Őszutó a Vihorlátban

A Vihorlát Kelet-Szlovákiában található vulkanikus hegység, neve a vulkanikus eredetre utaló, „kiégett” jelentésű szlovák szóból származik. A Felvidéknek ez a tája keleten közvetlen szomszédságban van Ukrajnával (Ungvár csupán egy szarvasiramodás ide), nyugaton pedig a Szepességgel, azzal a vidékkel, amelynek romantikus múltját, misztikus szépségét többek között Jókai és Mikszáth regényei is megörökítették (lásd Jókai egyik legszebb regényét, a Szép Mikhált vagy Mikszáth romantikus regényét, a Fekete várost!). Arra pedig, hogy Zsigmond királyunk 16 szepességi várost adott zálogba egy német lovagrendnek, még a rossz tanulók is emlékeznek öregkorukban, annyira kiemelkedett e kis inyencség a történelem órák (hm!) egyhangúságából.
Kis Mercedes-busszal vágott neki az Újpalotaiak Baráti Köre a Vihorlát rengetegeibe tervezett négynapos túrának – szakadó esőben. Mondanom sem kell, hogy az égiek áldása végigkísérte a négy napot, annyira, hogy a kitartóan és kellemetlenül szitáló köd még a vihorláti tengerszemet is betakarta .
A kirándulás első állomása, Sátoraljaújhelyet és a magyar-szlovák egykori határállomást (ahol azért, közös uniós tagság ide, közös uniós tagság oda, végignézték az útleveleket, illetve személyi igazolványokat) elhagyva Borsi község volt. Itt található az a Rákóczi-kastély, ahol a Nagyságos Fejedelem 1676-ban meglátta a napvilágot. Kázmér István, a II. Rákóczi Ferenc Társaság helyi képviselője megmutatta a szülőszobát, ahol majd reményeik szerint a történelmi pillanatot korabeli bútorok is felidézik. A hatalmas várkastély lerobbant állapota ellenére ma is őrzi reneszánsz és csehsüveg-boltozatos folyosóival a barokk építészet stílusjegyeit. A valahai 47 szobából már jó néhányat látogathatóvá tettek Kázmér István és a nyaranként megrendezett alkotótábor lakói, köszönhetően természetesen a financiális támogatásoknak. Az Orbán-kormány 5 milliós hozzájárulásával a millennium évében elkészült a felújítási terv a költségvetéssel, a szlovákokkal együtt biztosított 60 millióból pedig a teljes tetőzet helyreállítása. Az egyik szoba barokk kerámia-kályháját például a Zsolnai-gyár támogatásával állítják éppen helyre.
Kázmér István minden jel szerint ezért a kastélyért él-hal, szabadidejét teljes egészében a kastélynak szenteli. Sőt, ahogy elmesélte: ha metszeni, kapálni, permetezni indul a szőlőjébe, s meglát egy bekanyarodó buszt, mindent ott hagy, s siet, hogy kalauzolhassa a látogatókat. Láthatóan minden percet és helyzetet megragad, hogy Rákócziról és a várkastélyról mesélhessen, s el ne menjen innen senki úgy, hogy ne érintené meg a fejedelem államférfiúi és emberi nagysága, önfeláldozó magyarsága. Közülünk néhányan titokban meg is mosolyogták buzgóságát, pedig de nagyon híján vagyunk mostanában az ügyszeretetnek, s de szomorú következményei lesznek még annak, hogy idehaza „ciki” magyarságról, történelmünkről, őseinkről, érzelmi azonosulásunkat is kifejezve, szólni. (Elmondhatjuk: agymosóink zseniális munkát végeznek...). Mindenesetre az Újpalotaiak Baráti Köre megkoszorúzta II. Rákóczi Ferenc szobrát a várkastély előtti parkban, és bejegyezte ittjártának nyomát is a Vendégkönyvbe.
Még aznap megismerkedtünk a szlovákok egyik hatalmas mesterséges tavával, a zempléni Siravával, ahol a jelek szerint nyáron nagy strand- és kempingélet zajlik. Most nagyon szezonvégi volt a kép is, a hangulat is, pláne hogy az egykori szocialista vállalati vagy szakszervezeti üdülők mára teljesen lepusztult, lakatlannak, sőt lakhatatlannak tűnő panelépületei is ott kísértettek az új panziók és szállók mellett. Az egyik elhagyott, kivert ablaksorral csúfoskodó üdülő udvarán, a szeméthalmok tetején még kósza tüzek is égtek...
Másnap viszont Homonnáról kiindulva meghódítottuk Barkó várát (lásd az interneten a szép grafikát a várról: http://ender.mtak.hu/magyar/17/1709.html). Éppen a falu közepén tébláboltunk, hogy elinduljunk-e egyáltalán a sáros, ködbe vesző túristaúton a szemerkélő esőben, amikor a megszólított szlovák férfi - mondván: szivesen jár Magyarországra, sok magyar barátja van - felajánlotta, hogy a fiával elvezet az erdészeti úthoz, ahonnan emberi körülmények között megközelíthető a vár. El is vezetett, s mi boldogan róttuk a járható utat a jó jelzésekkel, megköszönve az örökölt és szított ellenségeskedés mellett is létező emberi-szomszédsági rokonszenvet. A tatárjárás (1241-42) után épült Barkó vára bizony már csak rom, de csodálattal adóztunk ma is álló maradványainak: a külső falak némelyike alig áll talapzatán, mégis dacol az idővel. Azon már nem is akadtunk ki különösképpen, hogy a maradék falakon olvasható eligazító táblán Matej Corvinusnak titulálták Mátyás királyunkat, aki itt ütközött meg Kázmér lengyel királlyal, mélyen elhallgatva, hogy Mátyás magyar király volt, s hogy Barkó is valaha Magyarországhoz tartozott. Ugyanezt tapasztaltuk Homonnán, az Andrássy grófok szépen rendbehozott, múzeumként funkcionáló kastélyában. Leküzdve bosszúságunkat inkább örültünk annak, hogy rendben tartják, gondozzák, kiállításokat rendeznek benne, s aki végigjárta a hatalmas kastélyt, valamit magával visz az Andrássyak főúri ízléséből, műveltségéből, nagyvonalú világlátásából, s a gazdagságból maradandó értékeket létrehozó korukból. De ugyanilyen nagy élményt jelentett a kastély mellett felépített szlovák skanzen is, parasztházaival s gyönyörű, többszáz éves orthodox fatemplomával.
A harmadik napon már a Vihorlát lábánál, Remetehámorban töltöttük az éjszakát egy grófnő valahai nyaralójában, ami félévszázada Kastély Panzió névvel menekítette át magát és tette hasznossá az ántivilág elmúltával.
Innen indultunk a Morszkoje Oko nevezetű vihorláti tengerszemhez, majd a híres szinnai kőhöz. Előbbit elértük a sűrű köd ellenére, jóllehet nem sokat láttunk belőle, utóbbit csak három legbátrabb társunk érte el, viszont ők sem láthatták a szüntelen ködszitálás miatt teljes valójában a tengerszinttől számítva az 1000 métert is meghaladó magasságban uralkodó, két, 40 méter magas kőkockát.
A hazafelé út Kassán át vezetett, ahol újra végigsétáltunk a nagyszerűen felújított városközpont sétálóutcáján. Már bezártak az utcai teraszos vendéglők, kávéházak, nem csobogott a szökőkút, de azért sétálókkal teli volt a széles sétány. Újra megcsodáltuk az Erzsébet dómot, ahol a Nagyságos Fejedelem és Bercsényi Miklós hamvai nyugszanak a márványkriptában (1906-ban hozták haza Rodostóból, s a budapesti gyászmenet emlékét ritka szépségű mozgókép is őrzi), s ahol két éve, ottjártunkkor már koszorúztunk, aztán a kassai híres színházat, meg a Jakab-tornyot, s irígykedve állapítottuk meg ismét, hogy a városvezetés milyen bőkezűen áldoz a város szépségének megtartására és növelésére. Ez csak adókból nyilván nem menne, a város vezetői bizonyára megnyerték a város vállalkozóit, akik bizonyára mindenhol megnyerhetők ilyen ügyeknek, hiszen az ő hírnevük, presztizsük, profitjuk is nő ezáltal.
Ehhez azonban lokálpatrióta, lakosságbarát, nagyvonalú, koncepciózus, jövőlátó, nyitott és párbeszédre kész városvezetés kelletik...

A túrázás jót tesz a testnek, a világot látás a szellemnek. Az pedig, hogy mindig összevetjük az odakünn látottakat az itthoniakkal, csak erősíti kritikai érzékünket és becsvágyunkat, gazdagítja lelkünket, ami nélkül nem haladhat előbbre az emberiség.

Kedves Olvasóim! Aki nem hiszi, járjon utána!

Báthory Béla,
az Újpalotaiak Baráti Köre elnöke