A téeszesítés téveszméiről

Az 1945-ös földosztás után néhány évvel, a proletárdiktatúra hatalomra jutásával elinduló téeszesítésnek - ezer éves földéhség után – konokul ellenállt a magyar parasztság, s csak az erőszak, a megfélemlítés, a terror tudta bekényszeríteni többségüket az alakuló téeszekbe. A rendszerváltás után megjelenő szociográfiák és dokumentumfilmek szóltak először ennek az embertelen folyamatnak nemzet- és lélekpusztító következményeiről. Berend T. Iván egyik elemzésében olvasható, hogy az 1956-os forradalom leverését követő téeszesítés már viszonylag gyorsan és ellenállás nélkül lezajlott, s maga a pártvezetés döbbent meg legjobban, hogy az 1960-as évek elejére a magyar mezőgazdaságban szinte egyeduralkodóvá vált a termelőszövetkezeti gazdálkodás. A Szőcs Ferenccel készített interjúból ennyit tudunk meg erről a folyamatról:”...1960-ban aztán újra elvesztettünk mindent. Most már muszáj volt belépni a téeszbe...”.
Szabó A. Ferenc történész hozzászólása a fentiekhez az alábbiakban olvasható.

Nagy figyelemmel olvastam a rákospalotai Szőcs gazda emlékeit a Kádár-korszakról. Jól érzékelhető volt a beszélgetésből, hogy a téeszesítés, amely 1959 őszétől 1962 őszéig zajlott, s mind megkezdését, mind befejezését az MszMP kongresszusain jelentették be, igencsak ellentmondásos folyamat volt. A korabeli politikai frázis szerint szerves részét alkotta „a szocializmus alapjai lerakásának”. Még ma is sok nosztalgikus téveszme van forgalomban ezekről, az ország lakosságának akkori többségét érintő drámai megpróbáltatásokról. Kétségtelen, hogy évekre elhúzták az 1945-ben kiosztott földek visszavételét, de annak, aki nyakaskodott, nem volt pardon. Levéltári források tanúskodnak az erőszakról, s máig nem számolták össze az öngyilkosságok számát. Széles skálán mozgott a presszió. Csak egy példát említek személyes élményeim közül. Azokban az években Siófokon jártam gimnáziumba. Egy ik ősszel eltűnt az osztályból Balogh Kálmán, egy nagyberényi gazdálkodó gyengécske fizikumú fia. Hetek múltán került elő: csak akkor folytathatta a tanulmányait, miután az édesapja „aláírt”, hogy ti. belép a téeszbe.
A másik téveszme, hogy a téeszesítés megoldotta a magyar mezőgazdaság évszázados problémáit és elmaradottságát. Szó sem volt erről. Az agrárválság maradt: legalább még egy évtizedig importáltuk Argentinából a húst és Amerikából a búzát. Évtizedeken keresztül nem kaptak a téesz-tagok rendszeres fizetést. Lehet erre mondani, hogy egyéni gazdálkodóként sem kaptak volna, de úgy szabadon piacozhattak, vállalhattak különféle szolgáltatásokat, például fuvarozhattak, ha volt mivel. Amikor két évtized múltán valóban többet termelt a lakosság fogyasztásánál tömegáruból a mezőgazdaságunk, a Szovjetunió felvásárolta a többletet. Minőségi követelményt azonban sohasem támasztott, ezért a technikai fejlődés messze elmaradt a nyugat-európaitól. A politikai vezetőket sohasem a mezőgazdaság valódi gondjai foglalkoztatták, hanem saját politikai problémáik. A nyolcvanas években a jól működő szövetkezetek nyakába varrták a közelükben vegetáló rosszul gazdálkodókat, hogy ezzel csökkenthessék azok állami támogatásait. Az ismét csak erőszakosan végrehajtott téesz-egyesítések nem tették érdekeltté a jól működő intézmények tagságát abban, hogy minőséget termeljenek. Idővel csaknem akkora gazdaságokat hoztak létre, mint a kínai népi kommunák, vagy a régi majorságok alapjain létrehozott állami gazdaságok. Ezek irányítása hagyományos szövetkezeti módon már lehetetlen volt, ezért a minisztériumok és a pártbizottságok vették őket kézbe. Ezzel magyarázható, hogy jóval a rendszerváltás előtt manifesztálódott hazánkban az agrárválság, s megkezdődött a falvak elnéptelenedése, illetve a munkaképes tömegek megjelenése a nagyvárosokban (lásd az ezzel összefüggő panelépítési programokat!).
A harmadik sokszor hallott „dicséret” az, hogy a téesz-szisztéma elsőrangúan oldotta meg a kis- és nagyüzemek harmonikus együttműködését. Szögezzük le: nem agrárpolitikai döntés volt a háztáji gazdaságok meghagyása, hanem vitális szükségszerűség. Nélkülük akár éhinség is lehetett volna az országban a XX. század utolsó felében-harmadában. Ha elvitték a közösbe a lovakat, a teheneket, a szállító eszközöket, s nem adtak fizetést, akkor miből élt volna meg a parasztság a néhány száz négyszögölnyi kert nélkül?! A két alapvető gazdálkodási forma egymást kiegészítő működéséről a nem-kommunista világban már évtizedek óta kutatások és gyakorlati kisérletek folytak. Magyarországon a két világháború között tanították az egyetemeken. Adorján János professzortól tanulta Kovács Imre és Erdei Ferenc azokat az alapelveket, amelyeket aztán 1959 után sikerült a gyakorlatba bevezetni. Azonban ha nincs az 1956-os forradalom, s nem kényszerül engedményekre, egyfajta politikai kiegyezésre az uralkodó rezsim, megismétlődhetett volna a rákosi-korszakbeli vagy pláne a szovjetunió-beli durva és kegyetlen falusi politika. (Utóbbiról épp mostanában látnak napvilágot dokumentumok: Ukrajnában például a harmincas évek elején szándékos éhhalállal sújtotta a hatalom a parasztság millióit, amiért ellenálltak a beszolgáltatásnak, a kolhozosításnak.)
Mindez nem jelenti azt, hogy úgy vélekednénk: ma minden rendben van a mezőgazdaság körül. De aki a múltba réved, az arról se feledkezzék meg, hogy mai gondjainkban, elmaradottságunkban jelen vannak azok a tényezők, amelyek hazánkat évtizedekre idegenből importált téveszmék kísérleti terepévé tették.

Szabó A. Ferenc
történész