|
Katartikus találkozás Hajdu Szabolcs filmrendezővel
és Fehér tenyér című filmjével a Zöld Klubban
Miről szól egy film?
Leegyszerűsítve: a film valakinek/valakiknek vagy valaminek/valamiknek a történetét beszéli el mozgóképben, a téma és az elbeszélésmód variációi, köszönhetően a legfiatalabb művészet korlátlan lehetőségeinek, gyakorlatilag végtelenek. A film lehet kommersz, azaz kereskedelmi (áru-)cikk (ezt most hagyjuk is!) és lehet művészfilm. A művészfilm is lehet populáris, azaz közérthető, a lényeg - mint minden művészeti alkotásnál - a katarzis, azaz a megtisztulás: amikor a néző úgy "kerül bele" észrevétlenül a történetbe, hogy teljes mértékben a hatása alá kerül, érzelmileg azonosul, átéli a hős/hősök sorsát, s vele/velük együtt jut el a kiútig, a megoldásig. Vagy ha megoldás nincs is mindig (miért is lenne?), de a néző megért, mert átélt, valamit, amivel addig így nem találkozhatott.
Hajdu Szabolcs a mai, harmincas éveiben járó filmrendező-nemzedék egyik legjobbja, az egykori híres Simó-osztály (1995-1998) tagja. Simó Sándor filmrendező és stúdióvezető (1934-2001) a filmjein (pl. Franciska vasárnapjai) túl azzal írta be magát arany betűkkel a magyar filmtörténetbe, hogy főiskolai osztálya minden tagjának lehetővé tette a főiskola elvégzése után nem sokkal az első nagyjátékfilm elkészítését. Addig ugyanis az volt a gyakorlat a filmrendezők terén kissé túlképzett hazánkban, hogy a főiskolát végzettek tíz-húsz évet vártak, míg "sorra kerülhettek", azaz a "nagy öregek" után végre a közpénzekből nekik is jutott filmkészítésre valamennyi, még jó, ha negyven- negyenötéves korukban - s ha addig el nem felejtették a szakmát. Ez persze túlzás, de így érthető, milyen nagy tett volt Simótól, hogy Szabolcs és osztálytársai a húszas éveik végén már mind túl voltak első nagyjátékfilmjükön, nem is akármilyen nemzetközi sikerrel, és ma már néhányan a harmadik-negyediknél tartanak, lásd Török Ferencet (Moszkva tér, Szezon), Pálfi Györgyöt (Hukkle, Taxidermia) és persze Hajdu Szabolcsot (Macerás ügyek, Tamara, Fehér tenyér)...
Ráadásul - ez most furcsán hangzik: - hihetetlenül emberiek. Szabolcs úgy lép be, ül közénk és beszélget velünk a filmkészítésről, s mindarról a kérdésről, amiket a film felvet, hogy egy pillanatig sem érzed, hogy ő a profi s te a zöldfülű civil.
Egyszóval nagyot jót lehetett vele beszélgetni.
Már eddigi filmjeiben is varázslatos, egyedi világot és történetet teremtett azokból a mindennapi élményekből, amiken bárki keresztül megy élete folyamán, mint például az iskolás-, illetve kamaszkori halálos szerelem - barátság - vetélkedés - csalódás - öngyilkosság (Macerás ügyek), a többéves párkapcsolat kifáradása - szeretet és szerelem - féltékenység - alkotói válság (Tamara), hogy észrevétlenül repít el a katarzisig, s utána csak ámulsz-bámulsz, hogy mi mindent éltél át, mi mindenre jöttél rá, s milyen könnyű és tiszta lettél te is - a hősökkel együtt. Közben jókat kuncoghatsz is finoman ironikus/önironikus, sajátos humorán (javasoltatik megtekinteni, ha adják a tévében vagy kaphatók lesznek DVD-n!).
A Fehér tenyér, harmadik nagyjátékfilmje a felnőtté válás, a felnőttkor története. "Fejlődésregénynek" nevezném: hogyan lesz a kis, rendkívül tehetséges versenytornász-palántából felnőtt. Sok-sok eltitkolt, legyűrt szenvedés, öngyilkossági gondolat, világgá-indulás, konok lázadás után hogyan tud megküzdeni az évek során a megoldhatatlannak tűnő helyzetekkel, s hogy találja meg helyét a világban. S megtalálja-e valóban?
A film főcímén is ki van írva, s Szabolcs is sok érdekes epizódot felelevenítve beszélt arról, hogy ez valójában az öccse története. De azért a sajátja is, hiszen ő maga is versenytornász volt, a szülők azért adták őket tornásznak, mert "égetnivaló" kisfiúk voltak mindketten. A torna nagyon magányos sport és nagyon sok veszéllyel jár, nem csoda, ha az edzők keményen kézben tartják a rájuk bízott gyerekeket - derült ki a történetekből.
Szabolcs a "vasharapást" magyarázza, az egyik legveszélyesebb tornász-balesetet
Hol a határ, ahonnan kezdve a célratörő edzés, az oktatás és a fegyelmezés már túl sok megaláztatást és szenvedést okoz a gyerekeknek?
Mit szóltak a sportág művelői a filmhez? Hiszen az egyik főszereplő Feri bá, azaz Puma (Gheorghe Dinica, a legnagyobb élő román színész alakítja, magyar hangja Szilágyi Tibor) megszállott edző, aki csak a végcélt tartja szem előtt: a világklasszis tornászok kinevelését, s ezért szadista, könyörtelen, mocskos szájú, a szülőkkel szemben sunyi. Szabolcs elmondta, hogy kezdetben nagyon ellenezték, hogy a film bemutassa a tornászsport valódi, hétköznapi világát, de végül belátták, hogy ha nem beszélnek őszintén, akkor soha semmi sem fog változni.
Dongó felnőttként maga is szembesül azzal, hogy nem bír a szándékosan sértő, pimasz, betörhetetlennek látszó kamasz tehetséggel, s Kanadában a pofon nem működik mint nevelési eszköz.
A film talán legszebb jelenete, amikor a tehetetlen, zsákutcába jutott Dongó elautózik messze egy vad szélfútta fennsíkra, farkasszemet néz a maga mögött hagyott felhőkarcolós világvárossal, hetyke kis sapkáját elviszi az orkán... Ekkor váratlanul nekifut és kézen áll a meredély szélén álló pad támláján. Szabolcs elmondta, hogy a film minden jelenete töviről-hegyire ki volt dolgozva, ez a jelenet az egyetlen, amit a helyszínen, együtt találtak ki. Szabolcs kérte öccsét, menjenek ki arra a helyre a stábbal együtt, ahová "menekülni szokott, ha nem tud megoldani valamit". Dontó ide vitte ki őket. S mit szoktál itt csinálni? - kérdezte ott Szabolcs. Hát ezt - mutatta meg Dongó a kézenállást. Igazi mozgókép: se szöveg, se állókép, se zene nem tudta volna így, ilyen sokatmondón megjeleníteni a Dongó lelkében megszületett döntést. Elkezdődött a végletekig elszánt, magát többé meg nem adó, csak magában-bíz(hat)ó felnőtté válás folyamata: saját magát példává tenni a kamasz - s minden tanítandó, nevelendő gyerek - számára.
Ez lenne a film válasza a versenysportok menedzsereinek, edzőinek aggályaira is?
Katartikus pillanat, de hasonló a folytatás is: a kamasz bámulva kezdi figyelni az eddig megvetett, mert angolul is rosszul beszélő idegen fiatalember izmait, mozgását, gyakorlatait, ügyességét, s kezd vele versenyre kelni. Most már beszélgethetnek is egymással.
A beszélgetés résztvevői közül sokakat érdekelt, hogy mi lett a főszereplő öccs további sorsa. A film a világhírű Cirque du Soleil hihetetlenül látványos, remek zenére komponált, apokaliptikus jelenetével ér véget, amiben főszereplőnk is játszik. De kérdésekre válaszolva Szabolcs elmeséli, hogy valójában ez egy szuperreklám: több ezer játékgép között kell végigmennie az előadás több ezer nézőjének, oda-vissza, s ez a lényeg, mert valójában minden az üzletről, a pénzről szól. A szuperprodukció szereplői nincsenek is emberszámba véve, gyakorlatilag robotok, s Dongó már ott is hagyta őket, mert a film cannes-i bemutatójára szigorúan csak két nap "eltávozást" kapott, a budapesti bemutatóra pedig már el sem engedték. A biznisz, az biznisz.
Az érdekelte még nagyon a jelenlévőket, hogy hogy válogatta ki a gyerekszereplőt, szereplőket és hogy instruálta őket. Ámuldoztunk mind, amikor kiderült, hogy hihetetlen sok gyereket megnézett, kipróbált, s tanácstalan volt, mert csak nem akadt a kis Dongóra egyikben sem, amikor váratlanul, messziről meglátta egy gyerekcsapatban Oriont, a svéd-román családból származó kisfiút, s azonnal tudta, hogy Ő az. A gyerekeknek egyébként minden jelenet előtt mesélt a saját élményeiből, így készítette fel őket. Óriási a beleélő és azonosulási képességük - mondta Szabolcs.
forrás: Internet
Szabolcs a magány filmjének nevezi filmjét.
A film egyik legszívszorítóbb jelenete, amikor a világgá induló kis Dongó felkeresi óvónő édesanyját, s a kerítés mögül meglátja, milyen szeretettel játszik a kertben egy óvódás kislánnyal. Érezzük: ővele sosem játszott, őrá sosem mosolygott ennyi szeretettel. Pedig biztosan szerette. Csak nem jól. Csak nem vette észre, hogy hogy szenved, s hogy milyen egyedül van problémáival a kisfia. Mi észrevesszük-e, ha szükség van ránk?
A beszélgetés résztvevői között volt néhány gimnazista, akik versenyszerűen vívnak. Már másodszor látták a filmet, s némán ülték végig, kérdéseik sem voltak, de másnap telefonon egyikük bevallotta, hogy éjjel egyig beszélgettek róla és a filmrendezőről, annyi gondolatot indított el bennük.
Hát ez a katarzis. És az igazi filmek erről szólnak.
(A film projektoron, DVD-ről történő, zártkörű vetítését és a beszélgetést a filmrendezővel az Újpalotaiak Baráti Köre Művelődési és Érdekvédelmi Egyesület rendezte a Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány támogatásával)
be
Nem tudjuk még, mit akar...
Csak semmi áthallás!
Fehér tenyér. Nem tudjuk még, mit akar. Egyszerűen - de látványosan!- a tornaszereken, vagy a falon mászva szórakoztat és elképeszt, vagy majomkodik; vagy szimbolikusan, de fájón odacsap, valamely gyenge, érzékeny pontunkra.
Nézzük a gyerekeket, akik monoton, bús konokon váltják egymást a szereken, ezen gyengébben, azon fáradtabban mozognak, s a nagy hajtásban mi is izzadunk és mi is izgulunk velük: nehogy rosszul csináljam, mert a mester, a szigorú edző még kioszt. S mikor a gyerek kiszabadul az edzőterem fogságából, otthon, az egyébként szerető szülők zavarják föl a falra büszkeségüket, hogy ugyan már a pocakos vendég bácsi is ámuljon két bejgli között. Az ámulat nem csupán ettől, de a halom éremtől is már eleve garantált.
És nézzük a gyereket, akit bizony elér a keménység: az edző, mondtuk már, szigorú, kardlapozza a srácokat egy-egy hiba után. Csak semmi áthallás! Vagy mégis lehet ezt az elnyomó és lelkileg és fizikailag is regulázó urat magának a Diktátornak tekinteni? A fenyítés sebei látszanak és sajognak. Dugdossuk a veres, véres foltokat, nem szeretünk kiszolgáltatottnak, gyengének látszani. Dugdossák a gyerekek is.
Addig-addig, míg jön az ismeretlen, de szép, vagy csak szalmaszál-világ: rendszert vált a gyermek, mit sem tudva, mit sem értve az új világból. Odahagyja edzőjét, diktálóját, egy cirkusz (megint csak semmi áthallás!) kedvéért. Ahol közvetlen veszélybe kerül az élet, na igen, a szociális hálót elbontják az ember alól.
Közben a panelekből dobálják utcára a megunt karácsonyfákat. Úton-útfélen belebotlunk a szeretet ünnepébe. És nagyot esünk. És azt képzeljük, mint ezek a fák, úgy zuhan le és terül el lábunk előtt edzőnk, a nagy ideológia. És amikor azt hittük, vége, csibészesen, nem félve, s ezt látványosan tudtára adva a külvilágnak, fölé hajolunk, hát csak elkapja a bokánk. A vörösinges. De csak képzelet volt... Tényleg az volt? Melyik része? Hogy elhalt, vagy hogy elkap?
A film pereg, a boldogulását máshol, külföldön kereső tehetséges tornász a nulla felé közelít. Hogy aztán hirtelen, véletlen (?) újabb esélyt kapjon a sorstól: egy versenyen megmutassa csodás tehetségét. Nem is akárhol! Szülőhazájában, Magyarországon! És átérezzük, hogy ő a miénk! A sorsa is... Futunk vele a dobbantóhoz (egy jó kiugrás sosem árt), és röpülünk a dobogóra. Nem a tetejére, de igazából itt tényleg a részvétel volt a fontos. A dobogó csak hab a tortán. Édes álom. Hogy ha mi is esélyt kapunk, mi is megcsináljuk. És együtt ugrunk, és együtt szisszenünk fel. Egy párhuzamos képkocka visszaránt a földre. Szó szerint. És már nincs ott, a trapézon a biztosító háló. Elterülünk, s nem tudjuk, örökre? Ezt a film alkotói ránk bízzák. Az igazán érdekeltekre. Az igazán felelősökre.
A film lassú, de nem baj, ezt ízlelgetni, értelmezni kell és közben gondolkozni. A film monoton, de nem baj, életünkről van szó, nem lehetünk mindannyian filmsztárok, s ha valaki ilyen szerencsés, azért is meg kell dolgozni. Monotonon. A film mély magány. Egyedül az edzőteremben, egyedül otthon, egyedül a cirkuszban, egyedül az ismeretlen nagyvilágban. És itt-ott jó szándék és segítség. És itt-ott gonoszság, kapzsiság, értelmetlen kötöttség és szabályzat. És kard van és háló nincs.
A rendező, Hajdú Szabolcs egy végtelenül szimpatikus fiatalember, aki szerencsés is talán, de maga kovácsolta frigy ez a „jótündérrel” szívesen beszél, nem titkolózik, nem tudálékos, nem felvett jelmezű. Őszinte, egyenes, türelmes és talán hálás is. Hogy értjük, kapizsgáljuk, mit szeretne mondani. Elmeséli, amit Kelet-Közép-Európán kívüli ember nem ért. A karácsonyfa ablakon kihajítása nem rendezői zsenialitás. Az viszont igen, hogy használja kifejezőeszközként. És szerény. A sikerek ellenére. Mert filmje befutott. Díjakat nyert/nyer halomra. A kisfiú érmektől teli szobája lehet, az övé. Képletesen. És valóságosan. És talán azért tetszik a világon mindenhol és mindenkinek ez a film, mert a bonyolult üzenetek mellett a legfontosabbat megértjük, mert egyszerűen és csodálatosan tudatja velünk. Az emberi kapcsolatok milyensége, a magány mázsás terhe. Ebből törnénk ki. Talán igazán és komolyan ezt szeretnénk. És mint egykor az egy-egy emeleten az egy-egy televízió, ahova az egész szomszédság odakuporgott, olyan vágyakozva ültünk a vászon előtt, hogy talán, majd most mi is kilépünk a monoton magányból.
És az elején nem tudtuk, mit akar a Fehér tenyér. Egyszerűen –de látványosan!- a tornaszereken, vagy a falon mászva szórakoztat és elképeszt, vagy majomkodik; vagy szimbolikusan, de fájón odacsap, valamely gyenge, érzékeny pontunkra.
A film és a rendezővel való beszélgetés végére megértettük: szerethetően, barátságosan kezet nyújt. És mi, akkor, ott ezt megfogtuk.
Németh Gábor
|
