Feketerigók, széncinegék, csuszkák, tengelicek

Kis kosztosok

Sajnos, Újpalotán legfeljebb a hatodik emeletig lehet közelről csudálni az énekes madarakat, mert tapasztalataim szerint feljebb már a világért sem merészkednek, ellentétben a galambokkal, akik azt hiszik, hogy az egész lakótelep tetőtől-talpig egy nagy galambetető és -keltető: egész évben folyamatosan szaporodnak, ürülékükkel mindent összerondítanak, s ha csak nem borítjuk be az összes panelépületet egy óriási hálóval, nincs előlük menekvés.
Minél inkább elegem van a mindenhol megtelepedő, nagy, agresszív, tolakodó és ostoba tekintetű városi galambokból, annál inkább ragaszkodnék a gyönyörű, félénk, parányi és formás énekes madarakhoz. De mint mondom, sajnos, a hetediknél feljebb még sosem láttam belőlük egyet sem, én meg a kilencediken lakom. Magokat pedig nem teszek ki próba végett, mert fogadásom van rá, hogy a galambok percek alatt egy szálig felkapkodnák.
Hogy az énekes madarak a hatodikig felmerészkednek, arról viszont megbizonyosodtam. Alattunk a hatodikon, a lodzsán hatalmas rózsabokrokat nevel az ott lakó idős, magányos férfi, s tavaly tavasszal hirtelen feltűnt, hogy egy kis feketerigó, mint a nyíl, becsapódik a bokorba, majd huss villámgyorsan kirepül. Kezdtem figyelni, s kiderült, hogy nem másról van szó, mint hogy egy kis bohó pár fészket rakott a rózsabokorban. Attól fogva még nagyobb tisztelettel bámultam őket a parkban, az utak mentén, s bárhol: nem mindennapi bátorság kellett a lodzsán nevelt bokorba fészket rakni, kikölteni a tojásokat és etetni a kicsinyeket. Mivel a magányos férfiúnak kutyája is van, nem is kicsi fajta, megkérdeztem tőle, hogy a kutya nem zavarja-e a rigókat. Nem engedem ki a lodzsára – válaszolta a férfiú -, még a lodzsa közelébe sem, amíg ki nem repülnek a kisrigók. Láthatóan nagyon büszke volt arra, hogy a kutyán kívül egy feketerigó-család is lakik nála, s arra is, hogy a kutyája milyen jólnevelt és szófogadó.
Szóval magaslati lakásunk környékén nincsenek énekes madarak. De vannak a munkahelyem környékén, lévén kies budai környezetben, erdőközelben, kertes házak között. A szobám ablakának jó széles párkánya van, s tél elejétől tavaszig rendszeresen hordom rá a fekete napraforgómagot. Most ebben a nagy hidegben még diókat is kitettem félbetörve. A számítógép monitorának fedezékéből remekül megfigyelhetem őket, ahogy kosztolnak.
Hat-nyolc széncinege rendszeresen odajár, s muszáj őket figyelni, olyan fineszesen hajtják végre az élelemszerzési hadműveletet. Először billegnek kicsit az ablak alatti fácska ágain, majd villámgyorsan a párkányra pattannak, felkapnak egy magot és iszkiri vissza, fel az egyik ágra. Van, hogy nem találják megfelelőnek, s ide-oda röppennek az ágakon, mire megállapodnak. Akkor a kis lábukkal leszorítják a magot az ághoz és sebes kopácsolással kicsipkedik belőle hegyes kis csőrükkel a finom olajos belsőrészt. Parányi kis popsijuk és farktollacskájuk mindannyiszor az égnek áll, valahányszor belevágnak csőrükkel a magba. Ha mindet kicsipkedték, körülnéznek, esetleg megtörülgetik a csőrüket a faágon, majd újból a párkányon teremnek a következő adagért. Iszonyú félénkek. Bár azt olvastam, hogy fel is tudnak bátorodni, s előfordul, hogy tenyérből is elveszik a magot, én még a fényképezőgéppel is elijesztettem őket , úgy hogy nem tudom, kinek sikerült ilyen mértékben a domesztikálás. Pici élénk szemükkel szüntelenül ide-oda lesnek, nem ólálkodik-e a közelben valami szörnyű ellenség. A feketerigó is afféle lehet, mert igyekeznek mindig arrébb húzódni, ha megjelenik.
Egy fiatal nőstény feketerigó jár a párkányra rendszeresen (szürkés, csíkos a begye és nem narancsszínű a csőre). Váratlanul ott terem, sarkantyús lábait szétveti és harciasan körülnéz. Majd fürgén odalépked a napraforgómaggal teli lapos tálhoz, beleugrik a közepébe és vadul csapkodva válogat, közben ide-oda forgatja a fejét, még hátrafelé is tud nézni, anélkül, hogy elfordítaná. A cinkék mindig elröppennek az ágra a kajával, de a rigó helyben elfogyasztja, a párkány széléig fut, s hirtelen, bukórepüléssel eltűnik a szemem elől.
A féldiókat szeretik a legjobban a cinkék is, a rigók is, mindig a diók fogynak el a leggyorsabban. A pici cinkék nem cicóznak azzal, hogy a párkányon csipegessék ki a dióhéjból a dióbelet, hanem felkapják a féldiót a csőrükkel, felröppennek a biztonságos faágra, leszorítják a lábacskájukkal, s máris csapkodják bele a csőrüket. Amikor legelőször megláttam, tátva maradt a szám. Elég nagy szerintem egy féldió egy ilyen pici madár csőréhez képest, s ráadásul ügyesen egyenesen is tartják, míg repülnek. Milyen erős lehet az a pici csőrük! Amit művelnek a féldióval, az éppen olyan, mintha mi a teli tányért emelnénk fel a szánkkal, méghozzá egyenesen tartva, hogy ki ne folyjon vagy potyogjon belőle az étel, s iszkiriznénk vele biztonságos helyre.
Szóval nem mondom, hogy egész munkaidő alatt a cinkéket és a rigókat lesem (jól ki is néznék!), de az az igazság, hogy nagyon vonzzák a szemet, és gyönyörködtetik a lelket.
Bevallom, hogy akkor is teszek ki nekik magokat, amikor már jön a jóidő, mert bizony akkor is ellátogatnak a terülj-terülj-asztalkámhoz, főleg korán reggel és délután felé, sőt, akkor már jönnek a rózsaszín hasú, szürkefrakkos csuszkák is és tavaly először megjelentek, még hozzá párosával a gyönyörű színezetű tengelicek.
Azt gondolom, hogy a madarak az állatvilág legszebb, legbájosabb, legtökéletesebb teremtményei (kivéve persze a ronda városi galambokat)!
Akinek módja van rá, segítse az énekes madarakat, és gyönyörködjön bennük! Amíg ők vannak, azt hiszem, nem történhet túl nagy baj az emberiséggel meg a világegyetemmel.

Kiss Panka

(A képek a Park Könyvkiadó által 2000-ben megjelentetett, Killian Mullarney- Lars Svensson-Dan Zetterström-Peter J. Grant: Madárhatározó – Európa és Magyarország legátfogóbb terepi határozója című, igen kiváló és hasznos könyvből - egyik kedvencemből - valók)