|
Palotai történetek
Gyűjtsd a vasat és a fémet!
Az egész dolog úgy kezdődött, hogy 1948-ban létrejött a Szervestrágyagyűjtő Nemzeti Vállalat, azon racionális okból. hogy a föld a népi demokráciában, sőt a proletárdiktatúrában is többet terem, ha trágyázzák.
Nagyanyám mesélte, hogy a szervestrágyát az ántivilágban is gyűjtötték, és akkor is a földekre juttatták a terméshozam növelése érdekében. Tették pedig ezt élelmes vállalkozók, akik felismerték, hogy a csatornázatlan Rákospalotán a kertes házak lakói naponta termelik természetes szükségleteikből eredően az emberi szervestrágyát, de nem foglalkoznak üzemszerű hasznosításával. A vállalkozók - tekintettel a termék illóanyagaira, halmazállapotára és minéműségére - akkor éjjelenként végezték a megegyezés szerinti felvásárlást, s hajnalra még a kerti utat, a verandát és a kapualjat is tisztára mosták, söpörték, hogy a kellemetlen mellékhatásokkal járó, ám triplán hasznos tevékenységnek parányi nyoma se maradjon.
Nem így a nép állama által létrehozott Szervestrágyagyűjtő Nemzeti Vállalat! Ennek dolgozói a begyűjtést nappal végezték, ország-világ szeme láttára. Elvégre: nem csak hogy nem szégyene, hanem egyenesen szerves része az osztályharcnak a szervesanyagbegyűjtés, amit igenis éljen csak át teljes intenzitásában az ország minden lakója!
A begyűjtő hadjárat első lépéseként a Szervestrágyagyűjtő Nemzeti Vállalat XV. kerületi telepének (Pázmány és Bácska utca sarok, a mai bolhapiac helyén) gumikerekű lovaskocsijaival tőzeget hordtak szét Rákospalotán, majd a házak előtt a járda mellé nagy kupacokban leöntötték. A fennen hangoztatott tervgazdálkodás hiányában vagy éppen ravaszul leplezett érvényesítése következtében a tőzeg-kupacok általában egy hétig ott magasodtak az út szélén - a tanulóifjúság nem kis örömére. Ebből ugyan (homok)várakat nem lehetett építeni, viszont kiválóan alkalmas volt arra, hogy este, a rosszul kivilágított utcákon, a váltóoktatástól kimerült (hétfő-szerda-péntek délelőtt, kedd-csütörtök-szombat délután volt a tanítás) gyereksereg hazafelé menetben a gyanútlan feketebárányt a tőzegkupacba vágja. Az igazi mulatság az volt ebben a játékban, hogy az áldozat nehezen tudott felkecmeregni, négerként rohant támadói után és egy hétig rázogatta magából a tőzeg-morzsalékot.
A Rädda Barnen utcai iskola tanulói között - ahová én jártam - a potenciális áldozat rendszerint Schäffer Lajcsika volt, aki negyedikes kora ellenére 170 cm-es magasságával és végtelen jámborságával kiprovokálta mélyebb növésű osztálytársai szekírozó kedvét.
Végre felvirradt a napja annak, hogy megjelentek a gumicsizmás, kékoverállos, svájcisapkás (villámhárítójukon a kötelezően felfűzött kétfilléressel!) dolgozók hatalmas talicskákkal, lapátokkal, vasvillákkal felszerelkezve, és kezdetét vette a begyűjtési akció. Az udvarok végében álló budik ülőkéjét gyakorlott mozdulattal lekapták, és a hosszúnyelű fándlikkal akkurátusan kimeregették népgazdaságilag értékes anyagtartalmát a talicskákba. Pár perc múlva penetráns szag bódította el a lakókat, amit megadással kellett tűrniük, a korábban vázolt politikai távlatok miatt. A szag-párnát tolakodó légyinvázió tette még rémisztőbbé. A talicska tartalmát aztán az utcán erős kezek összedolgozták a tőzeghalommal, majd az érési folyamat melléktermékei még egy-két napig boldogították a környéket. Végül megjelentek a lovaskocsik, és a svájcisapkások a félkeménnyé vált, bűzlő dombokat szívlapáttal felhányták a kocsikra.
Az ilyesféle tervgazdasági akciók azonban mit sem értek volna, ha nem társadalmasítják őket. Az úttörőcsapatok például kötelesek voltak vécé-felelősöket kijelölni, akik nemcsak a vécék (budik) tisztaságáért feleltek, hanem a felgyülemlett értékes anyag mennyiségéről is jelentést tettek. Ennek alapján az illetékes tanerő felvette a Szervestrágyagyűjtő Nemzeti Vállalattal a kapcsolatot, és indult az akció.
Ez az úttörő-megbizatás - érthetően - nem járt nagy tekintéllyel az iskolai un. második nyilvánosságban, csak az igen túlbuzgó pajtások vették megtiszteltetésnek. Ilyen volt a Rädda Barnen utcai iskolában S. Erzsébet, akit egy ízben Sipka Laci (a győri Kisfaludi Színház hajdanvolt vezető színésze) főszarértesnek nevezett. Az önérzetében megsértett tisztségviselő a szombati csapatgyűlésen nyilvánosságra is hozta az őt ért politikai támadást.
- Erzsike! - mondta az igazgató bácsi a csapatgyűlésen -, mondd el szépen, mit mondott neked Sipka pajtás! - Amikor én voltam az osztályban a vigyázó, azt mondtam: háromig számolok, aki nem marad csöndben, azt felírom a táblára, egy, kettő, három... Erre a Sipka azt mondta, hogy: macska ül az ágon... Ezzel lejáratta a vigyázói tekintélyemet, ráadásul még főszarértesnek is nevezett - mondta öntudatosan a szép nagyra nőtt S. Erzsike, megvetően mutatva a vádak súlya alatt még kisebbé zsugorodott fiúra. Az úttörőcsapat ezek után természetesen egyhangúan elítélte azt, amivel titokban mindenki mélyen egyetértett.
Mindez ma már talán hihetetlennek tűnik, pedig akkor reálisan büdös valóság volt.
Ráadásul a szervestrágyabegyűjtés sem töltötte meg az üzletek üres polcait, és a nehézipari termelés sem érte el a tervszámokban szerepeltetett magaslatokat. Kezdetét vette tehát a vas- és fémgyűjtés, mint a békeharc másik jellegzetes formája.
A vasgyűjtési mozgalom úgy szakadt rá az országra, mint egy lavina vagy szökőár, mindenképpen mint egy katasztrófa. Ez, persze, csak utólag vált világossá, mert akkor, egy darabig, majdnem mindenki elhitte a nép bölcs vezérének állítását, miszerint A VAS ÉS ACÉL ORSZÁGA VAGYUNK. Ennek jegyében épült fel 1953-ban Dunapentele helyén és szomszédságában Sztálinváros, vagyis a vasmű, a Dunának egy szakadékos, kikötésre alkalmatlan, ámde Titóéktól jól védhető szakaszán, ahová vasúton kellett szállítani a vasat is, a szenet is. Szén bőven akadt kies hazánkban, Rudabánya azonban nem tudta produkálni a megfelelő mennyiségű vasat és így született meg a békeharc szüntelen dúlására is figyelmeztető jelszó: GYŰJTSD A VASAT ÉS A FÉMET, EZZEL IS A BÉKÉT VÉDED!
A társadalmasított kampány katasztrofális hatása abban rejlett, hogy fenntartás nélkül mozgósította az iskoláskorú nemzedéket. Igaz, az iskolai füzetek elején A TUDÁS FEGYVER AZ IMPERIALISTÁK ELLENI HARCBAN! és a hátoldalán a fenti vasgyűjtésre buzdító jelszó díszelgett, az osztálytermek falán pedig a következő, a hazafias érzelmekre apelláló transzparens függött: HAZÁNK NEM RÉS, HANEM ERŐS BÁSTYA A BÉKE FRONTJÁN!, azért ezek még önmagukban nem gyújtották fel eléggé a tanulóifjúság fantáziáját és harci kedvét.
Bár, mint a mellékelt képeslap is bizonyítja, az öntudatra nevelés szorgalmas vetése termékeny talajra hullott az ifjú lelkekben... Jánosik János sztahanovista - képeslap
De a vasgyűjtés más volt. A hősökként harcoló gyerekek otthon leszerelték a kapuzárakat, a kályhacsöveket, az esőcsatornákat, a sparhelt-platnikat, az ajtókilincseket, sőt a vízcsapokat (a sárgaréz kilója 4,20 forint volt az átvevőhelyen!), s hurcolták talicskáikon a MELLÉKTERMÉK - ÉS HULLADÉKGYŰJTŐ NEMZETI VÁLLALAT legközelebbi telepére.
Ezen tárgyak hiánya persze bonyodalmakat okozott a háztartásokban, és a politikailag nem eléggé fejlett szülők óriási pofonokkal honorálták a kiváló vasgyűjtőket...
A mozgalom sikerének igazi titka mégis a közösségi szellem valódi kibontakozásában rejlett. Verseny alakult ki az őrsök, a rajok, a csapatok, az iskolák között. Vad harc kezdődött Rákospalotán is a két rivális iskola, a Rädda Barnen és a Bocskai utcai között. Az iskola faliújságján versenytáblák függtek, és a számok mutatták a vasgyűjtés és a békeharc pillanatnyi állását. A versenyben álló és a közös cél hevületében összeforrott csoportok a tanítási időn túli napszakot azzal töltötték, hogy hulladékvas-lelőhelyeket kutattak fel titkosan, álcázva a vetélytársak elől, majd szorgosan becipelték a zsákmányt az átvevőhelyekre. Ilyen remek lelőhelyek voltak még a romos, elhagyott házak, a pincék, padlások, a lomtárak, a szeméttelepek, a lyukas kerítésű gyárudvarok.
A rákospalotai úttörők számára az igazi eldorádó a BUDAPEST-VÁC vasútvonal két rákospalotai állomása és a köztük húzódó pályaszakasz volt. A félretolt tehervagonok valóságos kincsesbányának bizonyultak a magukat Tímurnak és csapatának képzelő ifjak szempontjából. Kellettek felderítők, majd őrzők a rivális vasgyűjtő hadak elhessentésére, maguk az akciók pedig romantikusan hősies kalandokkal kecsegtettek, hiszen állandó veszély leselkedett a pályaőrök és a vasutasok képében. Az pedig csak fokozta a romantikát, hogy a munkahelyeken helytálló szülőknek sejtelmük sem volt csemetéjük tilosban való járkálásáról.
A legnagyobb haditett a kb. 15 kilós fékpofák megszerzése volt: nemcsak nehéz volt kiemelni és elcipelni, hanem sokat is adtak érte a MÉH-telepen.
Hogy a kár horribilisen magasabb volt, mint a haszon? Ki merte volna szóvá tenni?! A MÁV mindenesetre feljelentést tett, miután tonnaszámra bukkantak fel a MÉH-telepeken az eltűnt fékpofák, s az egyéb, nélkülözhetetlen vasúti kellékek.
A leleményes rákospalotai vasgyűjtők ekkor fedezték fel a szalámigyár udvarán ácsorgó vagonokban a gazdátlan sárgaréz-kampókat. Ezek becserkészése sem volt könnyű feladat, mivel a kampók eredetileg nem a vas és fémgyűjtés céljából árválkodtak a rudakon, hanem mert éppen nem lógtak rajtuk a feldolgozásra érkezett fél-marhák és lovak. A rendőrség azonban már kellően éber volt e területen is, és egy tavaszi felhőszakadás miatt éppen szerzőnk és társai futottak bele két rendőr karjába. A rend őrei elkobozták a melegítőkbe dugdosott hadizsákmányt, de a szigorú fejmosás után eleresztették hőseinket. Hogy miért nem tettek feljelentést az iskolában, mint azt szorongó barátaink várták hetekig, ma is rejtély. Talán bölcsebbek voltak annál, amilyeneknek vélte őket a titkos közvélemény, s politológiai képzettség nélkül is felismerték a dolgok mély összefüggéseit.
Többek között azt, hogy miért váltak képlékennyé, sőt ellenkező előjelűvé ezekben az években a hagyományos polgári értékek, mint a tulajdon, a tisztesség, az adott szó.
Hogy halt el a vasgyűjtési mozgalom? Ahogy szétmállottak az illuziók a VAS ÉS ACÉL ORSZÁGÁRÓL, és ahogy kinőttek az iskolapadból e hőskor pionírjai. Ahogy múzeumi relikvia lett a Jánosik János kétes dicsőségét megörökítő képeslap is...
Báthory Béla
|