|
Aki egy embert megment, az egész világot menti meg
Egy Igaz Ember Pestújhelyről
Beszélgetés Gombay Tündével
Úgy tudom, a családod régi híres pestújhelyi família...
Édesanyám a híres Futó Molnár asztalos-dinasztiából származik, amelyikhez dédnagyanyám is tartozott, aki Pestújhely közismert bábaasszonya volt.
Édesapád nem kevésbé jeles tetteket hajtott végre a II. világháború idején. Hogy tudtad meg, hogy pontosan mit csinált?
Több mint 13 évvel ezelőtt félévig feküdtem kórházban súlyos hasnyálmirigy-gyulladással, ami alatt 52 évesen, saját hibámon kívül fedél nélkül maradtam. Édesanyám fogadott be abba a házba, ami több tulajdonosé volt. Nagyon nehéz napjaimat azzal szépítette meg, hogy családunk történetéről beszélt, melyet komoly, féltve őrzött dokumentumokkal igazolt és adta át nekem. Mindezt az utolsó órákban tette, mert az én tragédiám után hét hónapra elment közülünk, nagy űrt hagyva maga után. Távozásával nekem is mennem kellett a házból, albérletről albérletre jártam, de akkor még volt munkám legalább. Ma már az én korosztályom leírásra került, éljen, ahogy tud. Jelenleg 34 692.- Ft a nyugdíjam. Nem alamizsnát kérek, hanem lehetőséget, hogy el tudjam magam tartani. Segítséget kértem a Pestújhelyi Pátria Közhasznú Egyesülettől is levélben, gondolván, hogy mint tősgyökeres pestújhelyi, hátha valaki tud valamilyen munkalehetőséget számomra, de még választ sem kaptam. De visszatérve az édesanyámmal töltött meghitt hónapokra szeretném elmondani édesapám történetét, akire nemcsak én és a testvéreim, hanem a mi leszármazottaink is büszkék lehetnek, s talán mindenki, aki ismerte vagy hallott róla. Édesanyámtól kapott hiteles dokumentációkkal a kezemben indultam el a Zsidó Hitközségbe bátyám keresztanyjának biztatására. Néhány éve ugyanis az izraeli nagykövet asszony, Judith Varnai Shorer a Yad Vasem, a Világ Igaza kitüntetést adományozta olyan magyar embereknek, akik a vészkorszak idején életük kockáztatásával mentették meg zsidó embertársaikat. Az én Édesapám is ilyen ember volt!
A Világ Igaza kitüntetésre a Jeruzsálemben lévő, Igazakat kinevező bizottság jelöl, oklevelet és egy medált küldenek az izraeli nagykövetségre és a neve felkerül Yad Vasemben az Igazak falára. Édesapám a legendás hírű Reviczky Imre alezredes állományában volt főtörzsőrmester, a Nagybányai Magyar Királyi X. Zászlóalj állományvezetője, aki több száz zsidó embert, munkaszolgálatost mentett meg a biztos haláltól, és minden lehetséges módon igyekezett enyhíteni helyzetükön. Az 1946-ban kelt több oldalas nyilatkozatban lévő több száz aláírás tanúsítja, hogy édesapám az alárendelt honvédekkel, a több ezer munkaszolgálatossal a lehető legemberségesebben viselkedett. Az 1947. augusztus 25-én Nagyváradon kelt dokumentum aláírói, az orthodox és neológ izraelita hitközségek elnökei, a Román Kommunista Párt és a Román Szociáldemokrata Párt képviselői és több száz életben maradott egykori munkaszolgálatos véleményét közvetítették Budapestre a Partizán Szövetségnek. Ebben leírják, hogy Édesapám ténykedése arra irányult, hogy megakadályozza a barbarizmust, a szadista vérengzéseket, s a munkaszolgálatosok pokoli nehéz életén segítsen. El tudta érni emberségével azt is, hogy nemcsak alárendelt keretlegénységét, hanem felettes tisztjeit is jobb belátásra bírja. A levélben részletezik édesapám mindennapi humánus intézkedéseit. Különösen veszélyes volt az az időszak, amikor megkezdődött a zsidó származásúak tömeges gettóba hurcolása, és édesapám egyedül volt számos nyilas érzelmű tiszt között. Beteget jelentve édesanyámmal együtt lakásunkon több napon át száz számra gyártotta a még otthon lévő munkaszolgálatosoknak a SAS behívókat 16-65 éves korig, akiket pedig hadműveleti szállítás ürügyén gettóba akartak küldeni, azoknak kitöltetlen, lepecsételt nyílt parancsot juttatott el, több száz embert menekítve ki ily módon a halálból. Ő maga soha nem beszélt nekünk ezekről az időkről, erre csak a halála után derült fény, amikor édesanyám egyedül maradt. Amilyen szerény volt édesapám, édesanyám sem nagyobbította tetteit, pedig ő ugyanolyan veszélyben volt, hisz a papírok éjszaka készültek.
Hogy kerültek össze a szüleid?
Szüleink 1942-ben házasodtak össze, és édesanyám mindenhová követte édesapánkat. Amikor a hadtestét Kolozsvárra vezényelték, bátyánk egyéves múlt, édesanyám pedig várandós volt velünk, az ikerlányokkal. Mi Ausztriában, Frankenmarktban láttuk meg a napvilágot a 36-os tábori barakkban. Szüleink hármunkkal 1945 szeptemberében tértek haza Magyarországra. Semmijük sem volt. Pestújhelyen fogadott be minket anyai nagymamám. Önálló otthont soha nem sikerült teremteniük. Noha édesapám cselekedeteiért soha nem várt ellenszolgáltatást, az erdélyi megmentettjeinek egy csoportja próbálta felhívni nehéz helyzetére a figyelmet a Partizán Szövetséghez írott levelében, és úgy értékelték, hogy édesapám sokkal többet tett értük, mint számosan azok közül, akik fegyveresen vettek részt az ellenállásban. Javasolták, hogy a szövetség vegye fel tagjai közé, és segítse abban, hogy katonai szaktudását jobban hasznosíthassa. Kérték, hogy segítsék önálló otthonhoz jutni, mert három gyermeket nevel és a háború alatt mindenéből kifosztották. A levél sajnos nem talált megértő segítségre, édesapám 1952-ben kikerült a honvédség kötelékéből.
Milyen volt Édesapád, hogyan emlékszel rá?
Csendes, precíz ember volt és nagyon szigorú. Művelte magát mindig, több nyelven beszélt. Az asztalnál gondterhelten ülve tervezte meg mindig, mennyit lehet élelemre költenünk, mikor melyikünknek jut ruhára, cipőre, tanszerre. Mindent megtett azért, hogy mi, gyerekek ne érezzük a rá és édesanyánkra nehezedő gondokat. Gyakran élt napi 10 dk kenyéren és tepertőn, és így dolgozott műszaki főművezetőként az Erőkarnál, majd nyugdíjba menetele után az Iparművészeti Múzeumban mint restaurátor. Légzőszervi betegségét nem volt módjában megfelelően kezeltetni, ez okozta korai halálát. 68 éves volt. Igaz, bátyánk, akiből orvos lett, megpróbálta legalább utolsó napjait megkönnyíteni. Édesanyám a nyolcvanas években a Honvédelmi Minisztériumban megpróbálta édesapám katonai szolgálatát és embermentő tevékenységét elismertetni, de próbálkozása eredménytelen volt.
Édesanyám halála után kezdtem az iratokat rendszerezni. Ahogy múltak az évek, erősödött bennem az az érzés, hogy amiről ő évtizedekig hallgatott, annak nem szabad nyom nélkül eltűnnie. Ösztönzött az is, hogy felettese, Reviczky Imre fia, aki édesanyám kollégája volt, az Emléktábla a Mandulafa utcában című könyvében édesapámat is megemlítette. Később nagy hatással volt rám, hogy nálunk is átadták a Yad Vasem díjat. Útnak indultam Erdélybe, hogy a szabályok előírásai szerint felkutassak két élő tanút. Ebben csak az elmúlt évtizedek akadályoztak. Felkerestem azokat az erdélyi városokat, ahol édesapám zászlóaljával megfordult, de sajnos azt a választ kaptam mindenhol, hogy "minden dokumentum elveszett". Édesapám katonatársa, Valkó Károly, akivel évtizedekig kapcsolatban voltunk Nagybányán, röviddel érkezésem előtt halt meg. Hazajöttem. Ikertestvéremmel együtt rendeztük a meglévő anyagokat, majd újra nekiindultam. Segítettek a rég nem látott erdélyi rokonok. Érdeklődtek, kézről-kézre adtak, kutattak, segítettek. És a segítség megjött egy élő tanútól, aki bizonyította édesapám emberségét 2003. május 31-i levelében. Idézem levelét: "Nagyszerű ember volt, örülök, hogy legalább gyermekeinek viszonozhatom jóságát." Édesapám ekkor lett volna 100 éves. Két évbe került, míg elértem célom. Ez Édesapám felejthetetlen emléke.
Mikor vehettétek kézbe a Yad Vasem kitüntetést?
2003. március 11-én a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében átvehettük Gombay Jenő poszthumusz "Világ Igaza" kitüntetését, valamint a Belügyminisztérium részéről Dr. Lamperth Mónika 2003 májusában átadta a Bátorság Érdemjel-et is.
Mennyire ismerik ebben a kerületben Édesapád tevékenységét és elismeréseit?
2003-ban minden anyagot, ami édesapánkra vonatkozik, elküldtem a XV. kerületi Polgármesteri Hivatalba. Sokak javaslatára kértük díszpolgárrá való felterjesztését, de kérelmünk nem nyert elfogadást.
Számunkra, gyermekei számára ő mindig a példamutató, jó édesapa marad, aki megérdemli a tiszteletet, mert "Aki egy embert megment, az egész világot menti meg". 2004 októberében a Terror Háza Múzeum is megkeresett, köszönetet mondott, hogy hozzájárultam az "Emberek az embertelenségben" című programjukhoz azzal, hogy édesapám hiteles történetét magnóra mondtam. Egy évre rá telefonértesítést kaptam a Terror Házából, hogy 2005. október 15-én a XII. kerületi Apor Vilmos téri szobor közelében felavatták azt az emlékművet, mely a Világ Igazai kitüntetetteknek lett felállítva.
Ebben a kerületben is voltak azért sokan, akik mellénk álltak, s tudják, hogy Édesapám életére és tetteire a mi XV. kerületünk is joggal lehet büszke.
Fogadd részemről a mély tisztelet kifejezését Édesapád iránt. Remélem, nem múlnak el nyomtalanul tettei és emléke ebben a kerületben.
Báthory Erzsi
|
