A helyi sajtó nyomorúsága

Dán kísérőink még tanulmányutunk ötödik napján is vissza-visszakérdeztek: jól értik-e, hogy Magyarországon a helyi sajtó döntő részét az önkormányzatok adják ki? El kellett ismernem: mennyire igazuk van abban, hogy ezt nem tudják fölfogni!

A helyi sajtó az esetek többségében sajnos önkormányzati sajtót jelent. A magánkiadásban megjelenő helyi lap üdítő kivétel. A magyar városok meghatározó részében és a budapesti kerületekben a helyi lapok túlnyomórészt önkormányzati tulajdonban vannak, és szinte minden esetben a képviselő-testületek döntik el politikai alapon, ki legyen a fő- vagy felelős szerkesztőjük.

Lehet-e ebben az esetben valódi sajtómunkásokról és sajtótermékről beszélni?

Megválasztása után az új szerkesztőségi vezető tisztában van azzal, hogy posztja és jövője a testületi többség kezében van. Újságírói és szerkesztői függetlenségről, a szakma szabályainak komolyan vételéről, a nyilvánosság hatalom-ellenőrző szerepéről beszélni így nem lehet. Sajnálom, hogy Eötvös Pál, a MÚOSZ elnöke a Beszédvázlat a sajtószabadság ünnepére című cikkében (március 13.) erről a strukturális problémáról nem írt.

Pedig ez az oka annak, hogy helyhatósági választások után, ha hatalomváltás következik, többnyire lecserélik a helyi önkormányzat által kiadott lap vezetőjét. Jobb esetben. Rosszabb esetben a teljes szerkesztőséget.

Lassan húsz évvel a rendszerváltás után is nagy a bizonytalanság annak megítélésében, hogy kié is a helyi lap. A teljes lakóközösségé, a képviselő-testületé, annak többségéé, vagy egyszerűen a polgármesteré? Az esetek többségében azt látjuk, hogy a polgármester, de legalábbis a testületi többség fenntartja magának a jogot, hogy ő határozza meg, mi és hogyan kerül - közpénzen! - a lapba. A helyi demokráciák egyik legnagyobb félreértése ez.

Van, ahol megjelenés előtt a polgármester sajtóreferensének és/vagy a polgármesternek be kell mutatni a lapot - jóváhagyás végett! Több példát lehetne arra is mondani, hogy a helyi ellenzék mondandóját még fizetett hirdetésben sem jelentethetik meg. A polgármester sokszor elvárja a saját ajnározását.

Kétségtelen, vannak a politikai nyomásnak, beleszólásnak fokozatai, az önkormányzati sajtótermékek között is van különbség, olykor nem is kicsi. De a helyzet mindenképpen abszurd. És nem változtat rajta érdemben az sem, hogy egy törvényi szabályozással a polgármester helyett a jegyzőt vagy az aljegyzőt tették meg felelős kiadónak.

Érdemes belegondolni, hogy mit tehet ilyen felállás mellett egy újságíró, ha tudomására jutnak az önkormányzattal kapcsolatos visszaélések, korrupciós ügyek. A közvélemény pontos, sokoldalú és tárgyszerű tájékoztatása volna a dolga természetesen, de ezt persze nem teszi. Nagy valószínűséggel nem tesz semmit, hiszen pontosan tudja, hogy az állását és a jövőjét kockáztatja.

Ám van ennek a dolognak egy másik oldala is. Van-e magára valamit is adó újságíró, aki belemegy ebbe a "játékba"? Bizony vannak kollégák, akik önbecsülésük nagy részét elvesztették, s készségesen kiszolgálják a helyi hatalmat.

A helyi sajtó (nyomtatott és internetes újság, tévé, rádió) függetlenségének szükséges, de nem elégséges föltétele, hogy magántulajdonban legyen. Számtalan magánkézben lévő újságot, tévét, rádiót vett meg kilóra a megyei vagy a városi önkormányzat. Ott van például az a tiszántúli, alapításától kezdve magánkézben lévő televízió, amely a megyei és a megyeszékhelyi önkormányzatokkal évi több tízmilliós együttműködési szerződést kötött, kisebb tételben a sugárzási körzetében lévő települések polgármesteri hivatalaival és egyéb hatóságokkal, hivatalokkal, közigazgatási szervekkel is. Így közszolgálati feladatait azokkal fizetteti meg, akiktől függetlennek kellene lennie, miközben az ORTT műsorszolgáltatási alapjától is bőven folyik hozzá a pénz. Ügyes. És persze csalás a szakmával és a nézővel szemben.

Vannak jó példák is az írott sajtóban Kalocsán, Gyomaendrődön és Mezőberényben, ahol a magánkiadásban megjelenő lap valódi hírközlő és véleményformáló termék. Nem mellesleg üzletileg is prosperál, mert a helyi szinten érdekes és izgalmas lapot szeretik az olvasók, s ezért a hirdetők is.

Az ezredfordulón - a MÚOSZ keretein belül - megkezdődött egy országos sajtóregiszter összeállítása, Ballai József (akkori alelnök) kezdeményezésére. Még csak töredékek sem láttak belőle napvilágot. Én is csupán aprócska részleteket ismerek belőle: azt például, hogy az egyik dél-alföldi megye helyzetfelmérése döbbenetes eredményt hozott: ott mintegy 600 ember él elsősorban a médiából, de közülük csak 8 volt a legnagyobb honi újságíró-szövetség tagja. Egy kicsit szimbolikus is ez. Ennyire van jelen a MÚOSZ a végeken.

A megyei napilapok piacán kialakult monopolhelyzetről most nem is beszélnék, mert Budapesttől ez is olyan messze van, hogy tán nem is látszik.

A vidéki sajtódemokrácia romokban hever, és ez már rövid távon is elveszi a társadalmi párbeszéd lehetőségét, ami pedig egy normálisan működő demokratikus társadalom fontos ismérve volna. Dániában ezt az egészet soha nem fogják megérteni. De ez nem az ő bajuk.

Bod Tamás| Népszabadság| 2008. március 27. |

A szerző újságíró, Hír6.hu