Neszezések, surrogások, cippegések

Közeledik a tél, lassan vége a szép őszi napoknak, heteknek. A levelek folyamatosan hullanak a fákról, minden hétvégén volt elég gereblyézni való. Nagy örömünkre a bambusz-gereblye nagyon bevált, pedig gyanakodva forgattuk a kertészeti árudában, amikor a hagyományos vas-gereblye helyett ezt ajánlotta a kedves kis (nőnemű) szakember. Az esővízgyűjtő hordók víztelenítése, kitakarítása megtörtént, felkupacoltuk a féltett bokrok – rozmaring, levendula, ribizli, egres, mahónia, aranyeső, tiszafa – tövét, becsomagoltuk a fiatal fákat a „csappantyú”-nak becézett lyukacsos műanyag fóliába (csak a törzset védik a rágnivalót kereső növényevő állatok: a szarvasok, őzek, nyuszik elől, ám a levegőt, szelet, napot átengedik).
Elkezdtük a madarak etetését is a nyaralónk etetőiben. Évek óta ezt tesszük, s hihetetlen, de tudják már. Amikor megérkezünk, s kezdjük feltölteni a különböző helyekre, diófaágra, tető alá, fészer-ereszre kitett etetőket, kifüggesztjük a szalonnabőröket, ketté nyitjuk és letesszük a kerti bútorokra a diókat, finom kis neszezések jelzik, hogy figyelnek. Még el is szoktam kiáltani magam: kosztosok, tálalva! Alighogy mással kezdünk foglalatoskodni, halk surrogások jelzik, hogy gyülekeznek az ágakon. A diófaágra függesztett madáretető nagyon mozog, ami azt jelzi, hogy nemrég odaröppent egy cinke, s villámgyorsan el is röppent. S tényleg, látom, hogy a diófa egyik magas ágán már elszántan ütögeti a két lábával leszorított mag olajos belsejét, de körben nagy jövés-menés, röpködnek a cinegék, poszáták, pintyek, télapók, surrognak a szárnyak, finom cippegéssel adják hírül egymásnak a lakmározási lehetőség tényét.
Kár, hogy hamar elfogyasztják, akármilyen sokat kiteszünk. Tudjuk, hogy folyamatosan fel kellene tölteni, ha egyszer elkezdtük, mert rájárnak, várják, s közben kevésbé igyekeznek megdolgozni a napi betevőért. Még sincs szívünk letenni az etetésről, hiszen akkora gyönyörűség látni őket, amint nyüzsögnek, lakmároznak, jönnek-mennek, ciperegnek. Időnként egy-egy nagy fakopáncs is megjelenik a fákon – nyilván kíváncsiságból. Ő nem ereszkedik le az etetőkig, elszántan kopogtatja a fűzfa törzsét – halljuk a hangjáról, hogy bizony odvas! -, s időnként nagyokat rikkant. Biztos nyakon csípte a pondrót. A szomszéd telek magas, elvadult növényzetében fácán rikácsol, s biztosra vesszük, hogy hazafelé, az erdőn áthaladva fogunk őzeket is látni: vadászati tilalom van. Szeptember végén, alkonyat felé hallottuk az erdő felől a szarvasok barcogását is.
Szép tud lenni az őszutó!
Aki teheti, etesse a madarakat télen! A csarnok előtt, a kistermelők standján kapható fekete napraforgómag, nagyon olcsó, s talán felesleges szalonnabőr is akad időnként a konyhában.
Amíg madarak vannak, meg neszezések, surrogások, cippegések, addig nincs elveszve az emberiség.

Kiss Panka