Rákospalota, 1956

1956, szeptember 1. A naptárhoz képest meleg nyári reggel. A Dózsa Gimnázium két, immár harmadikos tanulója úgy dönt, hogy a délután 5 órakor kezdődő tanévnyitó előtt még egyszer hódol a nyár örömeinek, és elmegy a Palára. Az elhatározást tett követi, és már tíz órára ki is érnek a Palára (értsd: a margitszigeti Palatinus Strandra).

A kép békés, nyugodt, a medencékben a víztükör sima, rezzenéstelen, kettőjükön kívül a strandon nincs egy teremtett lélek sem, kivéve az abszolút semleges személyzetet. A strandhoz képest halálosnak tűnő csend, csak a szigeti autóbusz dübörgése hallatszik időnként, meg az általuk előidézett vízlocsogás. Békés, mégis kicsit nyomasztó ez a csend. Nem vihar előtti, mert felhőnek, viharnak előjelei sem látszottak, mégis váratlanul elkedvetlenedtek hőseink. Annyira magányosak voltak ott ketten a kihalt strandon, mintha egy atomtámadás után csak ők maradtak volna életben a világmindenségben. Igaz, előző este a Tavasz moziban a Mi ketten egyedül című olasz filmet látták, ami valóban egy atomtámadás utáni fikció volt két túlélővel. - Béla, a fenébe is, menjünk haza! - mondta úgy dél körül Sándor Pali nevű barátom nekem, a Bélának, mert hogy mi ketten voltunk e két elszánt fickó a strandon egyedül.

Délután lezajlott a tanévnyitó, egy fokkal sem volt kevésbé unalmas, mint előtte és utána bármelyik, kivéve az 1957-est, de addig még sok víz lefolyik a Dunán, és ne vágjunk a történet közepébe!

Úgy tűnt, hogy csendes, unalmas tanév vette kezdetét, bár jobban odafigyelhettünk volna a Palán átélt, nyomasztó hangulatra, a vihar előtti csönd baljós jelére.

1956. október 6-án kegyetlenül zord idő volt, vad szél fújt, havas eső esett. A Dózsa Gimnázium teljes létszámmal Visegrádra kirándult a Körös nevű, lapátkerekes, de akkorra már dízel-üzeművé átalakított, kiérdemesült dunai teknőn. Aznap volt Rajk Lászlónak és társainak újratemetése.

A kiránduláson iszonyúan megfáztam, és két hétig nyomtam az ágyat. Október 24-re mondta az orvos, hogy mehetek iskolába, addigra meggyógyulok. Huszonharmadikán délután tehát én gyógyultan könyököltem az ablakban, enyhe meleg idő volt. A máskor kihalt, rosszul kivilágított Bocskai utcában feltűnően sokan járkáltak, és izgatottan tárgyaltak valamit. Sötétedett, egyszer csak valaki éktelenül megdöngette a nagykaput. - Jolánka, itthon van? - kiabált egy női hang. Ez Manci néni, a szomszédból! Anyám rohant az ablakhoz: Jézusmária, Mancika, mi történt? - Pesten kitört a forradalom, mindenki az utcán van, Rákosit és Gerőt le akarják mondatni – újságolta az utcán, az ablakunk alatt állva Manci néni, és meglepő módon egyáltalán nem nézegetett körbe, hogy hallják-e a szavait. - Hát nemrég beszélt Gerő a rádióban – így anyám. - Hát éppen ez a baj, bár ne szólt volna egy szót sem, egye meg a rosseb! – így Manci néni tömören.

Erre a párbeszédre már előkerült nagyanyám is, aki nem szívesen maradt volna ki a Manci néni reményteljes megjelenését követő pletykából, ám fertelmesen nagyot hallott, és a következőképpen szólt bele a társalgásba: ki halt meg, Jolánka? - Ugyan, mama, nyisd már ki a füled – szól rá izgalmában anyám, aki azért félt túl hangosan közölni a hírt -, a Rákosit akarják elküldeni az emberek! - Látod, fiam, mondtam, hogy ne engedd a fiával barátkozni a Béluskát, biztos megint nem fizette ki a lakbért, ezért akarják kitenni a szűrüket! - vélte nagyanyám tüstént felélénkülve. - Mama, az Isten áldjon meg – robbant ki anyámból az izgalom -, Rákosit, a miniszterelnököt, a kopaszt akarják elküldeni, forradalom van Pesten! - Ja, a Matyit! - értette meg végre nagyanyám, és minden felindulás nélkül, halálos nyugalommal tette hozzá: nem kár érte.

Mialatt anyám és nagyanyám bent a szobában kellő hangerővel tisztázta az események új fordulatait, Manci néni az ablak alatt egyfolytában kántált, mert az utcán járókelőktől újabb és újabb információk birtokába jutott.

Ekkor érkezett haza apám, aki közönséges halandónak látszó külseje alatt egy nagy költő és egy nagy operaénekes lelkét őrizte, s emiatt olyan ábrándosan élt, járt-kelt a világban, hogy külső behatások csak akkor jutottak el védőburka mögé, ha kellő brutálitással érkeztek. Hallván a nők izgatott, összefüggéstelen lelkendezését a tőle megszokott felsőbbrendűséggel és pátosszal közölte, hogy már megint a földönjáró törpe asszonynép terjeszti a rémhíreket. - Ugyan, Pista! - így anyám -, a Mancika nem beszél hülyeségeket, de a Vas doktor is megmondta az imént, hogy Pesten forradalom van. Apám arca elkomolyodott. - Forradalom? Az más. Akkor gyerünk le a pincébe – mondta hidegvérrel, mint felelősen gondolkodó családfő.

Persze, nem mentünk le, hanem összebújtunk a rádió mellett, s hallgattuk, ittuk a híreket, amikkel nem sokat tudtunk kezdeni.

Október 24-én, persze, nem kellett iskolába menni, sőt utána napokig, hetekig sem. Mindenki a rádiót hallgatta. Mi Csorbáékhoz jártunk át, mert nekik volt világvevő készülékük, s lehetett hallgatni a Szabad Európa rádiót, jobban, mint a miénken. Lassan világosodott, mi történik körülöttünk, bár hinni még mindig nem nagyon mertük.

Október 27-én végigment a Bocskai utcán egy magyar tank folyamőrökkel, lyukas közepű magyar zászlóval, más harci esemény nem történt, csak a rádióból hallottunk a bent dúló ütközetekről. A katonák kidobtak a laktanya kerítésén keresztül mindenfélét, matracokat, rádiós készülékeket, az emberek pedig elhordták. A Palota Gyöngyét is feltörték, ismeretlenek, onnan a rumot vitték el kis hordókban. Sorban álltunk felváltva a két nagy közért előtt, kenyérért és tejért. November 1-én az ablakban mindenki gyertyákat gyújtott a halottak emlékére.

Mászkálással és információszerzéssel, -továbbadással teltek a napok, de az ismerős utcákon túl nem merészkedtünk. Schäffer barátom egy ízben titokzatosan közölte velem, hogy hallotta, jönnek az amerikaiak, atomtöltetű géppisztolyokat hoznak...Elalvás előtt mindig elképzeltem, hogy forradalmár vagyok, s hősiesen harcolok a forradalmárok között a szabadságért.

Kimentek az oroszok! Harmadikán merészkedtünk be négyen, barátok a városba, mert már a szülők sem tiltották meg.

Bágyadt őszi napsütés, enyhe idő volt. Természetesen gyalog mentünk végig az Erzsébet királyné úton, a Mexikói, a Thököly, majd a Rákóczi úton a Kilián-laktanyáig. Mindent elfelejthetek, de ezt a napot soha! Felszabadult vidámsággal találkoztunk mindenfelé, amerre mentünk, az emberek egymásra mosolyogtak, takarítottak, hozták rendbe a szétlőtt várost. A villamoskocsikat teherautók húzták, mert leszakadtak a vezetékek, irányautók pöfögtek el a gyalogosok mellett feliratokkal, csak inteni kellett, és megálltak, ha volt még helyük. A levegő tiszta volt, csönd ült a városon, a béke, a bizalom, a remény nyugodt, átlátszó csöndje. Azt gondoltam akkor, hogy: igen, ez a szabadság, semmi sem hasonlítható hozzá!

A negyedikei hajnali ágyúzást már hallottuk mi is. Az Újpestről jövő tankok ellen a Pozsonyi úti aluljáróban villamoskocsikkal torlaszokat emeltek a forradalmárok. A szovjet hadsereg műszaki alakulatai könnyűszerrel szétszedték őket.

A karácsony ismét fa nélkül, ágakból összeállított, díszek nélküli pót-karácsonyfa mellett telt el, ajándékok sem voltak alatta. Kijárási tilalom volt. Szilveszterkor Schäffer barátom kilenc körül átjött, hogy megelőzze a kijárási tilalom kezdetét, és snapszliztunk éjfél utánig, miközben a rádióból Marosán szólt az emberekhez...

A tanítás 1957 januárjában indult újra. Márkusné, a földrajz tanárnőnk kinyittatta a füzetünket, és felrajzoltatott a jobb oldali tiszta lapra egy Kossuth-címert. Azt mondta: olyan történelmi eseményben volt részünk, amivel az ember az életében legfeljebb egyszer találkozik. Az orosz helyett angolt kezdtünk tanulni. Egy január végi napon az ablakból láttuk, hogy a pedellusék, Pista bácsi és Pista néni talicskákkal hordják az udvar végébe a hatástalanított kézigránátokat. Hét taggal megalakult a Dózsa Gimnáziumban a KISz-szervezet. Lassan megszilárdult a Kádár-rendszer. Újra oroszt tanultunk, s tilos volt Kossuth-címert őrizni, forradalomnak nevezni 56 októberét.

Februárban házkutatás volt nálunk, de nem találtak semmit. Nem is találhattak. Csak 63-ban tudtuk meg, hogy szomszédunk, Bali Cézár Elemér jelentett fel, mert akkor, októberben látta, amikor javítottam Sándor Pali barátom öccsének a 45-ös játékkoltját, amit magas beosztású pártkáder papája hozott egy bécsi útról, és amit Petike azonnal elrontott...

Én is, mint majdnem mindenki ebben az országban, a lelkem mélyére temettem az októberi napok és különösen annak a november harmadikai napnak az emlékét. A szabadság színét, illatát, levegőjét...Ott őrzöm ma is, mint utólérhetetlen gyönyörűséget...

Báthory Béla