Díszpolgárok és "dísz" nélküli POLGÁROK

Kedves Barátaim!

Olvasom a legutóbbi Toronyhír internetes oldalán, hogy személyemet ajánlottátok a kerület díszpolgára kitüntető címre. Lekötelező és megható kedvességetek és az összefogás, amit az aláírásokból láthatóan ehhez a javaslathoz kialakítottatok.
Azzal kezdem – s ezt ne tekintsétek álszerénységnek -, hogy eltúlozzátok szerepemet az ajánláshoz kapcsolódó kifejtésben.
Aztán korom miatt is aggodalmat jelentene, ha egy ilyen címet rám aggattak volna, életművet illik ezzel a gesztussal elismerni, s talán nem vagyok én még olyan vén, hogy erre rászolgáljak.
Végül, azt az aggodalmamat sem tagadhatom el, hogy ha véletlenül létre jött volna ez az általatok kezdeményezett döntés személyemet illetően, hogyan állhattam volna azok elé, fogadhattam volna el közvetlenül, jó szívvel ilyen gesztust azoktól, akik közéleti közreműködésével, demokrácia- felfogásával ilyen messzemenően nem vagyok még csak hasonló állásponton sem, mint ahogy az a kerület mai vezetőivel kialakult. Nagyon kellemetlen helyzet is keletkezhetett volna ebből számomra, hiszen az elfogadás, az átadók általam való legitimálását (nem elsősorban jogi, inkább az ilyen lépésekre erkölcsi, etikai felhatalmazását) is jelentette volna, ami szintén távol áll tőlem.
Higgyétek el, jó, hogy ez így - jól kiszámíthatóan – alakult, az eredménye semmiképpen nem gyöngíti az ajánlók – számomra nagyon megtisztelő – felbuzdulását. Nem ez volt az első, s félek nem is az utolsó javaslatotok (korábban javaslatunk), amit a diktatúrává merevedő helyi vezetés elutasított. Nem savanyú szőlőként írom, de most végül is én is egyetértek döntésükkel.
Mit is jelentett volna a neve ennek az ajánlásotok szerinti címnek: díszpolgár? Hát most csak egy elemét emelem ki, milyen rossz lenne az én - talán - nehezen regulázható, gyakran akarnok, állandóan a jelenlegit a közösség ügyeiben meghaladni akaró magatartásomnak a „dísz”-ként való cirkalmazásaként jelzőzni.
Mit számít, kedves Barátaim, ha a nagy ívű Testület ezt a javaslatot félretette? Hajítsuk – szimbolikusan – sutba ezt a jelzős kifejezést! Sokkal fontosabb – s ezt senki nem veheti el tőlünk -, hogy az elmúlt 3-4 évben, s többen azt megelőzően is, mennyit küzdöttünk és valóságosan is cselekedtünk azért, hogy a polgáriasság erényei, a mások méltóságát, a közösségi részvételhez, a saját életükkel kapcsolatos alapvető döntésekbe való beleszóláshoz, való jogát tudatosítsuk a közvéleményben, s a helyi közösségben. Mennyi erőfeszítést tettünk - és valódi gesztusokat és eredményeket is elértünk - azért, hogy segítsünk a helyi embereknek arra való felhatalmazásában, hogy formálják ők maguk is a saját és közösségük életét, hogy erősítsük a hitüket a közösségi kérdésekben való kompetenciájukra. Mert ha ki nem is igen mondtuk, de mindnyájan jól tudjuk, hogy a kirekesztettség egy modern polgári demokráciában nem csak a társadalom „hagyományosan” perifériára szorult csoportjait: a kisebbségeket, a szegényeket, a valamilyen sérültséggel élőket, a bármiféle másságukat vallókat jelenti; hanem mindazokat, akik kirekesztődnek a helyi, közpolitikai elhatározások és döntések megszületéséből. S ha ez így van, akkor ma az itt élők több, mint 90%-a - tehát a lakosság nagy többsége - kirekesztettnek tekinthető, akiket az otromba pártpolitikai diktátumok (ld. frakciófegyelem) alapján, a szavazógépszerű döntéseket hozó képviselők és környezetük egyszerűen kirekesztenek a közösségi döntéshozatalból.
Igen, kedves Barátaim, mi „dísz” nélküli POLGÁROK, szabad emberek példáját, lehetőségét, esélyeit kínáltuk fel az elmúlt időkben, s hát ez a sokkal, de sokkal fontosabb most. Ezt lenne jó tovább képviselni, nem rákényszeríteni, még csak nem is többségi gyakorlatként elvárni, csupán egyik lehetséges (és gyönyörűséges) lehetőségként, választható alternatívaként felmutatni a kerületben élők számára.
Köszönöm minden kedves közreműködőnek, hogy eszetekbe jutottam, Báthory Erzsiéknek, akikhez – mostanáig térben is – a legközelebb voltam, Báder Gyuriéknak egy remek városrész remek egyesületétől és Fogarasi Gáboréknak, aki olyan felejthetetlenül szenvedélyesen beszélt és utóbb írt a kisközösségek fontosságáról itt a mi helyi társadalmunkban. És persze mindenki másnak is.
Meg hát – kicsit búcsúzóban is – mindenkinek elismerésemet és köszönetemet fejezem ki, akivel az elmúlt években (egyesekkel évtizedekben) együtt küzdöttünk építészekkel, művelődésszervezőkkel, elkötelezett civilekkel. Higgyétek el, minden alulmaradásunk a hatalommal való vitáinkban és harcainkban, a méltóságunkat és a tudásunkat is fejlesztette, a nagy győztesek (távlatosan szemlélve) hát a valóságban mi vagyunk, ha néha a kelleténél nagyobb árat is kell érte fizetni.

Budapest – Pilisvörösvár, 2006. december 3.

Barátsággal ölellek Benneteket
Péterfi Ferenc