FORRADALOM
Haloványul a gyáva szavamra… dalom
Viharodnak előjele, forradalom!
Szomorúk az idők, a napok feketék,
Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép!
Csak azért szakitád le bilincseidet,
Hogy ujabb nehezebb vas eméssze kezed.
Födi még beteg arcod az egykori por,
S ime sorsod ujonnan a porba tipor.
Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid
Akaratja, mi újra lealacsonyit.
Ez a vétek amily cudar és iszonyú,
Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!
Lealázod-e, oh haza, szent fejedet?
Piszok űlje a hír koszorúja helyett?
Mielőtt az erőszak igába fogat,
Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad.
Tegye láncra a zsarnok a holttetemet,
Diadalma legyen temetői menet.
Hol elásnak, a domb neki trónja legyen
S gyakoroljon erőt siri férgeiden!
De te, oh haza, nem hagyod el magadat,
Haragod tüze arcaidon kigyuladt,
Kezed ott van a kardon, a markolaton…
Ki fog élni, ha nem te, dicsőn szabadon?
Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat,
S te fiú, szaporán ide a poharat!
Mire elfogy a bor, mire csattan a csók,
Jeladásra emelhetik a lobogót.
Haloványul a gyáva szavamra… dalom
Viharodnak előjele, forradalom!
Pest, 1848. augusztus
(a korabeli helyesírással)
Egy magányos lovag
...midőn a lángoló hajóhíd tűzöve átölelte a kék folyamot, a Kerepesi
úton egy magányos lovag vágtat be a városba.
Egyetlenegy huszár.
Öltözetéről ítélve főtiszt lehet. Jó telivér paripán ül, kardját ki sem
húzta, pisztolyai nyeregkápájában pihennek.
Egyedül vágtat végig a hosszú, téres utcán.
Messze elmaradva mögötte üget egy kis huszárcsapat, vakmerő vezetőjét
szemmel is alig éri be.
A vágtató, magányos lovag paripadobajára kitekintenek a lakosok az ablakon.
És akkor - mintegy varázsütésre - egy gondolat, egy pillanat alatt megváltozik
az egész város arca.
Az első huszár nyargal a városon végig!
S amint végignyargal, felhangzik nyomában az a visszagondolhatatlan, leírhatatlan
kiáltás, amit csak akkor fog még egyszer hallani Isten, amikor az arkangyal
trombitája azt fogja harsogni: feltámadás!, mikor az újraébredők miriádjai
lerázzák magukról a földet, amely alatt átszunnyadták a századok rémálmait,
mikor a gyöngéknek erejük villámmá nő, s az erősek hatalma füstté oszlik,
mikor lelke támad minden rögnek, s a föld egész felszíne egy élő tömeggé
válik, melyből egy csillagokig ható zengés harsogja az egyik saroktól
a másikig: Hozsánna! Hozsánna!
Ilyen kiáltás volt az.
Egy rettenetes éljen-ordítás, mely kezdődött a Kerepesi úton s végighangzott
az indóházig, hosszan az egész Duna-soron végig, be a legszűkebb utcák
mélyébe, s mentül tovább, annál magasabbra emelkedett fel, fel a szent
őrjöngés eget rázó riadaláig, százezernyi, börtönből szabadult rabnak
frenetikus démon-kardala volt az! A rab titánok üdvordítása volt az, kiknek
sikerült ledobni melleikről a Péliont és az Osszát!
Mint a feltámadás napján, mikor a sírok felvetik halottaikat, mikor minden
rög megelevenül, egyszerre megtelt néptömeggel minden utca, őrjöngő, gyönyörtől
ittas, tomboló néptömeggel. Agg, gyermek, férfi, nő, úr, napszámos, zsidó,
keresztény, ismerős, ismeretlen ölelte, csókolta egymást, zokogott, kacagott,
kérdezett, válaszolt, éljenzett, kiáltozta tele torokból, tele szívbül
a haza szent nevét. Minden ablak egyszerre felnyílt, minden ablak tele
lett mosolygó angyalfőkkel, örömükben könnyhullató, fájdalmukban nevető
hölgyarcokkal. Koszorúnak lett fonva az üvegházak minden virága, s a koszorúk,
a virágok lehajigálva a huszárok lovainak lábaihoz.
A legelső huszárok lovainak lábaihoz, kik Pest utcáin végigrobogtak!
Hogy elhalmozták azokat koszorúkkal! A virágfüzértől nem látszott ló és
lovas. Hogy omlottak le előttük térdre, arcra, magas rangú, csodaszépségű
úrhölgyek, mint szentek, mint megváltók előtt! Magas rangú, csodaszépségű
úrhölgyek - oda, az utca porába és csókolták a közhuszár barnult kezét!
És egyszerre, egy villanyütésre kint lengett minden házon a nemzetiszín
lobogó, a gyönyörű piros-fehér-zöld jelvények a nemzeti címerekkel, miket
dugdosni, titokban tartani kellett eddig, miket nők a testükön viseltek
eddig, miket halálveszedelem volt rejtegetni, most egyszerre megjelentek,
hosszú, szélben úszó lobogók s apró, repkedő zászlócskák, ablakokban,
erkélyeken, háztetők, padlások nyiladékaiban, toronytetőkön! egy város,
mely egy varázsszóra pillangószárnyakat kapott, s örömében az égbe akar
repülni velük!
Ki vette volna akkor észre, hogy ez örömragyogás felett egy szemfödelet
sző sötét füstfellegből valami ellenséges szellem titkos keze...
...A lángoló hajóhíd füstje terjeng a mennyegzőjét ülő
ifjú város pántlikás feje felett, mint baljóslatú gyászfátyol.
A magányos lovag, ki előrenyargalt az üdvrivalló tömeg diadalzaját mindenütt
megelőzve, a Hatvani utcán átvágtatott, s azután bekanyarodott egyik mellékutcába.
Ott elkezdett lassabban léptetni, s egy házszámot keresett.
Mikor rátalált a keresett számra, leszállt lovárul, s azt bevezeté maga
után a ház nyitott kapuján az udvarra.
A lódobajra és sarkantyúpengetésre kidugta a borzas fejét egy alacsony,
üveges ajtón valami házmesterféle egyéniség.
Csizmadia volt valószínűleg.
Jó napot! - mondta a lovag.
A házmester részéről az volt rá a fogadjisten, hogy ajtóstul együtt kibukott
az udvarra: először megrohanta a tisztet, annak elkapta az egyik kezét,
azt megcsókolta, a tiszt visszarántotta a kezét, akkor megcsókolta a kardbojtját,
a tiszt azt sem engedte sokáig, akkor átnyalábolta a lova fejét, s annak
csókolta meg az orrát. Azután nekiiramodott, hogy majd kiszalad az utcára,
s miután a tiszt által e megfutamodásban, gallérjánál megragadtatván,
tényleg akadályoztatva lőn, csak az udvart lármázhatta fel e kiáltással:
itt a huszárok! itt a magyarok!
- Ugyan, polgártárs, ne ordítson olyan bomlottul! - csitítá őt a főtiszt.
- De hát hogyan jött ide nagyságod, fölséged, szentséged, generális úr,
feldmarsal úr?! Szent Mihály arkangyal úr! Hogyan jöhetett ide?
- No, azt majd elmesélem máskor. Hanem most elébb utasítson engem valakihez,
akinek e házban kell laknia, s akivel én még ez órában akarok beszélni.
- Előb a szentséges szent nevét mondja meg nekem az úr, hadd tudjam, kit
látok élő szemeimmel.
- Jól van, öreg. Megmondom. Baradlay Richárdnak hínak. Ha kedve telik
benne, akár ide kvártélyozom be magamat. hanem előbb utasítson szaporán.
- Ó, Istenem, milyen szép ember! Egy ilyen huszár! Azzal a nemzeti kardkötővel!
Már hogy tudott a feleségem meghalni ezelőtt egy héttel, hogy nem tudta
ezt látni! Hogy nem hívhatom őt haza, hogy ezt látná! Nem akart addig
meghalni, míg egy huszárt nem lát ismét az utcán végignyargalni.
Richárdnak már csak végig kellett várni, hadd sírja ki magát kedvére a
jó ember...
(Jókai Mór: A kőszívű ember fiai. Az Egy magányos lovag
c. fejezetből. Lehet folytatni az olvasást!...)
|
