Szabadon

Érdekes, hogy az ember mennyit változik az idő múlásával – minden szempontból. Legalább is, hogy én mennyit változom. Valaha kényszernek tűnt a zongora-gyakorlás, megvetettem a tánciskolát, kínnal-keservvel tanultam meg egy verset. Most bezzeg! Hát én megindultam, de nem a lejtőn, hanem az emelkedőn, mert olyan szokásaim – szenvedélyeim - alakultak ki, amik egyre közelebb repítenek a fellegekhez.
Úgy kezdődött az egész, hogy egy szilveszteri murin a barátaink, akiket addig kinevettünk a férjemmel amiatt, hogy tánciskolába járnak, olyan temperamentummal, olyan lelkesen ropták, hogy mi szájtátva bámultuk őket: jé, így is lehet táncolni, ilyen határtalan örömmel!? A példa természetesen ragadós volt, és a következő tánc- kurzuson már mi is ott voltunk a kezdők között. Ennek most már öt éve, és eszünk ágában sincs abbahagyni. Egyre nehezebb, bonyolultabb lépéseket tanulunk, és a tudásunkat igyekszünk minél gyakrabban kipróbálni a táncparketten. No nem, versenyre nem nevezünk be, de nyaralás, családi vagy baráti rendezvény alkalmával boldogan állunk be a párok közé. Mint azóta megtudtam, több legyet ütünk egy csapásra: az aktív mozgás rendkívül jó hatással van a csontrendszerre, a figurák bevésése fejleszti a mozgáskordinációt és a határtalan örömforrást, amit maga a tánc és a jó társaság jelent ( a csoporttársaink, akikkel hihetetlenül jól összekovácsolódtunk és összetartunk) talán fölösleges külön hangsúlyoznom. Ez volt tehát szárnyalásom első motorja.
Aztán következett a második. Ez pedig a zongorázás. Gyerekkoromban nyolc évig járattak a szüleim tanárhoz, s én ha tehettem, lógtam az óráról. Nem mondom, hogy ma már sajnálom, mert gyötrelem volt nekem a gyakorlás, akkor meg minek erőltettem volna. Ma viszont! Olyan szerencsém volt, hogy a kerületi újságban hirdette magát egy nyugdíjas zongoratanárnő, s így egy korábbi dédelgetett vágyam válhatott valóra: beiratkoztam hozzá. A kottára már nem nagyon emlékeztem, de hamar visszajöttek a régi ismeretek. Így hát egy évi tanulás után egyszerűbb Mozart, Beethoven, Bartók darabokat játszom. Semmi nem okoz olyan intenzív kikapcsolódást, mint a zene, különösen, ha én magam idézem elő. És hogy mekkora élmény, sikerélmény! Azt nem tudom elmondani, mert az óriási nem elég kifejező rá. Nem telik el nap úgy, hogy ne zongoráznék.
A harmadik új szokásom a verstanulás. Egy barátnőm ajánlotta, hogy ne Cavintont szedjek a gyengülő memóriám fejlesztésére, hanem tanuljak szöveget könyv nélkül. Azóta állandóan a táskámban van egy kisméretű –mondhatnám mini – verseskötet, és ha eszembe jut, sajnos elég ritkán, (mondom, hogy a memóriámat kell fejlesztenem) akkor villamoson, autóbuszon előveszem a kis kötetet, és tanulok. Verlaine „Őszi dal” című versét például már három költő fordításában tudom. Nem mondom, hogy ez frenetikus élmény, de azért kicsit büszke vagyok magamban, hogy lám, ez is sikerült.
Hát egyelőre ennyi. Nem tudom, mi jöhet még, de az biztos, hogy azon a bizonyos emelkedőn már elég magasan járok, és a mennybe egyelőre még nem kívánkozom, hiszen még hatvan éves sem vagyok.

Jankovich Krisztin