Kiállítás újpalotai fotókból
a Közösségi Házban
A lakótelep 35. évfordulójára, az Anno kerületi kulturális rendezvény-sorozat
keretében fotókiállítás nyilt a Közösségi Házban a helybeliek fotóiból.
A beküldött fotókat zsűri értékelte, a zsűri elnöke profi szakember, Katkó
Tamás fotóművész volt, akinek munkásságát az interneten figyelemmel kisérheti
bárki, elég a Google-keresőbe beírni a nevét. A díjazottak szerény jutalomban
is részesültek, de igaza van Katkó Tamásnak a szintén itt, a Toronyhírben
olvasható levelében, miszerint minden résztvevő kaphatott volna jutalmat,
hiszen példaértékű teljesítményről, lelki erőről és lakóhelyhez kötődésről
tettek tanúbizonyságot.
A képek tényleg arról szólnak, hogy tiszta szemmel és nyitott lélekkel
élnek itt közöttünk sokan, valószínűleg sokkal-sokkal többen, mint ahányan
beküldték fotóikat. Hiszen a képek egyaránt tanúskodnak nagyfokú érzékenységről,
iróniáról, remek humorérzékről, nosztalgiáról, feloldást kereső magányról,
a helyi történelmet megörökítő elszántságról, kritikai érzékről, bölcs
világlátásról, élet- és természetszeretetről... Nézzük empátiával, figyelmesen
és türelmesen az egyes fotókat: előbb-utóbb mind megszólalnak és megérintenek!
A művész indulatát megértjük, kemény szavainak igazságát mindannyian
átéltük már. A beépített Kocsis elvtársak kvázi „örökkévalósága”, a
szomszédsági irigység, a viszonylagos, de mégis létező, reménynélküli
szegénységből következő kiszolgáltatottság talán leginkább a lakótelepen
kézzel fogható, sőt brutálisan mellbe vágó időnként. Mégis mintha a
művész elfelejtené, hogy a legalantasabb emberi tulajdonságoknak, az
irigységnek, a felelőtlenségnek, a közönynek, a sunyiságnak, a feljelentősdiknek,
a mások áttételes és valóságos meglopásának a kiszolgáltatottság a melegágya,
s hogy a kiszolgáltatottság szorosan összefügg a családi és kisközösségi
értékek és kötődések hiányával, a hagyományok megtartó erejének hiányával,
az iskolázatlansággal, a képzetlenséggel... Arról pedig, hogy a kiszolgáltatottak
ne keressék kiszolgáltatottságuk okát, ne nevezhessék meg és ne szállhassanak
szembe kiszolgáltatottságuk okozójával, a mindenkori haszonélvező gondoskodik,
már csak érdekeiből és anyagi lehetőségeiből fakadón is.
A hetvenes évek vidékről kiszorított, s a nagyvárosokba, főleg Budapestre
bevándoroltatott tömegei, valamint a lakhatatlanná lepusztult, s végre
szanált városrészek lakói számára épültek a lakótelepek, a fő cél volt
sok embert, gyorsan és olcsón elszállásolni. A lakhatás – a táplálkozás
mellett - a legminimálisabb emberi szükséglet, s ezt, mindkettőt, biztosította
a hatalom. Hálát is rebeghetnénk naponta, hiszen a Katkó Tamás által
említett fűtés nélküli román blokkházakhoz képest a mi lakótelepeink
majdnem európaiak. Legalábbis a tervek szerint azok lettek volna, ha
nem állnak le a beruházók félúton. Az oktatási és egészségügyi intézmények
még elkészültek, de már a kultúra és a közösségi élet színterei kihúzattak
a tervekből – mint azt sokszor megállapítják építészeink.
Csodálatos az, ahogy az emberek mégis, csöndben és szívósan keresik
azokat a módokat, lehetőségeket és kifejezési formákat, hogy többről
szóljon az életük, mint a táplálkozásról és a lakhatásról. Sétálgatnak
a sivár parkokban, le-leüldögélnek a foghíjas padokra pihenni, beszélgetni.
Hitük szerinti vallási gyülekezetekbe jönnek össze, ott, ahol lehet,
a Közösségi Ház nagytermében, egyetlen, falra függesztett kereszt alatt,
mint az őskeresztények. Biciklizgetnek, óvatosan elkerülve a veszélyes
zónákat. Teleültetik a loggiákat, erkélyeket zöld növényekkel, körbeültetik
a panelépületet virágokkal, bokrokkal, spontán közösségi tereket alakítanak
ki a nonstrop boltocskák előtt, mögött, a maszek-totózó helyiségeiben,
olyat-amilyet tudnak. Eljárnak a kicsi, régen kinőtt egyetlen közkönyvtárba
olvasgatni, könyveket kölcsönözni, elmennek a Lila iskolában és a Közösségi
Házban rendezett kiállításokra, s fotózgatnak, ráadásul fotóikat elküldik
a helyi fotókiállításra, mert szeretnék megmutatni másoknak is, hogy
hogy látják ők a körülöttünk létező világot...
Köszönet az újpalotaiaknak, akik nem hagyják, hogy kiszolgáltatottakként
kelljen leélniök az életüket! Éljenek az újpalotaiak, akik bíznak, remélnek
és tesznek önmagukért! Bár lennének, lennénk még többen!
Kérünk Mindannyiótokat, ne adjátok fel, ne hagyjátok, hogy megtörténhessen
velünk az, ami mintha megtörténni készülne.
Inkább az történhesen meg, ami Európában magától értetődő, hogy a lakóközösségek
részt kivánnak venni a lakóhelyükről szóló párbeszédben, megmondani,
hogy szerintük mi módon lehet lakhatóvá tenni a lakóhelyüket!
Akarjuk, hogy a közösség megkapja azt, ami jár neki: legalább és először
is nekünk kialakított, igényeink szerinti Főteret, aztán a többfunkciós
közkönyvtárat és nem utolsósorban a templomot!
Áttételesen ezekről is szólnak ezek a fotók!
Kezdjük hát újra: mit kíván Újpalota?
(be)
Vajon akad-e ebben az országban valaki, aki szereti
a lakótelepeket? Nem tudom. Én biztosan nem tartozom közéjük.
Drága Barátaim!
Ti itt, én pedig máshol, sebaj, lélekben Veletek vagyok.
Nyissunk kiállítást!
Témánk a harmincöt éves Újpalota, a lakótelep. Beszéljünk
hát róla! De előbb üdvözöljük a pályázókat, a kiállítókat és a díjazottakat!
Persze, ne feledjük, barátaim, mindannyian, akik fotóitokat elénk tártátok,
díjat érdemeltek! Mindannyian: akik a mindennapi szürkeséget legyőzve
színeket, tónusokat varázsoltok elénk. Köszönet nektek!
Jó húsz évvel ezelőtt egy néprajzkutató fejtette ki: ahhoz, hogy egy tanyát
a hatalom ellenőrzése alá tudjanak vonni, kisebb katonai egységet kell
ott állomásoztatni. Lakótelep esetén elég kikapcsolni a közműveket, azonnal
kapitulál húsz-ötvenezer ember. Kemény mondatok ezek, de azt hiszem, pontosan
tükrözik az elmúlt évtizedek politikai gondolkodásmódját.
Életem legszebb két évét töltöttem el egy pici lakótelepi lakásban. Húszéves
voltam, még idealista szerelmes, akkortájt kezdődött pályafutásom... Aztán
nagyon boldogan költöztem vissza a szüleimhez... Mi történt? Meguntam
az állandó kelkáposztaszagot, a papírvékony falakon átszűrődő intim zajokat,
meg a folyamatos ellenőrzést. A rendőrökét, meg a munkásőrből tömbbizalmivá
avanzsált Kocsis elvtársét. A halálosan irígy szomszédokét, akik hárman-négyen
éltek harminc négyzetméteren, és nem tudták elviselni, hogy én egyedül.
Akik tudták, ők odaszorultak egyszer s mindenkorra, és csak akkor mozdulhatnak,
ha megütik a főnyereményt. Akik egy évtizedet vártak, míg állam elvtárs
nagy kegyesen ezt a fedelet adta föléjük. Istenemre, évekkel később a
belvárosi házmester is elviselhetőbb volt, pedig tudnék mesélni róla is!
Úgy gondolom, a lakótelep egy viszony megkövesedése. A mindenkori hatalom
és az ellenőrízendő állampolgár viszonyáé. „A NAGYTESTVÉR (ma Big Brother)
MINDIG SZEMMEL TART” Orwell szerint (is). Itt megteheti... Nem ragozom
tovább, olvassátok el az 1984-et, nézzétek meg Ceausescu fűtés nélküli
blokkházait, de ne gondoljátok, hogy nekünk sokkal jobb jutott.
Bálint György írja: „A legobjektívebb fénykép is jobban hasonlít készítőjére,
mint tárgyára”. Vegyétek hát tudomásul: fotóitok szépsége kizárólag a
Ti lelketekben gyökerezik.
Kérlek Benneteket, folytassátok a munkát, fotózzatok! De fényképezzétek
le azt is, milyennek kellene lennie egy lakható városrésznek, ha lakótelepnek
hívják is! A képeket pedig vágjátok a mindenkori hatalmasok pofájába,
vegyék már észre, tenniük is kellene valamit értünk, hiszen azért fizetjük
őket, hogy bennünket szolgáljanak!
Szolnokon, 2004. november 23-án
Ölellek Benneteket
Katkó Tamás
|