Archívum


Kiállítás újpalotai fotókból
a Közösségi Házban

 


A lakótelep 35. évfordulójára, az Anno kerületi kulturális rendezvény-sorozat keretében fotókiállítás nyilt a Közösségi Házban a helybeliek fotóiból. A beküldött fotókat zsűri értékelte, a zsűri elnöke profi szakember, Katkó Tamás fotóművész volt, akinek munkásságát az interneten figyelemmel kisérheti bárki, elég a Google-keresőbe beírni a nevét. A díjazottak szerény jutalomban is részesültek, de igaza van Katkó Tamásnak a szintén itt, a Toronyhírben olvasható levelében, miszerint minden résztvevő kaphatott volna jutalmat, hiszen példaértékű teljesítményről, lelki erőről és lakóhelyhez kötődésről tettek tanúbizonyságot.

A Főtér 1973 Elindultunk Villamosra várva A Páskomliget utcából

A képek tényleg arról szólnak, hogy tiszta szemmel és nyitott lélekkel élnek itt közöttünk sokan, valószínűleg sokkal-sokkal többen, mint ahányan beküldték fotóikat. Hiszen a képek egyaránt tanúskodnak nagyfokú érzékenységről, iróniáról, remek humorérzékről, nosztalgiáról, feloldást kereső magányról, a helyi történelmet megörökítő elszántságról, kritikai érzékről, bölcs világlátásról, élet- és természetszeretetről... Nézzük empátiával, figyelmesen és türelmesen az egyes fotókat: előbb-utóbb mind megszólalnak és megérintenek!
A művész indulatát megértjük, kemény szavainak igazságát mindannyian átéltük már. A beépített Kocsis elvtársak kvázi „örökkévalósága”, a szomszédsági irigység, a viszonylagos, de mégis létező, reménynélküli szegénységből következő kiszolgáltatottság talán leginkább a lakótelepen kézzel fogható, sőt brutálisan mellbe vágó időnként. Mégis mintha a művész elfelejtené, hogy a legalantasabb emberi tulajdonságoknak, az irigységnek, a felelőtlenségnek, a közönynek, a sunyiságnak, a feljelentősdiknek, a mások áttételes és valóságos meglopásának a kiszolgáltatottság a melegágya, s hogy a kiszolgáltatottság szorosan összefügg a családi és kisközösségi értékek és kötődések hiányával, a hagyományok megtartó erejének hiányával, az iskolázatlansággal, a képzetlenséggel... Arról pedig, hogy a kiszolgáltatottak ne keressék kiszolgáltatottságuk okát, ne nevezhessék meg és ne szállhassanak szembe kiszolgáltatottságuk okozójával, a mindenkori haszonélvező gondoskodik, már csak érdekeiből és anyagi lehetőségeiből fakadón is.
A hetvenes évek vidékről kiszorított, s a nagyvárosokba, főleg Budapestre bevándoroltatott tömegei, valamint a lakhatatlanná lepusztult, s végre szanált városrészek lakói számára épültek a lakótelepek, a fő cél volt sok embert, gyorsan és olcsón elszállásolni. A lakhatás – a táplálkozás mellett - a legminimálisabb emberi szükséglet, s ezt, mindkettőt, biztosította a hatalom. Hálát is rebeghetnénk naponta, hiszen a Katkó Tamás által említett fűtés nélküli román blokkházakhoz képest a mi lakótelepeink majdnem európaiak. Legalábbis a tervek szerint azok lettek volna, ha nem állnak le a beruházók félúton. Az oktatási és egészségügyi intézmények még elkészültek, de már a kultúra és a közösségi élet színterei kihúzattak a tervekből – mint azt sokszor megállapítják építészeink.

Kovács Gábor- Csúcs ez az érzés Dr Karádi Zoltán- Tér és forma 1955 Szabóné Molnár Ida Épül a toronyház

Csodálatos az, ahogy az emberek mégis, csöndben és szívósan keresik azokat a módokat, lehetőségeket és kifejezési formákat, hogy többről szóljon az életük, mint a táplálkozásról és a lakhatásról. Sétálgatnak a sivár parkokban, le-leüldögélnek a foghíjas padokra pihenni, beszélgetni. Hitük szerinti vallási gyülekezetekbe jönnek össze, ott, ahol lehet, a Közösségi Ház nagytermében, egyetlen, falra függesztett kereszt alatt, mint az őskeresztények. Biciklizgetnek, óvatosan elkerülve a veszélyes zónákat. Teleültetik a loggiákat, erkélyeket zöld növényekkel, körbeültetik a panelépületet virágokkal, bokrokkal, spontán közösségi tereket alakítanak ki a nonstrop boltocskák előtt, mögött, a maszek-totózó helyiségeiben, olyat-amilyet tudnak. Eljárnak a kicsi, régen kinőtt egyetlen közkönyvtárba olvasgatni, könyveket kölcsönözni, elmennek a Lila iskolában és a Közösségi Házban rendezett kiállításokra, s fotózgatnak, ráadásul fotóikat elküldik a helyi fotókiállításra, mert szeretnék megmutatni másoknak is, hogy hogy látják ők a körülöttünk létező világot...
Köszönet az újpalotaiaknak, akik nem hagyják, hogy kiszolgáltatottakként kelljen leélniök az életüket! Éljenek az újpalotaiak, akik bíznak, remélnek és tesznek önmagukért! Bár lennének, lennénk még többen!
Kérünk Mindannyiótokat, ne adjátok fel, ne hagyjátok, hogy megtörténhessen velünk az, ami mintha megtörténni készülne.
Inkább az történhesen meg, ami Európában magától értetődő, hogy a lakóközösségek részt kivánnak venni a lakóhelyükről szóló párbeszédben, megmondani, hogy szerintük mi módon lehet lakhatóvá tenni a lakóhelyüket!
Akarjuk, hogy a közösség megkapja azt, ami jár neki: legalább és először is nekünk kialakított, igényeink szerinti Főteret, aztán a többfunkciós közkönyvtárat és nem utolsósorban a templomot!
Áttételesen ezekről is szólnak ezek a fotók!

Kezdjük hát újra: mit kíván Újpalota?

(be)

Dr Karádi Zoltán- Csoportdinamika Dr Karádi Zoltán- Várakozás Kocsi Olga-  A kerület szépe Kovács Annamária- Lábnyomok a hóban

 

Vajon akad-e ebben az országban valaki, aki szereti a lakótelepeket? Nem tudom. Én biztosan nem tartozom közéjük.

Drága Barátaim!
Ti itt, én pedig máshol, sebaj, lélekben Veletek vagyok.
Nyissunk kiállítást!

 

Témánk a harmincöt éves Újpalota, a lakótelep. Beszéljünk hát róla! De előbb üdvözöljük a pályázókat, a kiállítókat és a díjazottakat! Persze, ne feledjük, barátaim, mindannyian, akik fotóitokat elénk tártátok, díjat érdemeltek! Mindannyian: akik a mindennapi szürkeséget legyőzve színeket, tónusokat varázsoltok elénk. Köszönet nektek!
Jó húsz évvel ezelőtt egy néprajzkutató fejtette ki: ahhoz, hogy egy tanyát a hatalom ellenőrzése alá tudjanak vonni, kisebb katonai egységet kell ott állomásoztatni. Lakótelep esetén elég kikapcsolni a közműveket, azonnal kapitulál húsz-ötvenezer ember. Kemény mondatok ezek, de azt hiszem, pontosan tükrözik az elmúlt évtizedek politikai gondolkodásmódját.
Életem legszebb két évét töltöttem el egy pici lakótelepi lakásban. Húszéves voltam, még idealista szerelmes, akkortájt kezdődött pályafutásom... Aztán nagyon boldogan költöztem vissza a szüleimhez... Mi történt? Meguntam az állandó kelkáposztaszagot, a papírvékony falakon átszűrődő intim zajokat, meg a folyamatos ellenőrzést. A rendőrökét, meg a munkásőrből tömbbizalmivá avanzsált Kocsis elvtársét. A halálosan irígy szomszédokét, akik hárman-négyen éltek harminc négyzetméteren, és nem tudták elviselni, hogy én egyedül. Akik tudták, ők odaszorultak egyszer s mindenkorra, és csak akkor mozdulhatnak, ha megütik a főnyereményt. Akik egy évtizedet vártak, míg állam elvtárs nagy kegyesen ezt a fedelet adta föléjük. Istenemre, évekkel később a belvárosi házmester is elviselhetőbb volt, pedig tudnék mesélni róla is!
Úgy gondolom, a lakótelep egy viszony megkövesedése. A mindenkori hatalom és az ellenőrízendő állampolgár viszonyáé. „A NAGYTESTVÉR (ma Big Brother) MINDIG SZEMMEL TART” Orwell szerint (is). Itt megteheti... Nem ragozom tovább, olvassátok el az 1984-et, nézzétek meg Ceausescu fűtés nélküli blokkházait, de ne gondoljátok, hogy nekünk sokkal jobb jutott.
Bálint György írja: „A legobjektívebb fénykép is jobban hasonlít készítőjére, mint tárgyára”. Vegyétek hát tudomásul: fotóitok szépsége kizárólag a Ti lelketekben gyökerezik.
Kérlek Benneteket, folytassátok a munkát, fotózzatok! De fényképezzétek le azt is, milyennek kellene lennie egy lakható városrésznek, ha lakótelepnek hívják is! A képeket pedig vágjátok a mindenkori hatalmasok pofájába, vegyék már észre, tenniük is kellene valamit értünk, hiszen azért fizetjük őket, hogy bennünket szolgáljanak!

Szolnokon, 2004. november 23-án
Ölellek Benneteket

Katkó Tamás


Kovács Annamária- Téli reggel Szabóné Molnár Ida 1956- Az utolsó gémeskút Szabóné Molnár Ida- Páskom 1962 Kiöntött a Szilas

 
     

© Toronyhír Újpalotai Média Alapítvány