás kellene ennek a természeti adottságnak a megőrzésére. Melyik nagyvárosi kerület dicsekedhet ilyennel? S melyik lenne valóban képes megvédeni, ha az övé lehetne?!

Lehetne-e nemzeti parkunk itt a lakótelepek szomszédságában? Miért is ne?! Csak legyen teremtő akarat, környezetvédő csapat, támogató helybeliek, fantázia, kellő erő és bátorság a megvédésére. Hátha még nem késtünk el a megtartásáról a gyermekeink, utódaink számára?!

Berta B.