Éjszakai vallomás

Bevallom: Kata elmúlt egy éves, és még szopik. Bevallom: Kata elmúlt egy éves, és nem alussza át az éjszakát. Bevallom: Kata elmúlt egy éves, de ha éjjel felébred, magunkhoz vesszük, szopizik, és az ágyunkban alszik tovább.

A „gyerekszobát” még Kata születése előtt berendeztük: itt kaptak helyet Kata ruhái, a pelenkázóasztal – és természetesen a kiságy. Ez utóbbit Kata fél éves koráig lényegében nem használtuk, Kata egy bölcsőben aludt az ágyunk végénél. De sokszor a bölcső is üresen állt, kis lakója pedig szülei ágyában aludta az igazak álmát.

Sokan helytelenítették, hogy Kata velünk alszik. Féltek tőle, hogy ráfekszünk, azt gondolták, így mi nem tudunk pihenni, és legfőképpen óva intettek minket attól, hogy Katát a szülői ágyban alvásra szoktassuk – a gyerek aludjon csak a saját ágyában. Sosem értettem, mért nem az a természetes, hogy annak a kis emberkének, aki kilenc hónapig egy biztonságos kis kuckóban élt anyjához a lehető legközelebb, születése után is igyekszünk megadni a biztonságot és a testi közelséget. (Ez a testi közelség egyébként az én igényem is volt, így voltam nyugodt.)

Kata születése óta talán az egyetlen állandóság az életünkben az esti rituálé: fürdés, szopi, alvás. (Régebben a fürdést masszázs követte, ma már Katának – ilyenkor este – nincs hozzá türelme.) A szopi vagy alvással végződik, vagy van valami átmenet, nevezzük egyszerűen altatásnak.

Az altatás témájára családunk két alapvariációt ismer (valamint ezek keverékét is használja), az egyik esetben apa, a másikban anya altat. (A harmadik variáció – amikor Kata altatja a kiságyban saját magát – egyelőre nem létezik.) Apa altatási módszere a hintaszékben hintázva ringatás. Ilyenkor anya kivonul a konyhába, mert jelenléte esetén minden altatási kísérlet kudarcra van ítélve. Ha már régóta nagy a csend, anya bekukucskál a szobába, s a következő látványra számíthat: apa hintázik a hintaszékben, Kata a vállán alszik. (Vagy fordítva: apa hintázik a hintaszékben, Kata a vállán – nem alszik, apa szeme viszont csukva.) Ritkán ugyan, de az is előfordulhat, hogy apa belátta, ma este más nem segít, csak a foci. Apa tehát hintázik a hintaszékben, Kata az ölében ül, s mindketten a képernyőt bámulják – majd Kata elalszik, apa vállára veszi…

Ha anya altat, az altatás helyszíne az ülőgarnitúra (a szopi is itt zajlik). Jöhetnek az altatók, ideális esetben mire a Tente baba „kántálása” következik, Kata már alszik. (A Tente baba altatón apa is jól szokott szórakozni, mert anya belekölti az aznapi eseményeket.) Más esetben a Tente babáig el sem jutunk, mert Kata menet közben új életre kel. Ilyenkor anya türelmesen vár. Marad a félhomály, Katát lehetőleg nem engedjük a földre (legfeljebb apához, ahonnan úgyis visszakéredzkedik), de hagyjuk, hogy játsszon még egy kicsit, tudván, hogy nemsokára elérkezik a vackolódás ideje. (Ha anyának épp nincs türelme, életbe lép az első variáció). A vackolódás az elalváshoz szükséges testhelyzet keresését jelenti – van, aki nyüglődésnek hívja. Ilyenkor Kata önveszélyes: félálomban dobja magát erre, veti magát arra… Előfordult, hogy anya úgy gondolta, ha már vackolódás, talán érdemesebb lenne a kiságyban próbálkozni. Hát anya nem jól gondolta, a kiságyban nem lehet vackolódni, ott csak sírni lehet, és felállni, és mindent megtenni, hogy anya megértse, a vackolódáshoz ő is kell, az ő teste, a csupasz bőre, amit simogatni lehet, a meztelen pocakja, karja, keze, amire a buksit rá lehet hajtani, és végül álomba szenderülni.

Kata öthónapos koráig átaludta az éjszakát, azóta ébred. Nem csinálunk belőle gondot, apa felkel, áthozza, újabban csak leteszi az ágy végébe, és jól szórakozik azon, ahogy lánykája két másodperc alatt az ágy másik végébe teper, s már szopik is. Aztán ő is visszafekszik, s nemsokára alszunk újra mind a hárman.

Elárulok egy titkot: pillanatképeket gyűjtök. Rossz napjaimon előveszem őket, s belőlük merítek erőt. Ha az alvás terén tartanánk magunkat a „hagyományos” nevelési elvekhez, ez a képzeletbeli album sok szép pillanattal lenne kevesebb. Hiányoznának belőle az altatás meghitt percei, félórái, az álomba zuhanás pillanatai, az éjszakai tornamutatványok, az odabújások, jóreggelt-puszik és a reggeli játékok a családi ágyban.

Képek az albumból – a kezdetektől napjainkig:

Manót fekve szoptatom magam mellett, s a büfizéshez a mellkasomra fektetem. Forgatgatja a fejét, helyezkedik, majd elalszik a hasamon.

Fürdés és masszázs után az esti szopi közben Kata elalszik. Felveszem, a vállamra teszem, hátha büfizik – reménytelen. Megkérem Nándit, vegye el, s fektesse le. Nándi átveszi, Kata alszik, s fejét apja vállára hajtja. Nándi elolvad, s meghatódva suttog valamit arról, hogy sajnálja azokat, akiknek nincs gyerekük.

Kata éjjel felébred. Megszoptatom, elalszik, lefektetem, keserves sírás. Nem hiszti, sírás, valószínűleg a foga fáj. Simogatom a hátát, akkor nem sír – de nem is alszik, csak néz, néz oldalra. Felveszem és az ágyunkba viszem. Kinéz apára – megvan. Én is lefekszem. Sírdogál, hozzám bújik. A fejem a közös nagypárna csücskén, felkúszik az arcomhoz a párnára. Kérem Nándit, hozzon nekem egy kispárnát, mert nem szeretném, hogy Kata párnán aludjon. Megkapom a kispárnát, elhelyezkedem. Kata addig mocorog, míg ismét az arcomhoz tud bújni – még ez a pici párna is elég neki. Az arcunk összeér, megnyugszik, lassan elalszik. Nándi átnyújtja a kezét Kata fölött, megsimogat. Azt hiszem, ő is azt gondolja most boldogan, amit én: itt az én kis családom.

Melegfront van, hidegfront van, telihold, szél, a fogzás miatt, vagy ez lesz az új rendszer – nem tudom, de Kata már második éjszaka nyüglődik. Első nap már az elalvás sem ment könnyen, majd jóval éjfél előtt felébred. Magunkhoz vesszük, megszoptatom, de nem tudom addig szoptatni, hogy visszaaludjon. Látszik rajta, hogy nagyon álmos, de csak zokog, újra és újra felül, a pólómat huzogatja, nincs szopi, még jobban zokog. Ott vagyunk mellette, simogatjuk, csitítgatjuk, hozzá bújunk, mindhiába. Egy idő után megesik rajta a szívem, ahogy ül az ágyon leragadó szemekkel, patakzó könnyekkel, és megkérdezem tőle: „Kata, szeretnél még szopizni?” Egy bólintásra még van ereje, lebukik, és rövidesen visszaalszik. Második éjszaka ugyanez megismétlődik, de elhatározom, hogy most már következetes leszek – mégsem lehet az éjszakát szopimaratonná alakítani. Kata zokog, felül, visszafektetem, megint felül, megint visszafektetem, még jobban zokog, pólómat huzogatja… Mellettünk van, simogatjuk, csitítgatjuk, hozzá bújunk – nem számít, ha azt az egyet nem kapja meg, amit úgy szeretne. És ha esetleg nem tudnám, mi az a valami, hát megmondja nagy hüppögve: „Ku-hu-hu-tya-ha-ha!” (Vagyis „kutya” – felszólító módban, ami Katanyelven annyit tesz: Anya, szopi!) A vége már ismerős: ültében alszik el, és eldől, mint egy lisztes zsák – álomba zuhan.

Nándi későn jön haza, így Katát én fürdetem, öltöztetem. Megszoptatom. A szobában csendes félhomály, kettesben vagyunk, Kata a szopi befejeztével az ölemben szuszog. Milyen rég énekeltem neki altatót! S az elalvás előtti lassú, nyugodt légzése ritmusára énekelni kezdem azt a végteleníthető altatóláncot, amit oly sokszor hallhatott, amikor még a pocakomban volt: Tente kincsem, aludj szépen, tente napsugár,
Én csillagom, ékességem, tente aludjál,
Én csillagom, ékességem, tente aludjál…