Barangolások a Rajna-vidéken – folytonos haza-utalásokkal

Minden másképpen van

A címet Dárday-Szalai Az emigráns – minden másképp van – című (szép és jó) filmjétől, azaz valójában Márai Sándortól (róla, illetve róla és Loláról, illetve kettejük emigrációjának utolsó éveiről szól a film) kölcsönöztem. Amíg jártuk idén május végén a német városokat és tájakat, végig ez a mondat csengett a fülemben. S ha ez még szorul némi magyarázatra, akkor hozzáteszem: nem ahhoz képest van másképp minden, amit hittünk-tudtunk róla, hanem a mi hazánkhoz, HOZZÁNK KÉPEST van minden másképpen. Nagyonis.

A polgári társadalom megnyilvánulásai
Ha a benyomásainkat röviden kellene megfogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy a német társadalmat (legalábbis ezen a nyugat-németországi vidéken, a Rajna-völgyében) szinte teljesen lefedi a polgárság, a kispolgártól a nagypolgárig, amely rétegek között lehet viszonylag nagy különbség, valójában értékrendjét, megjelenését, szokásait, viselkedését tekintve meglehetősen homogén. Tudjuk, hogy létezik a német társadalomban is egy szűk milliomos réteg, amely természetesen a mindennapi életben láthatatlan, és nyilván létezik egy nagyon szűk leszakadt - úgymond nincstelen - réteg is, de ez is láthatatlan. Talán mert tényleg nincsenek sokan, talán mert elég erős a szociális háló, ami nem engedi annyira kihullani őket, mint a mi számos hajléktalanunkat. Láttunk a villamosvégállomáson üldögélni nagyon egyszerű, kopott ruházatú, várakozó szemű, idős embereket, akik láthatóan nem foglalkoztak semmivel, de minden jel szerint laktak, tisztálkodtak és táplálkoztak valahol. Nem koldultak, napközben nem voltak részegek és nem voltak piszkosak. A mindennapi élet szinte minden területén érződött egyfajta nyugodt, kiegyensúlyozott és biztonságos polgári lét-tudat. Igaz, a valódi nagyvárosok európai sokarcúságát nem volt módunk közelről megismerni, szinte csak kisvárosokban jöttünk-mentünk, tartózkodtunk, de minden jel szerint ezekben a kisvárosokban él a német társadalom túlnyomó többsége.

Ezek nem falvak! Ezek városok, belvárossal és külvárossal, városi tömegközlekedéssel, autóforgalommal, gazdag infrastruktúrával, közösségi terekkel. Tisztán, olajozottan működnek, az emberek nyugodtak és természetesek, tudják, mi jár nekik és azt is, hogy mivel tartoznak másoknak. Nem találkoztunk randalírozókkal, hisztériás jelenetekkel, durva hanggal, bunkó viselkedéssel.
Mivel viszonylag sokszor tartózkodtunk a kisváros szélén napközben, főleg kutyasétáltatás okán gyakran elsétáltunk olyan lakótelep mellett, ahol minden jel szerint bevándorlók laktak. Nem panelházak voltak, hanem két- és háromszintes lakóépületek, melyeket kis kertek vettek körül. Abból következtettünk arra, hogy bevándorlók lakhatnak ott, hogy a németek szokásaival szöges ellentétben kora délutántól sötétedésig a családok kint, a házak közötti utcákon töltötték az időt, a gyerekek játszottak, a felnőttek, főleg a nők, tereferéltek, és kölyökkutyánk eszeveszett barátkozási rohamaira nagyon tartózkodóan reagáltak. Az épületek nem voltak sem kopottak, sem elhanyagoltak, a járdákon nem volt eldobott szemét és a házakat körülölelő kis kertek tele voltak virággal, bokorral. Egyetlen egyszer hallottunk az egyik ilyen bérház egyik földszintes lakásának zárt ablaka mögül (!) idegen nyelvű férfihangon valakit sokáig, hosszan kiabálni.

A legkorszerűbb technika, de: ahová ami való
Németországban (szinte) mindenhová INGYENES autópálya visz. Egyik kisvárosból a szomszédos másik kisvárosba is autópályán kell eljutni. Ebből következően az autópályákra/ról számos út vezet fel és le, de nagyforgalmú főútvonal egyetlen kisvárost sem szel át.
Tapasztalati úton szerzett benyomásaink szerint minden német gépkocsival jár, és igen biztonságosan vezetnek a keskeny utcákon is. A kisváros régi, keskeny utcákból álló úthálózatában nagyon praktikusan vannak elosztva a két- és egyirányú utcák (logisztikából jeles!). Ugyanakkor, ahol szükséges, megmaradt a villamosközlekedés. Abból a kisvárosból, ahol laktunk, villamos vitt Mannheimbe, amely Baden-Württenberg tartomány második legnagyobb városa a maga 300 ezer lakosával, egyetemi város. A villamos kisvárosok, szőlőültetvények, szántóföldek mellett halad el, időnként sűrűn követik egymást a megállóhelyek, máskor hosszan csak művelt földterületek között zakatol, hol sok munkásruhás ember száll fel, máskor csak néhány utas. Tiszta és kényelmes. Félóra alatt ér Bad Dürkheimből Mannheimbe és óránként közlekedik oda-vissza egész nap.
A bad-dürkheimi villamos-végállomás a vasútállomás mellett található egy barátságos terecske mellett, ahol hatalmas fák, formás bokrok, szökőkút és a helyi szőlőművelők-borkészítők-hordó- és söröskorsó-készítő kézművesek szoborkompozíciója (a Rajna-vidék a boráról talán a leghíresebb a szépsége után!) vidámítják az ott üldögélők lelkét, és ami itthonról nézve hihetetlen: az állomás mellett tisztán tartott toalett van, folyóvízzel, mosdóval, tükörrel és papírral!
Szóval a tömegközlekedés kiszámítható, kulturált és pontos. Viszont a helybeli németek sem tudtak azonnal kiigazodni azokon a bonyolult táblázatokon, melyek a megállóknál vannak kifüggesztve és melyekből ki lehet olvasni, hogy mibe kerül egy-egy jegy, ha csak eddig vagy addig, ha oda-vissza, ha csoporttal, ha több napon át, ha kedvezménnyel stb akarom venni. Sok helybeli németet megizzasztottunk, amíg kisilabizálták, hogy éppen akkor melyik gombot nyomjuk meg, hogy a szükséges tiketet dobja ki az automata. Igaz, rendkívül készségesen töprengtek, morfondíroztak és alaposan meg is tanácskozták magukkal a probléma megoldását.
Nem tudom megkerülni, hogy ne szóljak a GPS-ről (a globális helymeghatározó rendszerről, angol nevén Global Positioning System-ről, mely tudvalevően a kilencvenes évek közepe táján született), bár nem német találmány és specialitás, viszont nem találkoztam szinte egyetlen német gépkocsival sem, amelyikben ne lett volna. Itthon nem régóta terjed, igaz, viszont futótűz szerűen. A mai húsz-harminc éves autósok ugyanolyan természetességgel használják, mint a számítógépet vagy az internetet, az idősek pedig ugyanolyan álmélkodással és csodálattal figyelik, mint korábban ugyanezeket – már akik tudnak róla egyáltalán. (A tévéadások megindulása idején az idős falusi emberek ugyanilyen áhítattal nézték a képernyőről hozzájuk beszélő bemondókat, s szájról-szájra szállt a történet arról az egyszeri nénikéről, aki – amikor ki kellett mennie a szobából – megkérdezte a lányát, hogy „nem haragszik-e meg a hölgy, ha otthagyja”.) Mi is poénkodtunk a GPS rovására, amikor a megadott úticélhoz képest a vezető más irányba ment, s az égi férfihang így szólt: Újratervezés…, majd a következő változtatás után megint, s nekünk úgy tűnt, egyre lemondóbban és megadóbban ismételte a szót. Igaz, számunkra az is mulatságos volt, amikor azt mondta meleg féltéssel hangjában, hogy: túl gyorsan mész!..
Még a technikánál maradva: kihagyhatatlan a speyeri Közlekedési Múzeum!
A mi méreteink szerint irdatlan területen fekszik, hatalmas zárt területen és még hatalmasabb nyitotton. Azt hiszem, minden technikai találmányt megtalálhatunk itt, amit szárazföldön, vízen és a levegőben eddig az ember közlekedési szempontból feltalált és megalkotott, mindezt látványos és érzékletes installációkban. A régi automobilok mellett korhű ruhákban, utazótáskákkal állnak az embernagyságú bábuk, szól a régi lemezjátszóról a korhű zene, a hajózási részen a jacht mellett a személyzet megfelelő szerelésben és egy öreg tengeri "medve" is visszabámul ránk a fedélzetről. Bárhol leülhetsz padokra, hogy pihenhess vagy ülve bámulhasd a néznivalókat. Ami a legemlékezetesebb volt számunkra: végigmehettünk egy igazi, tisztességgel kiszolgált, nagyon öreg tengeralattjáróban (elképedtünk, mekkora parányi helyen aludtak, ettek, ültek, dolgoztak stb) és egy igazi, hihetetlenül óriási Boeing gépben.
(Egyetlen negatívumot tudunk csak említeni a közlekedéstechnika múzeumi csodái közül: a területen működő német gyorsétkezde utánozhatatlanul ízetlen német ételeit.)

Kirándulások – élmények
Jártunk a kb. 200 000 lakosú Mainzban, Guttenberg szülővárosában egy álmos vasárnap délután. A dóm megtekintése után korzóztunk mi is a helybeliekkel a város gyönyörűen rendben tartott főutcáján és főterén. Jártunk természetesen Wormsban, s megcsodáltuk a katedrálist. És nem hagyhattuk ki Heidelberget sem. A Neckar, a Rajna egyik mellékfolyója fölött magasodó hegy oldalában fekszik a város és persze a vár, valamint a koraközépkor óta Európa egyik leghíresebb és legpatinásabb egyeteme, ahol számos magyar diák tanult az évszázadok folyamán. Mindezt látni kell, mert a szóbeli felidézés olyan satnya a valósághoz képest, hogy nem visz rá a lelkünk még a kísérletre sem.
Ami viszont említésre méltó nagyon is: a városiak hétvégi piknikelése a Neckar partján. Véletlenül pillantottuk meg a folyó egyik partján hosszan elnyúló sávban zajló sokszínű forgatagot (a másik parton hajók, ladikok, víztisztító berendezések sorakoznak: az a munka terepe), a vidáman kikapcsolódó helyieket, s nem tudtunk ellenállni, hogy szemügyre ne vegyük egészen közelről. A fürdőzők és a napozók eleven, hangos csoportjai mellett rengeteg a gyerekeknek való játszóhely, amit alaposan ki is használnak, és persze egymást érik a sörsátrak is - megfelelő mennyiségű toalettel ellátva -. Nagyon sokan biciklivel érkeznek ide, a biciklik számára tárolóhelyekről gondoskodott az önkormányzat. Ami a mulatságot igazi nomád bulivá teszi: a vadludak a kis vadludak kíséretében ki-be járkálnak a folyóvíz és a part között, egyáltalán nem zavartatva magukat az ide-oda futkározó, járkáló emberektől. Persze barátkozni nem érdemes velük, azonnal sziszegnek és igyekeznek jól belecsípni a magukról elfeledkezett kétlábúakba.
Hardenburg vára egyike a legrégebbi német váraknak, a XII. században épült és számos viszontagságot élt át a feudális nagyurak háborúskodásai idején. Igazi erődítmény az alapja hatalmas bástyákkal és falakkal, amik védelmében építették a későbbi századokban a vár lakóépületeit, elsőként a templomot. És persze főhelyen van a vár kútja, hiszen ivóvíz nélkül nem létezhettek eleink sem. Azért érdemes a várról hosszabban szólni, mert korához képest nemcsak igen jó állapotban tartják, hanem a belépőjegy megvásárlása után a látogatók szabadon kószálhatnak a hatalmas vár területén. A sötét kazamatákban, toronybelsőkben, a vár éléskamrájában és konyhájában lámpák világítanak, s mindenhol tájékoztató táblák: mely részén járunk s milyen volt/lehetett eredeti állapotában stb. A várkapun belépve nagy táblákon megtekinthető: hogy fogják hamarosan helyreállítani régi középkori szépségében.
A vártól messze, a fák alatt egy kis tisztáson toalett található (kulcsát el kell kérni a pénztárban) és a várral szemközti dombocskán, terebélyes fák árnyéka alatt a Grimm-mesékből idepottyant "mézeskalács" házikó áll, amelyben valódi vendéglő működik. Nem az ízetlen német konyha étkei, hanem terjedelmes étlapról a legkülönlegesebb sülthús-féleségek, köretek és saláták választhatók. Befizetünk, sorszámot kapunk, aztán leülünk az egyik rönkfa-asztalhoz a rönkfapadra egy nagy korsó igazi német sörrel, majd ha kész a tál, a szakács kihajol az ablakon és elkiáltja a sorszámunkat. Igaz, a kiejtése miatt nem értjük azonnal, s legalább háromszor kell elkiabálnia magát. De az étel bőséges, ízletes és látványos, nem beszélve a sörről. Eszünkbe jut, hogy hányszor megyünk kirándulni tavasszal vagy ősszel, kellemes kirándulóidőben odahaza nem-világvége helyre, s az egyetlen bódé, ahol enni-innivalót lehetne kapni, már be van zárva.

Kisvárosi borünnep
Ez a városka egyik évente megrendezendő ünnepe: a sok helyi bortermelő mind bemutatkozik a borsátrakban, a jó borok mellé lehet kapni sült kolbászt és jóféle hússzeleteket. A borünnep nagy szenzációja volt egy szörnyű idétlen műanyag tojásalakú tárgy, amire franciául volt ráírva, hogy Creperie, azaz Palacsintázó. Egész nap így ácsorgott nagy titokzatosan, majd este kinyitotta egy házaspár a tetejét s feltárult a palacsinta-sütőhely. Parányi belsejében a házaspár egymásnak háttal állva sütötte boszorkányos gyorsasággal a hatalmas méretű palacsintákat és legalább negyven féle töltelékből lehetett választani. A töltelékeket a tűzhelylapok alól vették ki szintén boszorkányos ügyességgel. Hatalmas sorok álltak a Creperie előtt, mindenki meg akarta kóstolni a banános, kókuszos vagy rozmaringos palacsintát...
A végére tartogatom a csattanót: a kisvárosban thermálforrás táplál egy gyógyfürdőt (innen a városka nevében a Bad szó), mellette gyógyszálló s körülötte gondozott óriási közpark található. Az egykori bárói kastély hotelként működik, ám francia parkja szintén közterület... KÖZTERÜLET! és nem szemetel, nem rongálja senki, sétálnak, üldögélnek az emberek és jól érzik magukat. Délben a szálló étterme mindenki számára hozzáférhető, a teraszon csinos nádfotelek és asztalok sorakoznak a napernyők alatt e célból. (Nem tudtuk meg, mennyire mesterek a szálló szakácsai, mert az étlap árai nem a mi kelet-európai pénztárcánkhoz vannak szabva).
A thermálforrás nagyobb kihasználása céljából épült a messze földön híres Salina vagy Salinárium ősi orákulumok és szupertechnika együttes alkalmazásával. Sajnos, ez idén márciusban leégett, s mi már csak monumentális üszkös maradványait csodálhattuk meg. Mesélték a helyiek, hogy az egész fából, rőzséből, szalmából állt több emelet magasságban és 100 méter szélességben. Alul kis kabinokban lehetett fürdőt venni, szaunázni s egyéb egészségügyi, gyógyászati és szépészeti szolgáltatásokban részesülni. Nagyon ki volt találva minden szempontból, csak tűzbiztonságilag nem. Vagy ki tudja, mitől gyulladt meg. Mindenesetre nagy élményből maradtunk ki, annál is inkább, mert még beszélni sem beszéltek róla szívesen a helyiek.

Jó, jó, tudjuk, Európa 300 év előnyben van hozzánk képest: kultúrában, technikában, demokráciában és még mi mindenben. Lubickoltunk is mindebben ott kint, de megállapítottuk, hogy bizony mi már nem tudnánk máshol élni. Marad tehát, hogy szorongó szívvel vegyük számba, mi mindenben vagyunk lemaradva, s vajon utolérjük-e még őket a számunkra belátható időben.
Ki tudja?..

bb