Rákospalota múltjából

Gosztonyi doktor ajándék-fenyőfája

Bármilyen szegények is voltak a negyvenes-ötvenes évek karácsonyai, egy biztos: fehérek voltak! Gyerekkoromban a tél együtt járt a hóval, ami leesett november táján, aztán havazott és havazott és hózott egészen márciusig. 53-54 telén akkora hó hullott, hogy a járdák szélén embermagasságú falakat emeltek belőle a hóhányók, átjárókkal az úttest és a kapuk felé, s mi úgy bolyongtunk, futkostunk benne, mint egy labirintusban.
A háború utolsó évében és utána évekig az általános szegénység miatt nem roskadoztak a karácsonyi ünnepi asztalok, és nem töltöttek sok időt a gyerekek sem a karácsonyfák alatt az ajándékcsomagok bontogatásával. Még fenyőfát is csak nehezen lehetett szerezni, ha máshonnan nem, éjszaka, lopva a fóti erdőkből. Az angyalok bizonyára lehunyták ilyenkor a szemüket.
1949-ig minden évben nagy karácsonyi ünnepség volt az iskolában, hatalmas karácsonyfával, alatta előadták a gyerekek a Kisjézus születését idéző misztériumjátékot, jászollal és három királyokkal. '49-ben volt az utolsó ilyen karácsony az iskolában. A Radda Barnen utcai díszes fenyőfa alatt a betlehemi jászolba ezúttal anyai és testvérbáttyi segédlettel a kerületi párttitkár kisebbik fiacskáját fektették - amiből aztán iszonyú botrány kerekedett, főleg a családon belül.
Ha tél, akkor hó, ha hó, akkor szánkózás, korcsolyázás: így kerek a világ. Szánkózni a házilag barkácsolt alkalmatosságokon a befagyott Cserba tóra jártunk, korizni pedig a Raddával szembeni üres telekre, amit Inokai Zoli bácsi, az igazgatóhelyettes minden télen jégpályává alakíttatott.
Vörösmarti bácsi, a Deák Ferenc utcai játék- és könyvkereskedő '52-ig, az iparengedélye megvonásáig, minden karácsonykor megajándékozta a kerület legszegényebb gyerekeit. Nem tudom, hogy kerülhettem fel a listájára, de még Andris fiam is játszott azzal a kis kék autóval, amit tőle kaptam egy régi karácsonyon.
'49 után már nem elsősorban a szegénység akadályozta az áhítatos és békés karácsonyokat, hanem a vallási hagyományokkal és a privátszféra nagy ünnepeivel szemben fellépő politika. A karácsony szót felváltotta a fenyőünnep, a Jézuskát a Télapó, és a fenyőfa tetején a betlehemi csillagot az ötágú vöröscsillag.
De amennyire nem volt kívánatos a karácsonyi ünnepről nyíltan beszélni, legalább annyira igyekeztek a családok a nehéz körülmények ellenére igazivá varázsolni az ünnepet a négy fal között. Sűrűre főzött és lekvárral színezett szirupból készültek otthon az egyszerű, kis téglalap-alakú szaloncukorkák, amelyeket bevagdosott szélű papírba csomagoltak a gondos anyai kezek. A karácsonyfán a gyertyák között ott himbálóztak a régi díszek, a festett diók és almák, a papírfigurák. Ha a piacon nem is, a fóti erdőben még akadtak fenyőfák, legfeljebb ilyenkor a Télapó is lehunyta a szemét.
Tízéves lehettem, amikor karácsony előtt nagyon megbetegedtem, apám pedig ezúttal nem tudott fenyőfát sem szerezni. Gosztonyi doktor bácsi a szenteste délutánján át is szaladt hozzánk, hogy megnézze állapotomat, és anyám elsírta neki, hogy szegény gyereknek még karácsonyfája sem lesz. Gosztonyi doktor hümmögött, elköszönt, s egy félóra múlva beállított a saját karácsonyfájukról levágott nagy fenyőfaágakkal. Volt hát fenyőillatú karácsonyfánk a régi díszekkel, a házikészítésű szaloncukorkákkal, és az éjszakai sorbanállások eredményeként vásárolt libából ünnepi vacsora is került az asztalra. Kint fehér volt minden, nagy pelyhekben hullt a hó, az utcák elnéptelenedtek. Csak a spaletták mögül szivárgott ki a nagy fehérségbe az ünnep aranyló fénye.
Milyen kevés is kellett ahhoz, hogy a karácsony karácsony lehessen. Ma is érzem az orromban a kályha, a fenyőfa és a gyertyák semmihez sem hasonlítható illatát, a bőrömön a hó tiszta, hideg lehelletét, és hallom a parányi csengő hangját a karácsonyfánkon. Látom a hóborította házakat, utcákat, a cinkeléptekkel cifrázott hópárnát a veranda párkányán, s tompán idehallatszik az éjféli misére hívó harangszó is...
Sokan igyekszünk erőnfelüli ajándékozással ünnepelni, mert szeretnénk visszahozni ezeknek a régi, fehér karácsonyoknak a varázsát. Pedig lám, ezek nem erről szóltak...

Báthory Béla
(Az írás első ízben megjelent a Toronyhír 1992. decemberi számában)