Emlékek a régi Palotáról

Köszönj, fiacskám, a nagyságos vasutasné asszonyságnak!

Visszatérve a régi kis földszintes házakhoz, melyek a Bocskai és az Eötvös utca sarkán sorakoztak egymás mellett békésen, le kell szögezni, hogy bizony a tanácsházához közeli házak nagy része komfort nélküli volt. A módosabb palotai házak a Bocskai és az Eötvös utcát keresztező Dobó utca után következtek.
Az a földszintes ház, amiben Stugna bácsiék laktak, a Bocskai utca 11. számot viselte, s sok lakásból állt. Az utcai lakások félkomfortosak voltak, de az udvariak bizony csak komfortnélküliek, közös vécével az udvarban. A ház utcai oldalán még egy cipészkellékes kisbolt is működött, aminek két lépcső vezetett fel a bejáratáig, de aztán meghalt a kereskedő bácsi, s a boltot bezárták.
Stugna bácsiék egy szoba-konyhás udvari lakásban laktak, ahová se a víz, se a villany nem volt bevezetve. Stugna bácsi suszter volt, s nappal a konyhaajtóban ülve dolgozott az Isten adta, kintről bejövő, természetes fénynél, esténként pedig a petróleumlámpa világánál.

Az Eötvös utca 4. és 6. szám alatti, lebontott házak helye és a volt pártház tűzfala

Csak nagymamáék nevezték őket Stugnáéknak, mert hivatalosan a Selmeci nevet viselték, s mint nagymamáméktól megtudtam, Selmecbányáról költöztek ide az első világháború után. Stugna néni óriási asszonyság volt, sok dioptriás szemüveget hordott, s amik róla legmaradandóbban megragadtak az emlékezetemben, azok a hatalmas, kitaposott, pucolatlan férficipők voltak a lábán, zokni és fűző nélkül. Nem gondolkodtam azon, miért hord az otthonában ilyen lestrapált férficipőket, csak mindig megbámultam, valahányszor megláttam. Mai eszemmel már próbálom megfejteni a titkot: talán nagyon fájt a lába keskeny női cipőiben? Vagy a papucsban fázott a lába? Nem tudom a választ. Stugna néni olyan mély hangon beszélt, mintha Saljapin és Louis Armstrong hangjának keverékét akarta volna importálni. Volt egy nagydarab, csöndes fiuk is, aki akkor lehetett már negyven éves, vezető tisztviselő a városházán, s családos ember, máshol is lakott családostól, de naponta meglátogatta a szüleit. Ma már biztosan megkérdezném, hogy egy ilyen jellegzetesen szlovák nevű család miért költözött el Selmecbányáról az I. világháború, vagyis Trianon után, s miért magyarosítottak, de akkor ez persze eszembe sem jutott. Nagymamámék, ha tudták is, nyilvánvalóan nem kötötték az orromra, nehogy még valahol, fölöslegesen, de nem veszélytelenül eljárjon a szám.
Hét-nyolcéves koromban helyeztek letétbe mindig náluk, s én nagyon szerettem ott lenni! Nagymamámat nagyon tisztelték az utcában, mert nagyapám a MÁV Istvántelki főműhelyében dolgozott. A MÁV üzemeiben jól lehetett keresni, egy keresetből is tisztességesen megélt egy család. A Wesselényi, Horthy Miklós (ma Szent Korona) utcák, valamint a Rákos út és a Széchenyi utca által határolt körzetben található, földszintes és kétemeletes un. MÁV-házakat is a vasút építtette az alkalmazottainak (nagymamámék is ott laktak a kislányukkal, vagyis az édesanyámmal1922-ig).
Szóval nagymamám kezemet fogva beállított Stugna bácsiékhoz, hogy megőrzésre, akár fél napra is ott hagyjon, mert túróért, csirkéért, kacsáért Törökszentmiklósra utazott üzletfeleihez. Mi tagadás, a MÁV-nyugdíjas özvegyének járó, ingyenes utazási igazolvány birtokában utazgatott, s a fenti nélkülözhetetlen élelmiszerekkel kereskedett az utcabeli ismerősök körében, akik örültek, hogy macera nélkül hozzájutnak ilyesmikhez.

A falanszter-ház egyik hátsó bejárata a Bocskai utca páros oldalán egy hajléktalan-hajlékkal

Amikor megjelentünk, Stugna néni mindig azt mondta felnőtt, komoly állással bíró fiának, hogy: köszönj, fiacskám, a nagyságos vasutasné asszonyságnak, s jóllehet már számítottam rá előre, mindig rájuk bámészkodtam a felszólítás hatását figyelve. Semmi meglepő dolog nem történt, a felszólításra a felnőtt férfiú engedelmesen köszönt. Én viszont attól fogva észre se vettem senkit a családból, mert vagy Stugna bácsi mellé telepedtem a kis sámlira a konyhaajtóba, vagy nekiestem a rengeteg képeslapnak, ami a konyha sarkában a hokkedlin állt nagy halomban. Stugna bácsi, ha mellékuporodtam, a buzgó kalapálás, szögecselés, ragasztgatás közben mesélni kezdett, s miről? Selmecbányáról. Ahol bányászemberek éltek, akik – aranybányászattal! - foglalkoztak, az utcák keskenyek és zegzugosak voltak, a házak vastagfalúak... Mesélt a selmeci várakról, mert kettő is volt a városban. Meg hegynek tartó utcában található öreg gimnáziumról, ahová Petőfi Sándor is járt egykoron. Amikor abbahagyta a mesélést, a képeslapokat kezdtem nézegetni. Megvolt nekik az Áller Képes Családi lapja, teli képregényekkel, régi képekkel, hihetetlen hírekkel és felfedezésekkel. Hobogász úr kalandjai mellett legjobban Pimpók papa és csemetéi viszontagságos életét szerettem nézegetni, később már olvasgatni. Másik kedvenceim a Tolnai Világlapja számai voltak, ezek főleg háborús tudósításokkal, fényképekkel voltak tele. Órákig nem tudtam betelni a Zeppelin vagy az óriási ágyúk képeivel. Nem lehetett megunni őket.
Stugna bácsiék már régen meghaltak, a házat pedig, ahol laktak, idén lebontották. Írmagja se marad lassan a régi Palotának.
Emlékezzünk a régiekről, amíg vannak, akik emlékeznek!

Báthory Béla