Újpalotán nőttél fel, a Lila iskolába jártál. Hogy emlékszel erre a korszakra, milyen volt a Lila, milyen volt Újpalota a gyerekkorodban? Meghatározó volt-e, s ha igen, miben?
9 éves koromban költöztünk Újpalotára, minden új volt, a lakás, a szomszédok, a környék és persze az iskola, meg az osztálytársaim. Nekem a sok újdonság izgalmas volt és elég hamar beilleszkedtem közéjük, bár néhány furcsaságot nehéz volt megszokni, pl. a "váltott műszakot”.
Azért volt erre szükség, mert a frissen betelepült lakótelepen rengeteg volt a gyerek, kb. kétszer annyi, mint ahányra az iskolákat tervezték. Az én iskolám, a Lila - hivatalosan Kavicsos köz 4. - az egyik volt a "jobbak" közül, részben a nyelvtagozat, részben, gondolom, a szellemisége miatt. Én a már megkezdett orosz tanulás miatt kerültem tagozatos osztályba, bár akkoriban a szabad iskolaválasztás nem volt bevett gyakorlat, úgyhogy a szüleim és a nagymamám győzködésének eredményeként vettek fel. Az orosz tagozatról csak annyit, hogy abban az időben mindenki utált oroszt tanulni, de mi kifogtunk két olyan kedves tanárnőt, akiknek a kedvéért bármit megtanultunk volna. A mi csoportunkat Halász Katalin tanította, fiatal, nagyon kedves és lelkes volt, tényleg szerettük az óráit. 7. osztály végén elvittek minket Moszkvába és Leningrádba (Szentpétervár), ami szintén fantasztikus élményt jelentett. Szülők nélkül külföldön - ez akkor óriási szám volt. Az iskola légkörét pedig a fiatalos lendület és kellő mértékű lazaság jellemezte, ahogy én emlékszem. A tantestület nagy része fiatal, pályakezdő, vagy éppenséggel képesítés nélküli ( ez is a kor jellemzője
volt). A legtöbbjükkel remekül szót lehetett érteni, és ragaszkodtunk is hozzájuk. Emlékszem a természetjáró szakkörre, amit Hajdu Péter vezetett. Vele nyáron vándortáborozni jártunk. A rajzszakkörre, amit Szabó György vezetett! Aztán voltak csodálatos olvasótáborok, meg persze úttörőtáborok, biciklis tábor stb. Jellemző, hogy nyolcadik után még évekig tartottuk, sőt ma is tartjuk a kapcsolatot néhány tanárunkkal. Abban, hogy végül tanár lettem, ezeknek az embereknek nagy szerepe volt. A végén említem, de az elsők között kellett volna: Herpai Sándornét, az osztályfőnökömet.
A pályaválasztásban, a párválasztásban, a családtervezésben főleg mi dominált : a család, amibe születtél, a családi légkör, amiben nevelkedtél, a környezet, amiben felnőttél, vagy az iskoláid, a tanáraid, a barátaid, könyvek, példaképek stb?
Azt hiszem, ez mind. Nekem is két testvérem van, és a mi családunk mindig is elég nyitott életet élt, belefértek bármikor betoppanó barátok, rokonok, szóval többnyire nyüzsgött a család és
zajlott az élet. Ebben nőttem fel, boldog voltam, szerintem remek gyerekkorom volt, nem csoda, ha a saját életemet sem tudtam másképp elképzelni. Nálunk is általános nyüzsgés van. A pályaválasztással kapcsolatban még annyit, hogy a biológia, elsősorban az állatok szeretete mindig is meghatározó volt, persze nem tudtam pontosan, mi akarok lenni, de később egy csomó könyv
meg személyes élmény hatására lassan kialakult. Ilyen élmény volt pl. az Állatkerti szakkör, ahol év közben mindenféle érdekes dolgokat tanultunk az állatokról, meg az állatkert működéséről, nyáron pedig lehetett menni dolgozni a rágcsálóházba, meg a kisragadozókhoz, ami így leírva talán nem annyira izgalmas, de csinálni az volt, ráadásul közben megismerkedtünk egy csomó ápolóval és az állataikkal, meg az állatkert titkos zugaival is, ahová a látogatók nem jutnak be. Fontos része volt még a középiskolás életemnek a madarászás. A Madártani Egyesület Zalai Helyi Csoportjához csatlakoztam, hogy miért pont hozzájuk, az véletlen ( ha van ilyen), mert ott is felejthetetlen
emberekkel akadtam össze, és rengeteget tanultam a madarakról és az emberekről. Ezen kívül volt még egy csomó barátom, köztük nálam jó néhány évvel idősebbek is, akiknek hatására érdekelni kezdett a politika meg a közélet, megismertem a Duna Kört, meg néhány más csoportot, később
részt vettem az ELTE TTK Környezetvédelmi Klubjának a munkájában. A Szigetközbe jártunk felbecsülni az akkor még eredeti állapotban lévő élőhelyeket, hogy a gát megépülése után legalább legyen mihez viszonyítani a változásokat. Szóval elég sokféle dolgot csináltam ezekben az években és mindig úgy éreztem, hogy ezt a sok élményt valakikkel meg kéne osztani, át kéne adni, így a tanári pálya eléggé egyértelműnek tűnt.
Hogy kerültél a Külvárosi Tankörbe, szereted-e, amit itt csinálnod kell, s ha igen, miért?
A Külvárosi Tankörrel először 1993-ban kerültem kapcsolatba, amikor náluk hirtelen földrajztanár-hiány lépett fel.
Egy korábbi kollégám ajánlott nekik, s amint kiderült, hogy milyen iskoláról van szó, azonnal igent mondtam, mert nagyon érdekelt ez a munka. Egy tanévig óraadó voltam, aztán úgy terveztük, főállásúként folytatom, de közben férjhez mentem és jött az első gyerek, így aztán néhány év halasztással kezdtem csak el a munkát a Tankörben. Közben persze a kapcsolat megmaradt és mikor véget értek a GYES- évek, volt hol folytatnom a munkám. A Tankör olyan fiataloknak segít megszerezni az érettségit, akik a hagyományos iskolákban sikertelenek. Ennek rengeteg oka lehet, kezdve a zűrös családi háttértől a drog-problémákon át a pszichés betegségekig.
A mi célunk az, hogy a fiatalok megtanulják kezelni a saját problémáikat, képesek legyenek előrelépni, leérettségizni, esetleg szakmát szerezni és önálló életet kezdeni. Ez így persze nem
mindig, vagy nem teljesen sikerül, olyan is van, hogy nagyon hosszú idő kell az előrelépéshez, de közben a sikeres történetek adják a lendületet.
Számomra az a legvonzóbb ebben a munkában, hogy mindenkit egyénileg tudunk segíteni, a kitűzött cél érdekében gyakran olyan eszközöket is alkalmazhatunk, amire egy hagyományos iskolában általában nincs idő, vagy lehetőség. A diákok és tanárok közti viszony sokkal kevésbé formális, ami többnyire segíti a hatékonyabb munkát.
Ökológus vagy. Milyen felismerések ösztönöztek arra, hogy ezt a hivatást válaszd? Mit tartasz a legnagyobb problémának napjainkban e téren? Látsz-e kiutat, megoldást, reményteljes jövőképet?
Az ökológiai problémák közül a legveszélyesebbnek azt érzem, hogy az emberek még mindig nem veszik komolyan ezeket, vagy ha igen akkor ez általában a sopánkodás szintjén marad, nem érzik személy szerint felelősnek magukat a dolgok alakulásában. Pedig pl. az óriásira növekedett fogyasztás mind egyéni döntések eredménye. Mindenki eldöntheti, hogy valóban szüksége van-e még egy akármire, tud-e nélküle élni, vagy sem, végiggondolhatja, hogy mennyi anyag és
energia kellett az akármi legyártásához, mennyi szemét keletkezett közben stb. Ezeket általában nem gondoljuk végig, inkább az motivál, hogy a szomszédunknak, barátunknak stb. már van ilyenje. El kéne fogadni azt a tényt hogy a világ összes lakója nem engedheti meg magának azt a fogyasztási színvonalat, ami a reklámokból, meg a szappanoperákból lejön. A fogyasztásnak - ezt sokszor fejlődésnek nevezik - korlátai vannak, amiket nem lehet túllépni, és ha ezt nem vagyunk hajlandók figyelembe venni, nagyon hamar bajba kerülünk. Ilyen pl. az iható édesvíz helyzete Magyarországon : a természeti adottságaink alapján az egyik ivóvízben leggazdagabb ország lennénk, de a mérhetetlen talajvízszennyezés miatt ( amiben szintén mind benne vagyunk, akiknek elszivárgós emésztője van/volt) ma az ország jelentős területére zacskós vizet kell hordani, ásott kútból pedig sehol sem ihatunk, sok helyen locsolni is tilos. Ez az elmúlt évszázad eredménye.
Szóval a „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” elv szerint kéne élnünk és ezt tanítani a gyermekeknek is, elsősorban példamutatással.
A több gyerek vállalása manapság hőstett és töretlen hit a jövőben. Benneteket mi biztatott a nagy család vállalására?
Nem tartom hőstettnek a gyereknevelést, bár vannak valóban problémás pontjai pl. a szétköltözött vagy szétesett családoknál a nagyszülők hiánya. Számomra a fentiek miatt sem volt kérdéses, hogy legalább három gyereket szeretnék, s szerencsére a férjem is hasonlóan képzelte. Az, hogy végül is jelenleg nem tervezünk több gyereket, részben személyes adottságokon (ha fiatalabb lennék!?), részben anyagi adottságokon múlik. Még 2-3 GYES-év egy fizetésből megrázó lenne!
Mindenesetre én örülök a három gyerekünknek és ismerek egy csomó, sokgyerekes családot, akik hasonlóképp jól érzik magukat ebben a helyzetben. Sokszor egymásnak segítve vesszük az akadályokat.
Erdős Bálint
(Az interjú megjelent
a Kalendárium 2005
című kiadványban)
