EGYet mindenki ÉR
avagy
MINDENKI ér EGYet!

Ezt egy helyi optimista állampolgár mondta bíztatón a didergő civilek aláírásgyűjtő asztala mellett egy másik helyi – kissé pesszimista – állampolgárnak, amikor utóbbi rezignáltan és kétkedő mosollyal, de azért aláírta a népszavazási gyűjtőívet. Már Harun al Rasid, a néhai bagdadi kalifa megmondta, hogy rendkívül hasznos dolog a nép közé vegyülni, s ezt most minden alkalommal átéltük. Persze, csak ha abszolút civil az ember, s nem lengenek körülötte politikai jelentéssel teli logók. Azért persze ezzel is jó vigyázni. Egy morcos állampolgártársnő, amikor kedvesen megkérdeztük, hogy nem írná-e alá a népszavazási ívet az Észak-Pesti Kórház tulajdonjogának megtartása mellett, haragosan visszaszólt, hogy: naná, majd a Fidesznek! Mire mi kórusban: dehogy, a civileknek!!! Mire ő ellentmondást nem tűrőn: egy és ugyanaz! (Vau! Mintha kerületünk 2. számú országgyűlési képviselője, jelenlegi kancelláriaminiszter másként szólt volna a civilekről...) A támogatás szóval is csínyján kell bánni! Türelmetlen anyuka rángatta a posta bejárata felé nyolcéves-forma gyermekét, amikor megszólítottuk, hogy támogatná-e a.... Támogatom a gyerekeimet! - mordult vissza gyermekének bámész pillantásától kísérve. Egy állampolgártárs pedig kedélyesen kioktatott, hogy az önkormányzatnak esze ágában sincs eladni az Észak-Pesti Kórházat, tudhatnánk, megmondták nem is egyszer Hajduék. H... komcsi! - morogta maga elé az az állampolgártárs, aki a szónoklat alatt éppen aláírt. Volt, aki az aláírás után hamiskás mosollyal megkérdezte, hogy hát mi kire szavazunk, csak úgy, egyáltalán. Elhárítottuk a választ, itt és most civilek vagyunk, nem politizálunk, hacsak nem számít politikának az, hogy szeretnénk ragaszkodni az Észak-Pesti Kórház területének köztulajdonban tartásához, egészségügyi hasznosításához, s ebben ráadásul a kerületi, abszolút többségű (koalíciós pártfrakció) kivételével minden helyi párt támogat. Hát így nem volt könnyű pártatlan civilnek megmaradni, de sikerült, s ezzel lényegében véget is értek negatív élményeink.
Ámbár! Azért azt sem lehet pozitív élménynek nevezni, hogy sok idős ember megragadta az alkalmat, s kipanaszkodta magát nekünk. Például, hogy elesett a piac mellett, eltört a karja, s a biztosító egy fillért sem fizetett, mert ragaszkodott volna tanúkhoz. Vagy hogy milyen kevés a nyugdíj. Hogy ritkán járnak a buszok, s általában tele vannak Hogy mióta ígérik a metrót, de a mi életünkben ez már nemigen fog kijönni idáig. Hogy nem mernek átmenni a parkon sötétedés után. Hogy rengeteg a galamb, a galambpiszok, s még etetik is őket némelyek. Hogy rengeteg a kutya, és esténként ugatnak, s a kutyapiszkot sokszor kell kerülgetni a járda közepén. Hogy a szelektív hulladékgyűjtőkből összeöntik a hulladékot, semmi értelme a válogatásnak, hülyének nézik az állampolgárokat. Hogy a Távfűtő új gázturbinájának moraja sokszor elviselhetetlen. Hogy nem söprögetnek. Hogy sokan megrongálják a játszótereket. De ezzel kábé ki is merült a téma.
Az idősek méltóságából viszont tanulhatunk mind. 75-85 évesen ellátják magukat, a postára járnak egyedül, újságot olvasnak, eligazodnak az információ-halmazban, a megszólításra bólintanak, odalépnek, s már írják is alá az ívet, fejből tudják a személyi azonosító utolsó négy számát, s pontosak a lakcím-leírásban is. Talán kicsit remeg a kezük, s összehúzott szemmel, akkurátus lassúsággal róják a betűket.
A legidősebbek és a legfiatalabbak határoznak a leggyorsabban abban, hogy aláírnak-e, s ők tudják fejből a szükséges adataikat is. A középkorú nemzedékek már többször bizonytalankodnak. Nem tudják a személyi azonosító utolsó négy számjegyét, bizonygatják, hogy nem is kell tudni, be van tiltva, nem is jogos kérni. Rákérdeznek, hogy a házastársuk is aláírhat-e. Hát az, aki nem itt lakik?
A posta környékén sok a babakocsit tologató fiatal mama! Ők habozás nélkül lépnek hozzánk, aláírnak, szép, határozott írással, s ha beszélgetünk kicsit, kiderül, hogy bérlők, magas a bérleti díj, a rezsi, saját lakásra vágynak, de kicsi az esélyük, legjobb lenne kimenni valamelyik nyugati országba... Egy fiatalember elmesélte, hogy három évig élt Bécsben, ahol szerinte olcsóbb az élet, mint itt, s hamarosan vissza is megy, mert itthon nincs perspektíva.
Az Észak-Pesti Kórházat sokan ismerik orosz kórháznak, pestújhelyi kórháznak, Őrjárat utcai kórháznak, s szinte senki sem akadt, aki ne ismerte volna, ne járt volna oda. Kivétel nélkül mind szeretik és dicsérik a bőrgyógyászatot, a reumatológiát, az idősek a cukorbetegekkel foglalkozó részleget, az orvosokat, az asszisztenseket. Csak egy hibáját emlegetik: szűkek a folyosók, alig férnek el a székek és a várakozó betegek.
Még van néhány nap az aláírás-gyűjtéshez, s még nem tudjuk, elegendő aláírást sikerült-e összegyűjtenünk. Az időjárás csak az első héten kedvezett, aztán gyakran esett az eső vagy a havas eső, s a harmadik héten néhány nagyon hideg nap volt, dermedt kézzel segítettünk kitölteni az adatokat, meggémberedett a lábunk, kihűlt a lábfejünk csizmában is, akármennyire melegen öltöztünk is fel, s pirosra csípte a jeges szél az arcunkat és a fülünket. Bár a népszavazás alapvető állampolgári jogunk, az önkormányzat nem segített semmiben sem, s nem reménykedhetünk, hogy elnéző lesz az aláírók tévedéseinek javításával szemben is.
Sokat tanultunk, emberesedtünk, bölcsebbek lettünk. Akartunk valamit, s sikerült elérnünk. Embertársaink nagy része megkeseredett, apatikus, nem hisz a sikerben, de támogat, bízik bennünk, meg akarja tartani köztulajdonban és egészségügyi célok szolgálatában a „mi kórházunkat”.
Az egyik bölcs közülünk azt mondta az egyik kétkedőnek azon szavaira, hogy mi van, HA CSAK nyolcezer gyűlik össze s nem lesz elég: nem CSAK nyolcezer, hanem NYOLCEZER gyűlt össze! NYOLCEZREN AKARTAK VALAMIT ÉS ENNEK ÉRDEKÉBEN ALÁÍRTAK!

(tudósítónktól)