Archívum

Polgármester úr a szegényember legkisebb fiaként elindult szerencsét próbálni, s elnyerte a (fele) királyságot. Jóllehet már tudja, hogy a (fele) királyság egyáltalán nem az, amire vágyott, s azt is, hogy ez egyáltalán nem ért meg akkora önfeláldozást, már nem akar és nem tud többé a szegényember legkisebb fia lenni. Minden megnyilvánulásán látszik pedig, hogy nem érzi jól magát a bőrében.
Csak maga tud saját magán segíteni.

Önleleplezés

Nem tagadom, eleinte jó párszor eljátszottam én is a gondolattal, hogy mi lenne, ha diplomás, írástudó, olvasott, elég okos emberi lényként valami jóféle, sok pénzzel kecsegtető karriert futnék be. Végülis mi kell hozzá? Maximális alkalmazkodó képesség, megfelelő barátok és ismerősök, a helyzetek azonnali felismerése és kihasználása. Na, e téren már akkor eljátszottam egy lehetőséget, amikor évfolyamtársaim közül harmadévben többen átmentek a tudományos szocializmus szakra, én meg nem, jóllehet vizsgaeredményeim alapján esélyes lehettem volna. Ezt a tárgyat azonban untam és utáltam, s ha arra gondoltam, hogy ezzel kellene egész (?) életemben foglalkozni, belehalnék. Elpuskáztam egy életre szóló lehetőséget akkor is, amikor a francia nyelv gyakorlása kedvéért igazi franciákkal leveleztem (ez azért nem volt semmi például a hatvanas évek elején!), s ezeket a kapcsolatokat nem használtam ki arra, hogy gondos ápolásukkal, mélyítésükkel alakítsam a jövőmet, de még arra sem, hogy meghívásokat szerezzek Franciaországba… Nem folytatom a sort, mert az évek során lassan bár, de rájöttem: ahhoz más értékrend alapján kellett volna szocializálódnom. Így eleve reménytelen eset vagyok, tehát jobb, ha a karriercsinálás gondolatával való játszadozásról is lemondok. (A gyerekeink mondják is, hogy lúzer családban lúzer gyerekek nőnek fel.)
Jó sokáig azt hittem, hogy az un. szocializmus, amiben felnőttem és életem jó részét eltöltöttem, az ember és a társadalom boldogulása szempontjából nem eleve reménytelen, csak alkalmatlan egyének rosszul alakítják. Igyekeztem a magam környezetében, a magam lehetőségei szerint jól alakítani. A késő-kádárkorban szétfoszlottak maradék illuzióim, s ebben nagy szerepe volt nemcsak mindennapi tapasztalataimnak, hanem a nálam okosabbak beszédeinek, írásainak, filmjeinek is. A rendszerváltás időszakában eufórikusan elhittem szinte mindent, amit rendszerváltóink mondtak, igértek, s ezek alapján nagy lelkesedéssel álltam ki a leginkább szabad gondolkodású párt mellett, hogy aztán tettei alapján hamar ki is ábránduljak. (Ha akkor képviselői karrierre vágytam volna, szerintem Polgármester Úr bizonyára maximálisan támogatott volna...) Az embernek sok-sok tapasztalat kell ahhoz, hogy eligazodjék jelen világunkban, s a gyakori tévedések, csalódások nagyfokú óvatosságra is intik. A demokrácia biztosan jobb a diktatúránál, de mostanra egyre erősebb a meggyőződésem, hogy csak akkor, ha a jogállamiságot biztosító törvények keményen betartatnak. Az is világos számomra, hogy a saját környezetemben kell otthon lennem, megtennem mindent, amit az egyetlen Fennvaló az írástudók felelősségévé tett.
A hatalom a diktatúrák sajátossága. A demokráciában nem lehet szó hatalomról. A demokráciában a köz, a társadalom kiválasztja maga soraiból a legalkalmasabbakat arra, hogy irányítsák az államot, alakítsák úgy a közállapotokat, hogy minél többen és minél igazságosabban boldogulhassunk. Ha nem ezt teszik, a köznek joga van leváltani őket.
Nem a hatalomból való részesedés vágya hajtotta azokat, akik másokat vádolnak a hatalomból való részesedés vágyával? S nem a hatalom minden áron való megtartása készteti őket olyan lépésekre, amikkel másokat ténylegesen távol tarthatnak az információktól, kiszoríthatnak a döntéselőkészítésből, kizárhatnak a párbeszédből, általában a köz ügyeiből?
Akkor pedig mindenképpen le kell őket váltani.

Báthory Erzsi

Ezért ezután is mindent szóvá fogok tenni, ami szerintem a demokráciát gyengíti, maszatolja, silányítja. És ezután is a nyilvánosságot tartom a közélet egyik legfontosabb feltételének.