Személyes húsvét

Gyermekként nagyon féltem a temetőben. Már előre szorongtam, amikor szüleim kézen fogtak és elmentünk valamelyik rokonunk sírjához, hogy a kegyelet virágait elhelyezzük.
Kirándulások alkalmával, ha temetőn át, vagy temető mellett vitt el az út, biztos, hogy felgyorsítottam a lépteimet, vagy ha tehettem, átmentem az utca túloldalára.
Édesanyámnak egy idő után feltűnt furcsa viselkedésem. Mikor rákérdezett, gyerekfejjel annyit válaszoltam, hogy félek a halottaktól. Ő mosolyogva mondta: „Kisfiam, a halottak nem bántanak, nem bánthatnak, az élők sajnos annál inkább”. Majd elmesélte, hogy ő Agárdon a temető szomszédságában nőtt fel, s ami számomra még furcsább volt, felidézte, hogy mennyit játszott gyermektársaival együtt a temetőben. Egyik legkedvesebb „játszóterük” volt a helyi temető.
Tinédzserként rádöbbentem, hogy mi az, ami igazán nyugtalanná tett engem a temetőben, s mi az, ami édesanyám számára a békességet, nyugalmat adta. Bizony a bennem való szorongást a haláltól való félelem, édesanyám békességét a halál feletti győzelem adta, amelyet húsvétkor ünneplünk. Később a Bibliában felfedeztem egy mondatot, amely pontosan ráillett a bennem és több millió embertársamban élő benső félelemre. A mondat pedig a Zsidókhoz írt levélből így hangzik: (hogy)„megszabadítsa (mármint Jézus Krisztus) azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” Igen pontosan ez élt bennem. A félelem rabbá tett.
Csupán pár hónap telt el az édesanyámmal történt beszélgetés után és elsős gimnazistaként hirtelen szembe kellett néznem azzal, amitől úgy féltem: a halál erejével. Egy súlyos betegség és műtét utáni lábadozásom alatt édesanyám a kórházi ágyon mellettem ülve, kezemet fogva egy kérdést tett fel nekem. Valahogy így hangzott: ”Tudod, hogy ki gyógyított meg téged?” A válasz szinte azonnal kicsúszott a számon: „Isten!” Bár semmit sem tudtam Róla, a Bibliáról, a keresztyénségről, de valamit megtapasztaltam a testi fájdalom legnehezebb óráiban is: nem voltam egyedül, nem kellett egyedül szembe néznem, találkoznom a halállal. Már hívő emberként a Bibliában rábukkantam arra, amit személyesen átéltem. Pál apostol így ír erről: „Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk.” Attól a naptól, megszűnt bennem a félelem és a szorongás.
Most felnőttként, lelkészként gyakran kell megállnom a koporsó mellett hirdetve az Örökkévaló vigasztaló üzenetét a gyászoló családoknak. Bevallom, bizony ez időnként embert próbáló feladat, kiváltképpen, amikor szülők gyászolják elvesztett gyermeküket. Bizony itt minden emberi vigasztaló szó erőtlen, de azt újra és újra elmondom a Biblia szavaival, amit személyesem átéltem sok-sok hívő testvéremmel együtt. Nem kell többé egyedül, önmagunkban szembe néznünk a halállal, mert Jézus kereszthalála pontosan azt jelenti, hogy ő helyettem halt meg, az én halálom miatt vállalta az áldozatot. S a kereszthalálában való hit által, az Ő feltámadása, egyben az én feltámadásomnak is bizonyos záloga. Pál ezt így írja a Római levélben: „Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk.”
Ma, temetések után sétálva a temetőinkben nem csupán békesség van bennem, hanem egy dicsőséges öröm is, amikor arra gondolok, a Mindenhatónak van hatalma, hogy az elhunytakat előhozza a sírjukból. Micsoda áldott nap lesz az! Egy másik apostol, János így ír erről a napról: „Isten letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé…”

Fogarasi Gábor
református lelkész
Újpalotai Református Missziói Egyházközség