Kataképek

A Kataképek cím alatt eddig csak képeket láthattak Kocsis Katáról, ezentúl olvashatnak is róla, illetve rólunk: Katáról, apáról és anyáról, a mi hétköznapjainkról és ünnepeinkről, örömeinkről, problémáinkról, félelmeinkről. Olvasás közben talán azt mondják majd, hogy “igen, én is így gondolom”, vagy hogy “na, így biztosan nem tennék”, esetleg hogy “hát igen, bezzeg az én időmben”… Mondhatnak bármit. A gyermeknevelést is rengetegféleképpen lehet jól csinálni – mi így “babázunk”.

Gyenes Zsuzsa
gyezsu@freemail.hu

Kórházi napló

Kiskarácsony, nagykarácsony

Amikor családunk túl akart adni jó öreg Skodánkon, összeírtuk, mi mindent újíttattunk fel rajta. Nem volt nehéz, csak azt kellett tudni, mi minden romlott el benne. Ezt pedig gyorsan összeszedtük: Törökországban a hűtővíz forrt fel folyton, Franciaországban az akkumulátorból jött a kénsav, Horvátországban a kézifék javítását intéztük… Ha a nyaralásokhoz hozzárendeltük az évszámot, már össze is állt a szervízkönyv. Remélem, a mi karácsonyaink nem arról lesznek nevezetesek, hogy Katának mikor milyen betegsége volt.

Szokás szerint már az ősszel megkezdtem a karácsonyi készülődést: kitaláltam az ajándékokat. Október közepétől már a kórussal is a karácsonyi műsort próbáltuk: készülődött a karácsonyi hangulat. A külvilág persze mindent megtett, hogy az advent, a karácsony ne a meghitt hangulatról, hanem a vásárlási lázról szóljon – minden azt üzente: vásárolj, vásárolj, vásárolj, sok pénzért, sok pénzért, sok pénzért –, de én ellenálltam a külvilágnak. Nem néztem tévét, nem nagyon jártam a városban, messziről elkerültem a bevásárlóközpontokat. Szép zenéket hallgattunk, Dobogókőn sétáltunk – és tervezgettünk, készülődtünk. Hiszen ez lesz az első “igazi” gyerekes karácsonyunk. A szentestét Nándi családjával töltjük, aztán az én egész nagycsaládommal (szülők, nagyszülők, testvérek, unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik) levonulunk a Mátrába. Nagyon vártuk, nagyon vágytunk rá. Pár nap volt már csak karácsonyig, amikor Kata – egész napi nyűgösség után – éjszakára belázasodott. Másnap és harmadnap is felment a láza, közben a torka is belobbant, és a doktornéni szerint “toxikus” volt a bőrszíne – mivel nem volt taknyos, nem köhögött és nem volt rajta kiütés, húgyúti fertőzés volt a valószínűsített diagnózis. Így aztán Kata 2004. december 23-án megkapta élete első antibiotikumát. (Az első adag beadásánál még ügyetlenkedtünk, de másnapra már profi voltam: tudtam, hogy a szájáról lenyalja, ha sokat kap, visszaköpi – szép türelmesen, apránként kell adagolni.) Doktornéni azt mondta, Kata fertőz (a torka miatt) és fertőzhető (a legyengült immunrendszere miatt, márpedig nem volna jó, ha még valamit összeszedne), ezért lemondtuk a 24-i nagycsaládos karácsonyt. Nándi még talán örült is, hogy hármasban karácsonyozunk, és mégis lesz fenyőillat a lakásban. Viszonylag korán felkelt, kiment a piacra, megvette a fenyőfát és a karácsonyi vacsorához valókat – meg csillagszórót az ő pici lányának. Igazán mindent megpróbáltunk, szólt a szép zene, égtek a mécsesek – számomra mégsem volt igazi ez a karácsony. Csak úgy tudom értékelni, mint a szigorú karnagyok egy-egy előadott kórusművet: voltak benne szép pillanatok. Valóban felejthetetlen volt, ahogy Kata elcsodálkozott a feldíszített fán, ami nem volt még ott, amikor elaludt, ahogy ámulva nézte a csillagszórót, ahogy örült a kis ajándékának, és jó volt összebújni hármasban. Mégis hiányérzetem volt. Nekem legalább öt-, de inkább sokemberes karácsonyaim voltak (hárman vagyunk testvérek). Mert amíg Csehszlovákiába jártunk télen síelni, 24-én általában kint voltunk (akkor volt szállás), aznap az unokatesók karácsonyoztak otthon a saját családjukkal, a mi eltolt karácsonyunk pedig közös, nagycsaládi karácsony volt. Aztán jöttek az elvonulós (vagy inkább kivonulós?), közösen elutazós nagycsaládi karácsonyok. Amikor a karácsonyfa alatt énekelve véstem emlékezetembe az ünnepi arcokat, a szobában nem lehetett férni a sok ajándéktól, mindenki kereste a magáét, miközben lopva figyelte, mit szólnak a többiek az ő ajándékaihoz. És hiányzott a gyerekek izgalma, ami a Nándi családjával közös karácsonyokat oly emlékezetessé teszi. De a remény hal meg utoljára, a Mátrában 26-án karácsonyozik a másik család, egy láztalan nap után legalább karácsonyozni és egyet sétálni még mindig le tudunk menni. (Nándinak nem mondtam, de nagyon jól tudtam: vagy Mátra, vagy kórház – minden idegszálammal a Mátrába kívánkoztam.) A szentestét lázcsillapító kúppal kellett befejeznünk, de másnap Katának még hőemelkedése sem volt. Nándi a hőmérőzések után összepuszilta, olyan boldog volt. Este már 38 fokot mutatott a hőmérő (az 37,5 fokot jelent), de még mindig meg tudtuk nyugtatni magunkat a “szakirodalommal” (A nagy gyermek-kalauz), amely szerint a testhőmérséklet 37,5 fokig normálisnak tekinthető. Amikor azonban fél tízkor 38,4 fokos lázat mértünk, rögtön hívtam gyermekorvos barátunkat: melyik kórházba menjünk. Összedobáltam a kórházi táskát, és késő este megjelentünk a Budai Gyermekkórház ügyeletes orvosánál. Innen még egy új antibiotikum recepttel hazamehettünk, de a másnap délelőtti vérvétel után már nem kellett kivárnunk az egy órát ahhoz, hogy megállapítást nyerjen: maradni kell.

Betegségnapló
(a naplót vezette: Kocsis Nándor)

2004. 12. 21.
Egész nap nyűgös, keze a szájában, de eszik, normális széklet.
Viburcolt kapott este, és éjjel 01-kor.
Reggel 06-kor kapott Germicidet.

2004. 12. 22.
Reggel 6.30-kor 39,4 a láza
12:30 36,9°C
13:00 37,4°C
20:30 38,4°C
Germicid + Hűtőfürdő

2004. 12. 23.
06:30 38,5
Germicid + Hűtőfürdő
10:30 37,5
14:00 37,9
szopik, alszik, van széklet és pisi
játszik, de bágyadt
15:45 38,00
enni, inni nem hajlandó, de sokat szopik
18:30-kor antibiotikum Suprax 6 ml
19:00 –21:30 láztalanul alszik mélyen
21:30-kor felkeltjük a fenekét lekezelni
hőmérséklet 36,5

2004. 12. 24.
00:30 hőmérséklet 36,8 6:00-8:45 alszik mélyen
10:42 hőmérséklet 37,00
szépül a feneke, bágyadt, álmos
pár kanállal evett, sok pisi, mosolyog
14:10 hőmérséklet 37,6
sok kaki volt
18:30 37,7
játszott velünk, a kedélye javul
antibiotikum
20:50 37,9
játszott, kapott kúpot

2004. 12. 25.
10:30 úgy tűnik, jól van, hőmérséklet 36,8
13:45 hőmérséklet 36,6
15:21 hőmérséklet 37,00
18:15 hőmérséklet 37,45
21:30 38,4

Egy hét – teljes ellátással

Karácsony második napján, vasárnap a kórházban még bő választék állt rendelkezésre az ún. anyás szobákból. Egy barátságos kis szobát választottam a folyosó elején – jó fekvésű, mert nincs mellette másik szoba (szomszédaink a szennyesek), úgyhogy nincs áthallás (másik szomszédunk viszont a takarítószertár, úgyhogy reggel hatkor a vízzubogás az ébresztő), az ablakból a hátsó kertet lehet látni: fenyőfákat madarakkal és mókusokkal, és egy nagy fekete macskát. A szobában egy rácsos gyerek- és egy rendes ágy, asztal, szék, nyitott polcos szekrény, éjjeli szekrény – és a szobához tartozik egy WC-zuhanyzó. (Örömmel állapítottam meg, hogy nincs letörve a zuhany fali tartója, de az első zuhanyozás alkalmával rá kellett jönnöm, hogy a zuhanyfülke egyik kazettájából hiányzik az üveg – úgy látszik, csak otthon lehet gondtalanul ázni a zuhany alatt.) A folyosó végén otthonos étkező-társalgó, Kata figyelmét teljesen lekötő – színes fénnyel világító – karácsonyfával. És reggeli, ebéd, vacsora. Már csak az uszoda, szauna, fitness terem és masszázs hiányzik…

A család persze halálra aggódta magát – Mátrában és Pesten egyaránt –, mentek az SMS-ek, jöttek a telefonok… Én nyugodt voltam. Megvan a diagnózis (amit a másnapi ultrahang megerősített és pontosított: Katának az egyik vesemedencéje van begyulladva), egy hét antibiotikumos kezelés után hazamehetünk. A szobát hamar belaktuk, Kata kiságya tele lett játékokkal, az asztalra felkerült az elengedhetetlen laptop (amin ezt a kórházi naplót is pötyögöm). Nándinak téli szünete van, úgyhogy van ránk ideje, nem munka mellett kell rohangálnia, a szilvesztert ugyan kórházban töltjük, de vízkeresztkor a szerb karácsonyt még mindig megtarthatjuk…

És nyugodt is maradtam. Kata továbbra is jól van: kacag, fütyül, kisoroszlánt játszik (morog), sikongat, magyaráz, aranyosan eljátszik egyedül a kiságyban – és élvezi, hogy ennyit foglalkozunk vele. A branülön keresztül gyorsan megkapja az antibiotikumot és a vitamint, a vérvétel sem vészes és nincs is minden nap, a pisigyűjtés meg fájdalommentes. Infúzió csak az első éjszaka volt, sírt-nyüglődött vele egy ideig, aztán elaludt. És ha hallom a náthás kisfiút sírni, amikor az orrát szívják: anya, anya, anya, fáj, fáj…, mindig megállapítom, hogy sokkal rosszabb is lehetne. Azt nem mondom, hogy nem szakadt meg a szívem, amikor a branült próbálták betenni és Kata nagyon sírt, hogy nem aggódtam, ahogy az infúzió mellett virrasztottam, s a csöpögést lestem, hogy jó éjszakám volt, miután az esti antibiotikum beadásakor (vizes lett a lepedő) az éjszakás nővér azt mondta, úgy tűnik, átereszt a branül. De alapvetően tényleg jól vagyok.

Kocsis Kata + anya

Ez a felirat az ajtónk mellett – és ez így igaz. Én itt csak anyuka vagyok. Kata nevét mindenki tudja, az enyémet szerintem senki. Anyuka. Ez azért frusztrál. De az éremnek van egy másik, sokkal fontosabb oldala is: anyuka vagyok – egyenrangú fél a gyógyításban. (És ezt nagyon megbecsülöm, mert ez ugyan így van jól, de tudom, hogy ez a szemlélet még messze nem általános.) Természetes, hogy Kata mellett vagyok minden orvosi maceránál, és még az orvosok szólnak a végén, hogy vegyem fel nyugodtan és nyugtassam meg. A doktornő megkérdezi, hogy mindig ilyen sápadt szokott lenni, vagy most még annál is sápadtabb – ő az orvos, de a gyerekemet én ismerem. Mindenki bemutatkozik, mielőtt bármit tenne vagy mondana. (Szüleim igencsak elámultak, amikor – kopogás után – bejött az éjszakás nővér, bemutatkozott, és elmondta, hol találom, ha szükségem lenne rá.) Katát sem megoldandó feladatnak tekintik, hanem egy érző kis embernek, megértően beszélnek hozzá, csitítgatják a macerák alatt. Szeretik. Bea doktornéni úgy búcsúzik el, miután Katát az ágyon megvizsgálta, hogy “Szerbusz Kata! Örülök, hogy megismertelek.” Anikó doktornéni pedig haza akarja vinni.

Ez egy családias kórház. Megvannak persze a szabályok, de rugalmasan kezelik őket. Négytől hatig van látogatás, de senki nem szól, ha Nándi déltől háromig, anyuék hattól nyolcig vannak itt. Reggel hatkor – az éjszakás nővér talán utolsó feladataként – fel kell tenni Katának egy vizeletgyűjtő zacskót, de ha kérem, hogy ne ébresszük fel Katát emiatt, majd felteszem én azt a zacskót, akkor úgy lesz. Kaptam ugyan papírt, hogy vezessem az étkezéseket, de senki nem kéri el – inkább megkérdezik, mit evett ma Kata. És mérleget is kaptam, hogy mérjem a szopásokat, de – egy-egy mérést leszámítva – ezt is elsumákoltam mindaddig, amíg a főorvos asszony egy vizit alkalmával azt nem mondta, hogy elég a súlygyarapodást mérni. (Ez a digitális mérleg amúgy is elég pontatlan, a pelusok súlya szerintem sokkal pontosabb képet nyújt a folyadékháztartásról. Első éjszaka is azért kapott Kata infúziót, mert szóltam, hogy nem voltak nehéz pelusai.)

Azért is nagyon hálás vagyok, hogy itt a szoptatás is természetes. (Barátnőm Vácott fizetett az anyás szobáért, amikor négyhónapos, szoptatott kisfiát vesemedence-gyulladással kezelték, itt – szoptatott babáknál – hathónapos korig ingyenes ez az elhelyezés.) Senki nem botránkozik meg azon, hogy Kata 10 hónaposan sokat szopik – és így fogzás idején és betegen vannak napok, hogy csak szopik –, sőt, kérik, hogy sokat szoptassam, mert most sok folyadékra van szüksége.

Három kívánság

Az első kórházban töltött estén lefekvéskor megszámoltam a sarkokat, és azt kívántam, hogy minél hamarabb kijussunk innen. Ha lehetne még egy kívánságom, a kijutásunk utáni napot kívánnám egyedül eltölteni valahol a hegyekben: svédasztalos reggeli, erdei túra a téli csípős napsütésben, úszás, szauna, masszázs után egy könnyű vacsora, aztán magamra zárnám a szobaajtót, zenét hallgatnék vagy valami szépirodalmat olvasnék, és a zuhanyzás után meztelenül bújnék a franciaágyba a duplapaplan alá. (Lehet, hogy ez a második kívánság első hallásra meghökkentő, de aki belegondol abba, hogy egy hétre be vagyok zárva egy kis szobába az én pici lányommal, együtt alszunk az én kis ágyacskámban, egyedül nem tudok lenni, magammal nem nagyon tudok foglalkozni, akármikor rám nyithatják az ajtót, az talán megérti.) A harmadik kívánságom meg az lenne, hogy egy ugyanilyen napot (és éjszakát) Nándival is el tudjak tölteni édeskettesben.

Álmok

Sokszor álmodom, de álmaim ritka kivétellel a “valami baromság” kategóriába tartoznak, és el is felejtem őket hamar. A kórházban viszont volt egy álmom, ami azt hiszem, a ritka kivételek közé tartozik: BMK-s (Budapesti Művelődési Központ – a munkahelyem) szabadtéri rendezvényről jöttünk el a főnöknőmmel, és a buszon (ami ráadásul kerülőt tett, és nem is a jó irányba indult) néztem ijedten körül, úristen, Kata hol van. Főnöknőm szemrehányóan állapította meg, máshol nem lehet, otthagytam. Előrefurakodtam az ajtóig, és a következő megállónál leszálltam. Szaladni szerettem volna, de mintha ólomból lettek volna a lábaim, csigatempóban “szaladtam”, mint egy lassított felvétel. Közben az járt a fejemben, hogy Katát (aki az álomban még kis csecsemő volt) már biztos megtalálták, és vagy egy nagy tömeg ember előtt mutogatják, hogy kié lehet, vagy már rájöttek, hogy hozzám tartozik, és a BMK portáján vár rám. Mindkét esetben rettenetes szemrehányó pillantásokban és megjegyzésekben lesz részem, hogy hagyhattam el a gyerekem. Végre visszaértem a rendezvény helyszínére, kolléganőim még ott pakoltak, de Kata senkinek nem tűnt fel: otthagytam egy nagy, nyitott nejlonzacskót a kórusmappával, és ahogy a nejlonzacskóba bepillantottam, Kata ott aludt édesdeden.

Testtudat

Terhességem vége felé, amikor masszázsra mentem Katához, aki mellesleg orvostanhallgató, kérésemre az orvosi tankönyvben megnéztük a képeket a has, alhas és “alhas alatti” izmokról, a gátizomról, meg arról, hogy helyezkednek el a különböző szervek, amikor egy baba is van a pocakban. A képek máig előttem vannak, és sokat segítettek megértenem, miért, mi, hogy fáj, hol és hogy vágnak gátmetszésnél, mért ég a torkomban a gyomrom, és mért kell mindig pisilnem. Azt hiszem, ezt nevezik testtudatnak.

Jó lenne itt a kórházban is egy ilyen anatómiai atlasz, hogy ne csak sejtsem, de “testtudjam”, hogy is van pontosan ez a húgyrendszer, a vesemedence meg a veseállomány, hogy függ össze a bél-, a húgy- és az érrendszer… Van még mit tanulnom.

Napirend

Szerencsére nekünk sosem volt szigorú napirendünk, mert az itt, a kórházban úgyis felborult volna. Most viszont van egy kórházi napirendünk – persze így, hogy külön szobánk van, ez sem olyan szigorú. A kórházban reggel hatkor kezdődik a nap, akkor kezdődik a járkálás, műszakváltás, sürgés-forgás, takarítás (vízzubogtatás). Erre persze felébredek, de fel nem kelek, inkább visszaalszom. Elvileg hétkor jönne az antibiotikum, de ez szerencsére legalább fél órát késni szokott, mert negyed nyolc – fél nyolc körül szoktam felkelni. Ha addig nem ébredt fel magától, az injekcióra Kata biztosan felébred. Most már tényleg kezdődik a nap. A délelőtt nagyon gyorsan elszáll. Pisigyűjtés, öltözés, reggeli, elpakolás, takarítás, orvosi vizsgálat(ok) – és már jön is az ebéd. Előtte Kata nagy valószínűséggel elalszik. Vizit. Egy óra is van már, mire Kata is megebédelt. Innentől nyugi van. Kata háromkor (illetve három és négy óra között) kapja meg a következő antibiotikum adagját, addigra már úgyis fáradt, az injekció (és szopi) után elalszik. Az egyik ideális látogatási idő tehát délután 1 és 3 óra között van – ez Nándié. És ebben az időben megyünk ki sétálni is (a hordókendőt természetesen ide is magammal hoztam). Annyira renitens vagyok, hogy a harmadik sétánál már azt a szabályt is megszegtem, hogy a kórház területét nem szabad elhagyni. Felfedeztem a környéket. A másik ideális látogatási idő hattól nyolcig van. Ez a családé. Ilyenkor ki lehet vonulni vacsorázni. Attól függően, hogy Kata mennyit aludt napközben, fél nyolctól kezdődhet az altatás – előtte hőmérőzés. (Fürdetni egyedül nem merem a branül miatt – Nándival fürdetünk délután, mielőtt elmegy. Fürdés után mázsálás.) Este 11-kor van a napi utolsó antibiotikum adag, addigra azért Kata már alszik. Mivel az injekcióra felébred, még előtte lezuhanyozom, fogat mosok, átöltözöm, mert az injekció utáni altatásba már jó eséllyel én is belealszom. (Szerencsére nem mindig, mert este és éjszaka lehet a legnyugisabban dolgozni.)

Amit a kórházban tanultunk

Már a kórház előtt is tudtuk, de itt mutattuk be a nagyközönségnek: fütyülés. Akármilyen hihetetlen, ez a tíz hónapos lányka fütyül. Sokszor csücsörített korábban is, gondolom, egy ilyen csücsörítés alkalmával kezdte meg füttyművész karrierjét.

Otthon nincs járóka, a kiságy pedig az alvás, és nem a játék színhelye. A kórházban viszont Kata – viszonylag – sok időt tölt a rácsos ágyban. Hamar rájött arra – s ezt a tudást már csak tökéletesíteni kellett –, hogy férnek ki a játékok a rács résein, úgyhogy egyik kedvenc játéka a “Dobjunk ki mindent a kiságyból”. (Előtte persze hosszasan püföli a kiszemelt játékkal a vasrácsot.) Szerencsére azért el tud mélyülni a lapozgatásban és a dolgok tanulmányozásában és rágcsálásában is. Azt is gyorsan megtanulta, hogy az ágyból csak úgy tudom kivenni, ha leengedem a rácsot, amit ezért neki el kell engednie, és le kell ülnie. (Merthogy az ember gyermeke mit csinál, ha ki akar jönni? Áll, a rácsba kapaszkodik, és sikít – jobb esetben sír.)

Otthon Katáé az egész nagyszoba, itt a két ágy az összes mászófelülete. Úgyhogy – jobb híján – sokat gyakorolta az állást. (Még azért nem megy egyedül, legfeljebb néhány másodpercig.)

Kata hozzátáplálása hathónapos korában kezdődött, de kilenc hónaposan kezdett rendes adagokat enni. A betegséggel azonban gyakorlatilag visszatértünk a kizárólagos szoptatásra. Kata eddig is tudta, hogy mit akar, odamászott hozzám, felkéredzkedett, majd “bedőlt”. Ma már a pólómat is felhúzza. És nem kell neki a szopizáshoz a bölcsőtartás, vagy hogy mellettem feküdjön, a legkülönfélébb pózokból bír “mellre cuppani” (akár reptében is) és szopizni, miközben különböző tornamutatványokat végez. Ja, és ha nem megfelelő a tejellátás, még meg is fej (vagyis szopi közben ütemesen nyomkodja kezével a mellem).

És amit nem tanultunk meg a kórházban: rettegni a fehér köpenytől. Azt nem mondom, hogy Kata nem néz gyanakodva, amikor egy nővér beállít az injekciókkal, amikor felteszem a vizsgálóasztalra, vagy nem sír, amikor macerálják, de a macera végeztével megnyugszik, kibékül a fehér köpenyesekkel, s hosszas magyarázkodásba kezd.

Epilógus

Nem lehet teljes ez a napló anélkül, hogy apáról meg ne emlékeznénk. Apa csak egy van – és ilyen apa, mint Nándi… Más apuka, miután megnyugodott, hogy jó helyen tudja a családot és gyermeke elindult a gyógyulás alig fájdalmas útján, bejönne persze látogatni, de egyébként élvezné, hogy végre csend van otthon, rend és nyugalom. Nem ugrasztják valamiért, amint leül, meg tudja inni a sörét, végig tud nézni egy meccset, akkor fekszik és akkor kel, amikor kedve tartja, és átaludhatja az éjszakát. Ezzel szemben Nándi végigaggódta a hetet, nem érezte jól magát otthon egyedül, és – bár Kata születése óta az az egy kívánsága van, hogy tíz órát aludjon egyfolytában – felébredt éjjel kettőkor, amikor Kata ébredni szokott. És ilyen férj is csak egy van, mert Nándi értem is aggódott, és az én kedvemben járt, amikor türelemmel és megértéssel szerezte be az általam naponta írt (és SMS-ekben kiegészített) kívánságlistát, amikor szilveszter reggel bevásárolt, majd egész nap sütött-főzött, hogy ünnepi vacsorát hozzon a kórházba az ő szegény feleségének, vasárnap pedig sietett haza takarítani, hogy másnap, amikor hazafuvarozza a családot, rend és tisztaság várja a hazatérőket.
Nándi szerető aggódása, gondoskodása, több órás látogatásai nélkül igencsak megviselt volna ez a kórházi lét. Nem tudom eléggé megbecsülni, hogy rá mindig számíthatok.

Budai Gyermekkórház, 2004. december 26 – 2005. január 3.