Szemmeltartás és miheztartás végett

Azt mondják, ez Európa!

B.E. kérésére írtam meg mind újságíró-növendék jelenbéli élményeimet a magyar egészségügy egy periférikus pontján - véletlenül vele egy időben - szerzett benyomásaim alapján, konkrétan egy szomszédos kerület kórházi sebészetének női folyosóján található, háromszemélyes, kb. 2x3 m-es fürdőben történt találkozásunknak köszönhetően. Összenéztünk a két zuhanyzóval és egy ülőkáddal, valamint egy székkel és egy fogassal ellátott, tocsogó padlójú, penészes fürdőhelyiségben, s én így szóltam, látva rémületét: azt mondják, ez Európa. Erre ő: legfeljebb "ejropunnyó". Értettük egymást. És kínunkban nevettünk. Hát akkor kezdjük előről a mesét.

Otthon azt tanultam, hogy templomban, temetőben, kórházban és könyvtárban nem illik hangoskodni. Nyilván mások nem ezt tanulták, mert a sebészeten töltött hét nap mindegyikén hajnal hattól este tízig olyan jövés-menés, csattogás, mobilozás, kiabálás, csörömpölés, zakatolás hallatszott, mintha egy külvárosi bevásárló központban lettünk volna. Sőt egyik éjjel a férfi és a női folyosó találkozásában lévő nővérszobában a két ügyeletes nővér reggel négyig vitatott meg valami halaszthatatlan témát olyan hangerővel, hogy még az altatóval alvóknak is sikerült többször felriadniuk. Mondjuk, szerintem: altató nélkül normális beteg ember neki sem vág magyar kórházban a magyar éjszakának.

Az ántivilágban a hét bizonyos napjain délután x-től y óráig lehetett beteget látogatni a magyar kórházakban - mesélik szüleim. Ezt a portások komolyan betartatták, legfeljebb egy-egy könnyed kézfogás után voltak kénytelenek ettől eltekinteni. Ez annyira általános volt a Kádár-korban végig, hogy nem volt kórház, még a pártelit kútvölgyije sem, amelyikben ez nem működött volna - mesélik sokat megélt ismerőseim. Ugyancsak tőlük tudom, hogy e rendnek a majdnem hivatalos felrúgása akkortól számítandó, amikor a kádárkori állam szegénységét már nem lehetett/kellett hazugsággal takargatni, s a hozzátartozók köztudott kötelezettségévé vált a kórházi ellátás különböző mértékű és minőségű kiegészítése, pl. vatta, gyógyszer, vécépapír, evőeszközök, s főként a napi táplálék tekintetében. Ez, úgy tűnik, a rendszerváltás óta folyamatosan és egyre szélesebben legalizálódott: ma már nem találunk szinte egyetlen olyan gyógyító intézményt sem, ahol ki lenne írva a bejárat mellé a látogatási idő, vagyis lehet jönni-menni bárkinek, bármikor, bárhová. Ebből egyenesen következik, hogy a népes magyar tolvajtársadalom kihasználja e korlátlan jövés-menés előnyeit: ott-tartózkodásom alatt a szomszéd kórteremben két rendőr is megjelent bizonyos lopásügy kivizsgálása céljából, s feltételezem, hogy nem számít kuriózumnak az eset.

A magyar emberek egy jelentős része, helyszíntől függetlenül, elszántan ordítozik, ha a mobilját használja, van, akit az sem zavar, hogy pl. a barátjával/barátnőjével folytatott, intim részletekkel teli - halaszthatatlan - beszámolóját a fél busz hallgatja vigyorogva. Miért ne beszélne hangosan, horribile dictu: kiabálna! éppen egy kórházban?! Ami a csörömpölést, egyéb zajforrásokat illeti, azokat nézzük konkretice és egyenként! A tálalóból kizúduló istenverte csattogás-puffogás-dübörgés, valamint csörömpölések. 1. A szállító cég alkalmazottját nem érdekli, hogy hová szállít, ő túl akar lenni a munkán, ezért csapkodja, csúsztatja, dobálja az üres és a tele fémedényeket a cserék alkalmával. 2. A tálalóban nincs mosogatógép, nyilván erre nem telik (?), a tálaló alkalmazottja tehát naponta háromszor az összes beteg összes edényét begyűjti, szortírozza, elmossa, elrakja a tárgyak minéműségéből következően csillapíthatatlan zörejegyüttes kíséretében. Lássuk be, e helyzet megváltoztathatatlan, akár a lét. Minden reggel végigmegy a folyosón félméteres sávokban, lassan és szörnyű zúgással egy takarítógép, amelyik minden jel szerint fel is szeretné csiszolni a csempézett padozatot, persze, sikertelenül, de ennek ellenére kellő hangerővel. (Ez egy XXI. századbeli robot számára értelmezhetetlen. Maradjunk ennyiben.)

Nem készítettem reprezentatív felmérést, mert egyöntetű volt a közvélemény az alábbi kérdésben: a kórházi vécék és fürdők akkor is fényévnyi távolságra vannak az egészségügyi előírásoktól, ha rendszeresen takarítják és mossák őket. Miért? Mert egyrészt beteg emberek használják, akik gyöngék, rosszul látnak, labilisan mozognak, erőtlenek stb. Másrészt olyan ember is kórházba kerül, aki otthon budihoz szokott, tehát eszébe sem jut, hogy anyagcseréje végtermékét a Széchenyi István gróf által Magyarországon meghonosított angolvécé (Water Closet) praktikus kis eszközével eljuttassa a csatornarendszerbe. Harmadszor: a többség annyira örül annak, hogy megszabadult egytől-mástól, hogy hátra sem nézve igyekszik kifelé. Mitévő legyen tehát az a jámbor XXI. századi halandó, aki jobb híján szintén ezen helyiségek használatára szorul? Végszükségben végigszemléli a helyiségben az összes fülkét, majd a legkevésbé visszataszítót kiválasztja, ezután az ülőkét gondosan becsomagolja a magával hozott vécépapír-rollnival. Míg dolgát végzi, igyekszik nem körbenézni a parányi fülkében, majd dolga végeztével megpróbálja csak az ujjhegyeivel érinteni a lehúzót. Aztán menekül. Kórtermi ágyában elnyúlva emlékképei között felbukkan egy egyszerű kis tengerparti olasz kemping, ahol a hosszú sor márványból készült un. francia (vagy balkán, vagyis guggolós) vécét egy takarítónő megállás nélkül takarította. Ha elérte a sor végét, kezdte előről, miközben a vízöblítők is folyamatosan öblítettek az összes vécében. Hja, a kempingtulaj is lehúzhatná magát, ha kempingjének "illatja" lenne.

S elérkeztünk a lényeghez! Azt mondják a madárjósok, hogy vannak kórházak, ahol a főorvos naponta, akár többször is végigjárja a fürdőt és a vécéket, s megköveteli a tisztaságot, ha kell, folyamatos takarítás árán. Szerintem nem is kell naponta többször végigjárnia, elég néhány napig, rendületlenül és szükség esetén azonnali hatékony intézkedés meghozásával, utána már csak időnként kell. Szemmeltartás és miheztartás végett. Ugyanez vonatkozik a zajra és a mobilozásra.

Mit írhatnék cikkem végére? Akár Európa, akár Európai Unió, akár "ejropunnyó", az individuum, a személyiség, az ember kulturális szintje, az igény foka, erkölcsi értékrend, emberi méltóság stb... Értjük egymást? Szóval továbbra is ez határoz meg mindent. Bárhol.

Diószeghy Kriszta