Hajdanvolt téli örömök...

Az én kis szánkómat '43 karácsonyára hozta a Jézuska. Egészen kicsi voltam még akkor, a szánkó is, amelyik nem nőtt ugyan velem, mégis kitartott egészen kamaszkoromig. Tíz-tizenkét éves koromban már erősen szégyelltem is azt, hogy olyan kicsi volt, azt, hogy heveder helyett falap volt az ülőkéje, meg azt is, hogy a talpa elől nem hajlott vissza kecses ívben az ülőkéig. Akkor erősítettem az oldalához kötélhurokkal két régi, ki tudja, honnan származott bambuszbotot, amit az oldalához is lehetett simítani, és amivel úgy tudtam előre lökni magam, mint a sízők, s nem kellett lábbal lökdösve előre haladni a hóban. Ha végtelen hómezők nem is voltak errefelé, azért a gyermekkorom teleit nagy havak borították december elejétől márciusig. Huzigálhattuk egymást a havas utcán késő estig, összeütközhettünk, felborulhattunk, hóemberként érkeztünk haza vacsoraidőre. A csúszkálás még élvezetesebb játék volt, csak hogy a lapos Rákospalotán e célra egyedül az un. Cserba-tó lejtős szélei kínálkoztak. A vagányabb fiúk kijártak a "fóti havasokba" csúszkálni, de oda engem szigorú nagymamám el nem engedett soha. Bátorság kellett ahhoz, hogy a Rákos úti kispiacnál egy-egy hazafelé tartó fóti gazda szekeréhez kössük a szánkót, rajta magunkat és így húzassuk ameddig lehetett. Arra viszont soha sem mertem vállalkozni, amire egyes vakmerő osztálytársaim, hogy az akkor még hosszú orrú és lomha 25-ös buszok hátsó ütközőjébe kapaszkodva vontassam magam szánkóstól végig az Eötvös utcán.

A téli örömök legemlékezetesebbike mégis a korcsolyázás volt. Hetven forintért vásárolták anyámék azt a rozsdás, tíz forintért kifényesíthető és a cipőtalphoz pici kurblival erősíthető fém-alkalmatosságot, amit annak idején korcsolyának neveztek. Cipőre épített, akkoriban hokinak nevezett korcsolyája csak Foláth Áginak volt Rákospalotán, büszkén is himbálta a vállán, amikor felszállt a 25-ösre, hogy a városligeti Műjégpályán gyakoroljon.

Pálya azért akadt errefelé is bőven. Egyrészt a Cserba-tó befagyott vize. Ez ugyan ingyenes volt, ám göcsörtös és hepehupás. De nem csak ezért kerültük el, hanem az újpesti fiúk miatt is, akik ezt érthetetlen okokból sajátjuknak tekintették. Nekünk, räddásoknak kézenfekvőbb volt az iskolával szembeni bekerített grund jegére kijárni, amit Inokai Zoli bácsi, az igazgatóhelyettes hízlalt önfeláldozóan éjjelenként. A menő azonban a PSC (ejtsd: pösöc) pálya volt a mai Mézeskalács tér helyén, a 67-es villamos végállomásánál. Drótkerítés védte az illetéktelenektől, egy kis bódéban teát és szendvicset is árultak, egy öreg nénitől sült gesztenyét is lehetett vásárolni, zene szólt és este kivilágították. Igaz, mindezt belépti díjért - egy egész forintért - kínálták, de a jó tanulók - pecsétes igazgatói igazolás ellenében - szabadjegyesek lehettek. A slágerzenével elárasztott, lámpafényes hideg esték a pösöcpályán a kamaszok társasági életének kiemelkedő eseményei voltak. Ha naponta, hát naponta azok. A legújabb divatot követve norvégmintás, házikötésű pulóverekben siklottunk körbe-körbe a fényes jégen. Az enyém ugyan nem norvégmintás volt, viszont magasnyakú és iszonyúan vastag gyapjúból kötött, amire szörnyen büszke voltam. Nagyanyám, aki még a szobaajtót is ráadta volna egyetlen fiúunokájára, hogy meg ne fázzon, ebben a kályhameleg pulóverben hajlandó volt télikabát nélkül elengedni. Jól tette, mert ha rám erőltette volna a nagykabátot, inkább lemondok a jégről, zenéről, lámpafényről. Az igazi örömét ugyanis az adta ennek a korcsolyázásnak, hogy idejártak a lányok is a norvégmintás pulóverükben és nem mindennapi élménynek számított az, hogy ki kit kerget, kerülget, pörget, vagy buktat el, illetve kik kapaszkodnak össze láncban és ki kinek a kezét fogja ott. Ahogy kipirulva és felhevülve kergetőztünk légies könnyedséggel a jégen, elfeledkeztünk arról a gyakori borzalmas eseményről, ami záróra után következett be: amikor leszereltük a korcsolyát, lejött vele a cipőtalpunk is. Nemcsak a cipőtalpak hitványsága miatt.

Az elmés szerkezet ugyanis a kurblival úgy összemarta szorítás közben a cipőt, hogy kénytelen volt deformálódni, majd engedni, illetve elengedni a talpat. Ez pedig valóságos katasztrófát jelentett, egyrészt a családi költségvetésre, másrészt a másnapi és a további korcsolyázásokra nézve.

Ha ez bekövetkezett, akkor maradt a tél hétköznapi öröme: a hógolyózás. Naponta ismétlődött meg nem unhatóan. Amint kitódultunk a tanításról a hóborította utcákra, máris kezdődhettek a hócsaták. A Bethlen utcaiak a járdák mellett húzódó árkokba bújtak el és onnan tüzeltek a gyanútlanokra, a Bocskai utcaiak pedig a kapualjakat foglalták el vad iramban, hogy hógolyó-záporral fogadhassák a bambábbakat. Ezeket a fergeteges csatákat csak fokozta a vakációk vakációja: a szénszünet. És mielőtt, kedves Olvasóm, felszisszenne, gyorsan emlékeztetem a gyerekkorára, ha csak nem felnőttként született. Igenis, a szénszünet - ötvenes évekbeli hihetetlen iramú gazdasági fejlődésünk eme remek specialitása - lehetett a rendszer számára szégyenletes, titkolnivaló és fennkölt badarsággal megmagyarázott tény, valamint keserves nyomasztó gond a családok és a tantestületek számára, de a gyerekek bizony örültek neki. Ma már megértem, mit jelenthetett apámnak éjszakánként titokban kijárni a fóti erdőkbe fáért.

Jól van kitalálva a világmindenség, hogy az ember felnő és felnőtt fejjel-szívvel visszamenőleg megérti - megbocsátja - az egykori felnőttek kudarcait, bánatát, a gyerekekkel szembeni indulatát, igazságtalanságát, még a túlzott szeretetét is. De az is jó, hogy mindezt gyerekként még nem érti, csak egyszerűen örül mindannak, ami az életét vidámmá és izgalmassá teszi. Például egy soha ki nem nőhető, örökké kicsi, mégis legendásan nagyszerűvé és felejthetetlenné növekedő Szánkó...

Báthory Béla
(Az írás másodmegjelenés, első ízben megjelent a Toronyhír 1994. februári számában)