Novák Ágnes építész
A városfejlesztés emlékei
Töredékek egy tisztes emlékű település múltjából
 1998-ban
több szakmai kurzust tartottam Győrben építészek és döntéshozók számára
az energia-hatékony építészet és az akadálymentes épített környezet témáiban.
A 6 hónapos képzés végén Svédországba indultunk a csoporttal a képzést
lezáró 10 napos szakmai útra. A gyülekezés során az egyik résztvevő építész
kolléga egy nagy rajzmappával állított be. A lapokon régi rákospalotai
épületek tűntek fel. Soproni kollégánk elmondta, hogy a rajzok eredetijét
egy bécsi könyvkereskedésben találta. Mivel az előadások során rendszeresen
hallotta tőlem szűkebb pátriám példáit jó és rossz jelenségek, esetek
bemutatására, úgy gondolta, érdekelni fog a mintegy 130 lapból álló sorozat.
Azóta is sokszor átnéztem a mintalapokat.
 A
XX. század elején a viszonylag nagy léptékű városfejlesztéshez, telekosztáshoz
és közművesítéshez, közlekedésfejlesztéshez a település arculatát és társadalmi
rétegzettségét is alátámasztó tervpályázat készült. Egy olyan világ képe
tűnt elő az 1902 és 1904 között született lapokból, ami ma is példaértékű
lehetne. A tervpályázat eredményeképpen olyan mintalapokat állítottak
össze, amelyek segítségével változatos alaprajzok, homlokzatok mellett
mégis egységes utcakép lehet az eredmény. A tervek nem szorítkoztak csupán
az otthonokra: bemutatták a városi iskola, az étterem, a közösségi ház,
a kisebb és nagyobb szatócsbolt vagy pékség lehetséges megoldásait is.
Voltak példák a módos családok és a tisztes iparosok szerényebb, de nem
szegényes otthonaira, családi házaira is.
Egy-egy homlokzat ma is látható, ha sétálunk egy kicsit a családi házas
területeken. Másokat az elmúlt évtizedekben láttam elpusztulni. Van, ahol
csak a gazdag rajzolatú vakolatdíszeket verték le, van, ahol a szép arányú
magas ablakokat is kicserélték az újmódi, alacsony kockaablakra. Van,
ahol teljes a pusztulás.
Mert a lapokon látható varázslatos kép csak egyes elemeiben valósulhatott
meg. A szépen induló folyamatot megakasztotta az első világháború, majd
az országdarabolást követő mérhetetlen építőanyag-hiány, a világválság,
végül az újabb háború. Az ötvenes években pedig a családi otthonok államosítása,
a társbérletesítések, a  kényszer-ki-
és beköltöztetés rabolta el az itt élők lehetőségeit. A régi tulajdonosok
egy része visszavásárolhatta saját szülei otthonát, de egyes területeken
még akkor is építési-felújítási tilalom volt, amikor a lakótelepi szörny
már tetszhalottá vált. Ma a legrosszabb állapotban azok az épületek vannak,
ahol az önkormányzat az államosított családi házakban még résztulajdonos.
Mert ezt a városrészt sokan nem tartják értéknek. Van, aki Újpalotát tekinti
városnak, Pestújhelyet falunak, Rákospalotát pedig tanyának látja.
Nem az itt élők tehetnek arról, hogy meglopták a lehetőségeiket. Az itt
élők megpróbálták, amit tudtak: művelik kertjeiket, szennyvízcsatornát
építettek társulásban, gázvezeték  építésébe
szálltak be. Ahol mindez elkészült, ott megjelent az új rombolás: a közművesített
telkek, a száz éves diófák és az árnyas fasorok vonzóvá váltak az ingatlanbefektetők
előtt is. A többszörösen megrövidített, meggyengített családok nehezen
tudnak ellenállni. Néhány szépen felújított épület is romba dőlt már.
Pedig elődeink nekünk, az utódoknak építettek és 100-200 évben gondolkodtak.
A mai befektetők a banknak építenek, és 8-12 évben gondolkodnak.
Ezek a rajzok azonban még felkutathatóvá teszik azokat az épületeket,
amelyek őrzik az értékeket, és amelyek akkor is vonzók és értékesek lesznek,
amikor az újmódi társasházak kerülnek majd bontásra.
Budapest, 2006. január hó
|
