Nosztalgia-utazás a békebeli monarchiába avagy mire jó az orosz nyelvtudás

Ez Kroácia!

A Velence melletti Marco Polo kempingben sátoroztunk a gyerekekkel 1982-ben, vagyis éppen akkor, amikor a foci világbajnokságot az olaszok megnyerték. Egész Olaszország tombolt, a zöldségesek még a paradicsomokra is kirakták a hős fiúk fényképét. Ránk is nagy hatással volt ez az össznépi mámor, de azért kötelességtudóan róttuk Velence keskeny utcácskáit, ha már eljutottunk oda (három évenként, kemény 350 dollárral a zsebünkben!). Aznap is éppen vonultunk ki családostól a kempingből a helyi buszhoz, amikor a kapun berobbant egy szocialista vállalkozó-féle fiatalember, s meghallván beszédünket ránk kiáltott: ugye, itt beszélnek magyarul? Hogyne, mi négyen – mutatott négyünkre családunk feje, s ez volt a rideg valóság.
Hát a helyzet nagyjából még ma is hasonló: idősebb, külföldön túristáskodó hazánkfiainak többsége azt hiszi, magyarul mindenkinek értenie kell, pláne, ha jó hangosan ejtik ki az értetlenkedőnek a magyar szavakat. Igaz, a jó török kereskedők tényleg megtanultak magyarul, s már a horvátok is pedzegetik nyelvünket, annyi magyar özönli el nyaranta a horvát tengerpartot. De mi azért ma is azt valljuk, mint huszonöt évvel ezelőtt, hogy legalább néhány alapszót illik megtanulni a célország lakosságának nyelvén, ugyanis udvarias gesztusunkat határozottan méltányolják, s sokkal barátságosabbak is így velünk. Meg jó játék is. Orsi például tízéves volt, amikor Görögországban kempingeztünk, s annyi görög szót megtanult az útikönyvből, hogy számtalanszor kisegített üzletben, piacon, benzinkútnál, s nagyon élvezte e fölényét. Az olaszt pedig szinte habzsolva tanuljuk, annyira tetszik, s ilyen turista-szinten annyira könnyűnek is tűnik. Az is igaz, hogy amikor utazgatni kezdtünk az országhatáron túlra, nem volt még ennyire világnyelv az angol. Ma már a Balkánon is beszélnek angolul vagy németül azok, akik külföldiekkel érintkeznek.
Ha már Horváthországot tekinti a magyar középkorú s idősebb turisták többsége nyaranként célállomásnak, s se angolul, se németül nem akar hátralévő éveiben megtanulni, érdemes felidézni az orosz nyelvleckéket. Na nem például a pionyerszkij lágerj című közhasznú tananyagra gondolok, de azért tanultunk olyasmit is, amire nem árt emlékezni. Legalábbis a horvátok méltányolják, bár érdekes módon rögtön észreveszik rajtunk, hogy anyanyelvünk nem a szlávok óriási nyelvcsaládjához tartozik.
Idén másodszor nyaraltunk Horvátországban, bár férjem-uram megfogadta az első után, hogy soha többé: akkor és ott a plázs murvás volt, a jetskik a strandról indultak, a tengerbe lépő lába csak hatalmas kavicsok közé bírt szorulni, s öt-tíz méter után már irdatlan vízmélység fölött lebeghettünk, igaz, az viszont abszolut tiszta és átlátszó volt. De jelenünk harsány tömegkultúrája olyan ijesztő perspektívákat tár elénk, hogy az emberek egy része, s így mi is, egyre inkább vágyakozik a régi jó ántivilágba. S miután mindenféle mozgalmaknak sikerült úgy összemaszatolni cakkostól-pakkostól, válogatás nélkül sötétszínűre a két világháború közötti időszakot, egyre vonzóbbá vált a múlt század eleje, az öreg monarchia utolsó békeéveinek kora. CD-ROM készült az 1896 és 1920 között született magyar mozgóképekből, megjelent egy remek kis könyv Fiuméról, T.T. élvezetes cikket írt a Toronyhírbe ugyanerről a városról s az őseinek kutatása nyomán feltárult világról... Szóval határozottan csábítani kezdett Fiume és Abbázia. Így kerültünk idén Abbáziától 15 km-re egy autóskempingbe egy parányi kis tengerparti üdülőhelyen, ahol esténként halászhajók indulnak zsákmányért a sötét vízre, s horgászok szorongatják végtelen nyugalommal a horgászbotokat a mólón, miközben fülsiketítően zenélnek a fák és bokrok között a kabócák.
Helyi buszokkal utaztunk be Abbáziába is, Fiuméba is, eközben igen nagy hasznát vettük orosz tudásunknak, s össze is barátkoztunk útjaink során a buszsofőrökkel meg az ingázó helybeliekkel.
Hát Abbázia is, Fiume is elbűvölt. Először is tiszták: az utcákat nem átallják rendben tartani, azaz söprik és locsolják. Másodszor a régi épületek nagyrésze műemlékekhez méltón helyre van állítva. Igaz, nem írták rájuk, hogy mely magyarok s mikor építették, mikor éltek-laktak benne híres magyarok, de visszaadták eredeti szecessziós szépségüket. Harmadszor igazi mediterrán nyüzsgés zajlik utcáikon: a teraszokon színes napernyők alatt könnyű kis székek, asztalok, s barnára sült emberek iszogatnak kávét, sört, s beszélgetnek, nevetgélnek, élnek társasági életet... Abbáziában végig sétáltunk a több mint százéves, 12 km hosszú tengerparti sétányon, ahol egykor a tizenhárom éves József Attila is végigment, amikor a IV. Károly Király Gyermeknyaraltatási Alapítványnak köszönhetően Etus növérével együtt ott nyaralt a tíznapos turnusok egyikében. Legalábbis egy 1918-ban készült mozgókép megőrízte a tengerparton vonuló gyerekhad emlékét, s ha József Attilát nem is sikerült felismerni, idén nyáron talán sikerült megtalálnunk azt a villát, amelyik ama régi mozgóképen látszik, s talán azt a látószöget is, amelyikből az egykori operatőr felvette a jelenetet. Az Angiolina park pedig az eddig megismert parkok leggyönyörűbbike: gondozott, különleges növények, bokrok és fák varázsolnak időtlen nyugalmat az ott pihenőknek, sétálóknak.
Meséljenek a képek!
Én meg elmesélek befejezésül még egy érdekes történetet. Az autóskempinget egy szép kis park választja el a strandtól, ahová napközben nem hajthatnak be a motorosok sem, de este leeresztik a tiltó láncot, s megesik, hogy robogókon, kis motorokon behajtanak a helybeliek.
Egyik este séta közben elfáradván leültünk a park bejárata közelében egy padra. Hamarosan megjelent mögöttünk két helybéli irtóztató berregéssel és füst-pöfögtetéssel, s a saját maguk keltette zajt túlkiabálva tárgyalták, hogy menjenek vagy ne menjenek beljebb. Egy ideig tűrtük, majd integetni kezdtünk nekik, s jelbeszéddel igyekeztünk tudtukra adni, hogy már fulladozunk, s ha netán sziveskednének arrébb fáradni, ott dübörögni és bűzölögni, az igen jó lenne. Erre az egyik horvát úr kihúzta magát a nyeregben és közölte velünk ékes horvát nyelven, hogy: ez Kroácia! Értsd: ő itt itthon van, s azt csinál, amit akar, nincs jogunk sem rászólni, sem elküldeni őt sehonnan. Nem azt mondta, hogy ez Hrvatska, vagyis nem hazája horvát nevét használta, hanem a nemzetközi nevét vágta büszkén a képünkbe. Egy darabig elképedve hallgattunk és bámultunk rá. Mi pedig itt vendégek vagyunk – mondtuk végre ékes orosz nyelven és magunkra mutogattunk, hogy ne legyenek e téren kétségei. Az önérzetes környezetszennyező horvát hazafi szeme megrebbent. Láthatóan azon gondolkozott, mivel vághatna vissza, de eszébe juthatott, hogy a Kroácia névvel éppen ő nyújtotta át számunkra szinte tálcán a vendégjogot. Némán intett a havernak, még egyszer hatalmas füstfelhőbe borítottak, majd fülrepesztő berregéssel elhagyták a parkot.
Mérgelődtünk, de az igazat megvallva: tetszett a pasas. Megpróbáltuk elképzelni, hogy nálunk, otthon, egy vacak kis motoron furikázó fickó kihúzza magát és azt mondja büszkén, hogy: ez Magyarország! Vagyis: ahhoz tartsd magad, hogy ez nekünk fontos, ez itt a mi hazánk!..
(Nem ment. Ettől persze legott el is szomorodtunk egy kis időre.)

be