És az én lelkemmel ki törődik???

Lélekápolás

Az adópapírok miatt be kellett mennem a munkahelyemre. Gyerekkel mentem persze, a hordókendőben aludt rajtam, amikor a kolléganőkhöz beköszöntem. „Hogy vagytok?” – kérdezték, és mivel nekem épp olyan napom volt, hogy sem testileg, sem lelkileg „nem voltam a csúcson”, ezért elkezdtem mondani, hogy érzem magam. „Nem te, hanem a gyerek!” Ja persze, tértem magamhoz, persze, a gyerek, hiszen ő a beteg. De hát a gyerek továbbra is jól van, csak az antibiotikumot kell még három hétig szednie, addig pedig betegnek kell tekinteni.

Két napja a babaneten vágta hozzám egy feldühödött nagymama, hogy én vagyok a felelős Kata vesemedence-gyulladásáért, most meg a kolléganőm ajánlja fel, hogy – a munkahelyhez közeli – otthonában vigyáz Katára, ha be kell jönnöm és magammal kell hoznom, mert nem ért egyet azzal, hogy a gyerek akár több órán keresztül is bent van a házban, ha én egy megbeszélésre bejövök. Azzal sem ért egyet, hogy tömegközlekedéssel behozom, sőt, a beteg gyerekkel ki se kéne mozdulnom otthonról. Megköszönöm és elhárítom a felajánlást, és mondok néhány érvet, ami eszembe jut a magam védelmében (például, hogy direkt megkérdeztem a kórházi kezelőorvost, aztán a nefrológust, és mindketten azt mondták, hogy az úszást most szüneteltessük, de egyébként a gyereket nyugodtan vihetem magammal továbbra is, meg hogy most sok folyadékra van szüksége és nem iszik, csak szopik, ezért hozzám van láncolva), de sajnos ezzel nem tudom lezárni magamban az ügyet. Sírhatnékom támad: megint kétségbe vonják, hogy jó anya vagyok, és nem vagyok felelőtlen.

Pedig ha tudnák, mennyire nem volt egyértelmű, hogy bejövök, hogy gyerekkel jövök be, hogy tömegközlekedéssel… Ez a jelentéktelen esemény legalább három döntést és megannyi vívódást jelentett. De nem tudják. És azt sem tudják, miért döntöttem így. Hogy miért nem tettem meg mindent azért, hogy ne tömegközlekedéssel jöjjünk: mert ha kocsival jövök, Nándit teszem tönkre, aki értünk aggódott volna egész nap, miközben van most más baja is. Hogy miért nem tettem meg mindent azért, hogy Katát ne hozzam magammal: mert imádja, ha emberek veszik körül és zajlik körülötte az élet. Különben is: Miért olyan egyértelmű, hogy egy gyereknek jobb az, hogyha egy félig idegen ember vigyáz rá egy idegen helyen, mint hogy az anyukájával lehet – akár egy megbeszélésen is? (Ahol anyukája – mert olyan elvetemült – meg is szoptatja, ha enni-inni-bújni kér.) Hogy miért nem tettem meg mindent azért, hogy ne kelljen bejönnöm: mert én is „menős” vagyok. Depressziós, ideges és feszült leszek, ha napokig négy fal közé vagyok zárva. Persze megtanultam már, hogy ez nem jó érv, hiszen a „társadalmi” elvárás szerint egy gyerekes anyának el kell felejtenie a saját vágyait és igényeit, de azt talán mindenki belátja, hogy egy frusztrált anyuka nincs jó hatással a gyerekre.

Nándi nagymamájának betegsége egy nagyon fontos dologra megtanított: tudnunk kell segítséget kérni, tudnunk kell segítséget adni (úgy, hogy a másik megtarthassa a méltóságát), és tudnunk kell segítséget elfogadni – kapni, nem mindig csak adni (és belátni, hogy azzal is adunk, ha kapni tudunk). De ezekre a nagyon fontos dolgokra nem tanít meg az iskola. Önismeretre sem tanít. Arra sem, hogy nem csak a matematikában, a fizikában, kémiában vannak szabályszerűségek, hanem a társas kapcsolatokban is. És kommunikálni sem tanít. Ezért bántjuk mindig egymást.

A társas kapcsolatok alapja a másik tisztelete és saját korlátaim beismerése: tiszteletben tartani a másikat, az ő véleményét, az ő döntését, és belátni, hogy bármennyire szeretnék, nem tudok senki bőrébe bújni. Mindenkinek magának kell meghoznia a saját döntését, és magának kell vállalnia érte a felelősséget is. Segíteni úgy lehet (és meggyőződésem szerint csak úgy szabad), hogy abban erősítjük az egyént (vagy a közösséget), hogy saját – minél több információn alapuló, megalapozott – döntését hozza meg. És ha ez a döntés később hibásnak bizonyul, akkor sem lehet senkit hibáztatni, mert – és ezt egyértelművé kell tenni – ő ott és akkor legjobb tudása és szándéka szerint a lehető legjobb döntést hozta. Ezeket a szép elveket persze nagyon nehéz megvalósítani. És természetesen nem alkalmazhatók, ha mondjuk a gyerek egészsége vagy élete forog kockán. A határokat pedig nagyon nehéz meghúzni.

Főiskolán az egyik tantárgy keretében Gordon (kommunikációs és konfliktuskezelő) tréninget végeztünk. Idegbajt kaptam az amerikai stílusú megfogalmazásoktól, de a módszer három eleme megfogott, s mindhárom kapcsolódik a témához. Az egyik a pozitív visszajelzések fontossága. A másik az ún. én-üzenetek, illetve ezek megfogalmazása. Ha ugyanis úgy kezdek kritizálni valakit, hogy „hülye vagy” vagy „felelőtlen vagy” vagy „önző vagy” azzal címkézem, egész „lényét” támadom, és ilyenkor a továbbiak nem is érdeklik, automatikus önvédelembe kezd. Ezért ha azt szeretném, hogy meghallgatásra találjak (és nem akarom megbántani a partneremet), akkor nem címkézek, hanem egy konkrét helyzetre, magatartásra hivatkozom: „amikor azt mondtad, hogy” stb. A harmadik gordonos élményem egy vitahelyzet gyakorlat volt. Mindenki csak azután érvelhetett saját álláspontja mellett, miután erre a vitapartnere engedélyt adott. A vitapartner pedig akkor adott engedélyt, ha társa helyesen adta vissza az őáltala elmondottakat. Döbbenetes élmény volt, amiről többen beszámoltunk, hogy többször el kellett mondanunk ugyanazt az érvet, mert vitapartnerünk nem jól adta vissza, nem azt mondta el, amiről mi beszéltünk. Annyira feszült már benne saját véleménye, hogy csak arra koncentrált, had mondhassa már – hiszen az ellenvéleményeket már úgyis kívülről tudja.

Nem tudom, mi van előbb, a kommunikáció vagy a tudat, hiszen a kettő folyamatosan hat egymásra. De az biztos, hogyha kolléganőm kinyilatkoztatás helyett kérdezett volna és megérteni próbál, egész máshogy éreztem volna magam. Ha a felajánlás nem azért hangzik el, mert szeretné megmenteni a gyerekemet, hanem azért, mert nekem akar segíteni azzal, hogy egy alternatívát felajánl, akkor lehet, hogy most máshogy döntenék. Holnap ugyanis megint be kell mennem egy megbeszélésre, Katát pedig nem tudom kire hagyni.

Utóirat: A bemenetel szerencsére jól sikerült. Kocsival mentem végül, Katával a kolléganők boldogan babáztak, amíg apuka oda nem ért, onnantól ő szórakoztatta a kicsi lányt. Ha megszomjazott vagy már nagyon nyűgös volt, behozták hozzám egy kicsit. A megbeszélés végére már ki sem vittem – türelmesen ült az ölemben.

2005. január 25.