Nemzeti ünnepeink helyi ünneplései

Mindig ugyanott, ugyanazok, ugyanarról?!... Vagy lehet másként is?

Jó néhány évvel ezelőtt a civilek közül sokan felvetettük: miért nem mondhat beszédet a nemzeti ünnepek alkalmából egy-egy kerületi, általunk jól ismert és köztiszteletben álló helyi polgár. Ezt, mint javaslatot, Juhász Sándor, a kerületi Ipartestület akkori elnöke, több generáció óta kerületi lakos, köztiszteletben álló helyi polgár, kerületi dísz-polgár, megfelelő helyen, megfelelő súllyal felvetette a kerület polgármesterének, azzal az érvvel megerősítve, hogy a kerületi ünnep nem országos színtű, ez a mi ünnepünk, a mi megemlékezésünk, legyen a mi szívünk, szokásaink szerinti a megemlékezés módja is, ha már több mint egy évtizede demokráciában élünk. Ezen javaslat a több mint tíz éve regnáló kerületvezetésnél mindmáig nem talált befogadásra.

Ám immár ötödik éve a magyar nemzeti ünnepek helyi ünneplései mégis megváltoztak. Alapvetően ketté váltak. Miközben az egyik, a Városháza és a többségi frakció folytatja a megszokott helyeken, a megszokott szónok(ok)kal a megszokott megemlékezéseket (amikbe új színeket a műsorra felkért iskolák előadóinak csapata hozott és hoz), aközben a másik, a László Tamás vezette csapat mindig újabb és újabb vizuális és eszmei-gondolati megoldásokkal és rendezvényekkel gazdagítja a helyi ünnepek súlyát, hatását, érzelmi és értelmi katarzisát. Így az Ünnep mindig az ünnep lényegét egyedi módon kibontva emelődik felejthetetlenné és katartikussá.

Íme, néhány példa.

Külvárosi 56’ – a lyukas emlékezet című, a Széchenyi utcai református templom közösségi termében megrendezett 2006-os kiállítás és ünnepség a Forradalom 50. évfordulóján. A templom kerítésén óriási transzparens - melyet éjszakánként a szél - vagy más? - letépett s újra vissza kellett applikálni - hírdette a kiállítás és rendezvény címét. László Tamás megkereste a kerületben élő, egykori 56-os forradalmárokat, akik nemcsak a kiállításhoz készített tablókon mutatkoztak be, hanem személyesen is az esti beszélgetések során. Sokunkat külön is megkérdezett, ki hogyan emlékszik az 1956-os forradalomra s fel is kért, mondják el, írják le, tegyék közkinccsé emlékeiket. Az október 23-i ünnepség másik helyszíne az Epres-sor lett, a kerület által állíttatott, a helyiek körében általában „szovjet” emlékműnek nevezett 56-os emlékművel szemben – mintegy vele feleselve - A kalodába zárt fánál. A fa ágain az ünnepség kezdetére szalagokon azok neveit libegtette a koraőszi szél, akikét Vizér Klára egy Kerepesi úti temetői séta alkalmával lejegyzetelte az 1956-ban, Isten tudja, hol meghalt, eltűnt, eltemetett hősi halottak emlékhelyéről. Ezen első ünnepi alkalmakkor mindegyik ünneplő kapott egy-egy nevet, amit az ünnepség végén, főhajtással beolvasott a mikrofonba, a hősök neve melletti évek számával. Ez az aktus különösen személyessé tette ezt az ünnepünket. Egy másik alkalommal itt idézte fel saját személyes emlékeit 1956-ról Tellér Gyula szociológus, esszéista, műfordító.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ünnepén, március 15-dikén az ünnepségek színhelye idáig a Pestújhelyi téri 1848-49-es emlékmű volt. Itt tették mindeddig színessé és emlékezetessé az ünnepet a Szilas táncegyüttes tagjai, valamint a magyar forradalom katonái közé átállt egykori császári és királyi 32-es dragonyosezred történelmi ruházatát és fegyverzetét visszaidéző, hagyományőrző férfiak. Itt történt a kerületi Ipartestület által helyreállított 1848-as dombormű szakrális megszentelése is, itt mondott verset Bánffy György színművész, itt mondott szenvedélyes, gyújtó hatású beszédet L. Simon László, a Magyar Írószövetség alelnöke – szakadó esőben, fedetlen fejjel. Abban a szakadó esőben táncolt a Szilas együttes is a Pestújhelyi út közepén: csak úgy csapták a lányok cipősarkai, a fiúk csizmái a víztócsákat szerteszét. Itt állítottunk sátrakat, s az ünnepség után koccintottunk az ünneplőkkel, kínáltunk „piros-fehér-zöld színű” zsíroskenyereket, s közben beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk...

László Tamás kiállítást rendezett többek közreműködésével a 100 éves Pestújhely ünnepségeinek befejező aktusaként a pestújhelyi katolikus templom előtti téren, s gazdag kiállítási anyagot mutatott be a kerületben eddig történt eseményekről, megemlékezésekről és rendezvényekről – Városmisszió, a kommunizmus áldozatainak emléknapja, a pestújhelyi kerekeskút helyreállítása, az egykori pestújhelyi temető Memento emlékhelyének felavatása az újpalotai Hartyán közben, a rákospalotai temetőben Bauer Sándor sírjánál emlékezés az 1969-ben tűzhalált halt ifjúra - az idei március 15-dikei ünnepség helyszínén, mely idén változott: a Boldog Salkaházi Sára nevét viselő újpalotai katolikus templom udvarán és közösségi termeiben zajlott.

Az idei ünnepség sok-sok 1848-as népdal eléneklésével kezdődött, folytatódott és fejeződött be, de táncolt a Szilas táncegyüttes egyik táncospárja is, s idén László Tamás emlékezett meg Magyarország legutóbbi történelmi századáról, sorsfordulóiról, s kiemelten március idusáról. Az évek óta szokásos bográcsgulyás a Neptun utcai iroda udvarán elkészült délig, az ünnepi megemlékezés után a templom közösségi termeiben, asztalok mellett fogyaszthatták el az ünneplők igazi, foszlós kenyérrel. Aznap este ugyanitt a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház két színművésze, Bitskey Flóra és Rédey Zoltán Remenyik Zsigmond, Wass Albert és Juhász Gyula hazafias és istenes verseiből felépített előadóestjével bűvölte el a jelenlévőket. Ez az idei ünnepség még március 21-én is tartott: a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház előadásában nézhettük meg az újpalotai Közösségi Ház zsúfolásig megtelt nagytermében Siposhegyi Péter és Andrási Attila Magyar Piéta avagy Az öszödi köztársaság című színművét.

E színdarab megértéséhez szükséges némi történelmi visszatekintés. Az utóbbi 50 évben szinte csak Kovács András Hideg napok című filmjéből lehetett tudomása a magyarság egy részének arról, mi történt 1941-ben az 1945 óta Jugoszláviához, majd manapság Szerbiához tartozó Bácskában. 1941 áprilisában - Magyarországnak a világháborúba való belépését követően - csatolták vissza Magyarországhoz a trianoni békeszerződésben elcsatolt területek közül Bácskát, a Muraközt és a Dráva szögét. A visszacsatolás miatt a szerbek az un. Sajkáskerületből átszöktek és 6 csendőrt megöltek. Ez un.„tisztogatási” műveleteket indított el a magyar hadsereg részéről, az ellenálló szerbek miatt túl drasztikus módszerekkel, amiért később felelniök kellett a legmagasabb rangú tiszteknek is. Az un. „tisztogatás”során kb. közel 2400 szerbet, zsidót s köztük magyarokat is agyonlőttek. 1944-ben, a világháború vége felé erre „felelt” sokszoros megtorlással a jugoszláv partizánok által visszafoglalt magyarlakta területek lakossága elleni hadjárat. Az ekkor kiírtott magyarság létszáma a szakemberek, a történetírók szerint is megközelítette a 20 000 és a 38 000 fő közötti nagyságrendet, egészen pontos adatokat nem tudunk mindmáig.

A színdarab 1944-ben és 2004-ben játszódik Szabadkán. Az 1944-es véres szerb megtorlásról szóló színdarab előadására készülnek a szabadkai színház színészei, de ezzel párhuzamosan felelevenednek a 2004-es magyarországi népszavazás eseményei, a reményt felváltó kiábrándultság és fájdalom, és annak felismerése, hogy a magyarországi magyarságnak nem fontosak a háborús békeszerződések miatt az akaratukon kívül határon túlra szorult magyarok.

Ez a drámai előadás tanúság is arról, hogy az itteni magyarság mindmáig nem éli át igazán, hogy a történelem viharai, a háborúk, az igazságtalan békeszerződések a történelmi Magyarország jelentős magyarlakta területeit szakították el az anyaországtól, s hogy mindez az elmúlt évtizedek alatt végig tabu téma volt. Az 1990 után egymást váltó kormányok közül is csak egynek volt fontos a határon inneni és a határon túli magyarság un. lélekben történő ”egyesítése”, melyet népszavazással igyekezett jogossá tenni. Ezt a népszavazást azonban olyan igaztalan ellenakciók „fúrták” meg, melyek elképzelhetetlenek lennének bármely más európai nemzet esetében... S hogy ennek a drámának miért alcíme Az őszödi köztársaság? A fentiek talán magyarázatot adnak erre.

Visszatérve a kiindulópontunkra: mi az, amitől ötödik éve mások kerületünkben nemzeti ünnepeink helyi ünnepségei?

Aki szervezi, kitalálja és mozgósítja az embereket, annak FONTOS AZ, HOGY VALÓBAN MEGISMERJÜK, SŐT ÁTÉLJÜK, MÉLYEN ÚJRAÉLJÜK TÖRTÉNELMÜNK NAGY SORSFORDULÓIHOZ KÖTÖDŐ ÜNNEPEINKET HELYI SZINTEN IS.

Aki szervezi, kitalálja, mozgósítja a helyieket az ünnep megünneplésére, az ünnep lényegének átélésére, az mindig megtalálja az ünnep valódi mivoltának, átélhetőségének gazdagságát, s a belőle fakadó katartikus hatást.

Aki szervezi, kitalálja és mozgósítja a helyieket az ünnep megünneplésére, az tudja, hogy mekkora muníció, lelki erő és folyamatos töltekezés adódik abból, ha az ünnep valóban Ünnep képes lenni.

Hát ekképp lettek másmilyenek nemzeti ünnepeink helyi megünneplései – mindannyiunk örömére, lelki épülésére és jövőnk gazdagítására.

Köszönjük!

BE