Készülődések, kis grimaszokkal

Munkácsy Gyuláné, Mária, az újpalotai Lila iskola első, feledhetetlen igazgatónője mondta halála előtt néhány héttel, hogy ebben az életkorban bizonyossággal várható, hogy már elküldték a behívót, csak az nem tudható, hogy pontosan mikor érkezik meg.
Ha tudjuk, hogy a behívó egyszer mindenképpen megérkezik, rendezzük hát dolgainkat időben!

Mi még aktív korunkban gondoltuk végig, mi mindenről gondoskodjunk addig, amíg kigazdálkodhatók a jövedelmünkből, mert a nyugdíj – a nyögdíj – legtöbbünknek, mint tudjuk, jó, ha létfenntartásra elég.
Elsőként is életbiztosítást kötöttünk. 55 évesen. Elég későn, belátom. Ciki, de előbb eszünkre se jutott. Illetve megkötöttük volna, mindketten, de a férfiakkal már ennyi idős korban nem kötnek, mondván: rizikós. Velem is csak tízéveset, alapos vizsgálatok után, s annak ismeretében, hogy leszoktam a dohányzásról.
Mert arról sikerült leszoknom, sőt leszoknunk. Nevetséges, de igen prózai inditóokom volt: a kilencvenes évek közepén hetenként emelkedett a cigaretta ára és mindig arra kellett vadásznom, hogy hol olcsóbb kartonnal. Árt is, drága is, hülye vagyok én!? A döntő lökést - ez is nevetséges! - az akkortájt divatos Reader Digest egyik cikke adta: ugyanis azt taglalta érzékletesen és ijesztő részletességgel, hogy kilenc hosszú év kell ahhoz, hogy végleg eltávozzon a szervezetből a nikotin. Ettől elszörnyedtem. Magamnak is meglepő volt, de másnap reggel nem gyújtottam rá. Múltak az órák, s még mindig sikerült legyűrnöm a kezem megszokott mozdulatatait. Napszakokat tűztem ki magamban határidőnek, hogy meddig kell még kibirnom. Nem szóltam senkinek, a családomnak sem, hogy mivel kisérletezek (nem is vették észre egy darabig!), s minden dohánymentes nap arra ösztökélt, hogy előre meneküljek, nehogy kárba menjen az addigi absztinencia. Leszoktam, s egyáltalán nem is kívánom, azóta sem. Néha álmodom, hogy rágyújtok, s álmomban is tudom, hogy hát én már nem dohányzom, s el is nyomom. Az a legjobb, hogy néhány hónap múlva a férjem is leszokott. Édesanyám akkor még élt, s nagyon büszke volt rám, mindenkinek elmesélte, hogy „a kislányom leszokott a cigarettáról”. Ma is nagyon örülünk a férjemmel együtt, mindketten, annak, hogy ezt megléptük: nem hamutartó-szagú a szánk, nem köhögünk kínosan reggelenként, s főleg nem dobjuk ki naponta a pénzünket erre az ártalmas szenvedélyre.
Na persze volt ára a leszokásnak! Elkezdtem hízni a cigit helyettesítő rágicsáktól, ráadásul éppen a változó korban. Mozogni kellene, de annyi minden másra kell még a szabott idő. A biciklizés nagyon biztató perspektíva, szelíd és engedelmes biciklin, ami nem rúg, nem dobja le az embert... Lenne, ha lennének itt a lakótelepen jó bicikliutak, éppen a korunkbelieknek! Meg persze olyan parkok, társas terek, ahol biztonsággal lehet sétálgatni, üldögélni, beszélgetni, komótosan kerékpározgatni... Ez mindenesetre komoly tervünk régóta, s talán még nem késtünk le a tervteljesítések időszakáról.
Az ember fiatal korában nem figyel egy csomó mindenre, olyasmire, amire az idő múltával egyre gyakrabban. Például a nálunk sokkal idősebb családtagokról, ismerősökről „kiderült”, hogy mekkora macerát jelent nekik a kádban fürdés a ki-beszállások miatt. Nosza, ki a káddal! Zuhanyzót csináltattunk a kád helyére, s a kis lakótelepi fürdőszobában mindjárt több hely is lett. Azt is végiggondoltuk, hogy a csúf nagy fotelokkal sem fogunk majd bírni, s lecseréltük őket könnyű rattan-bútorokra, még a szoba hangulatát is sikerült - á la svéd design - feldobnunk velük. Mert azt persze elfelejtettem mondani, hogy a férfiembereket a megszokott helyről nem lehet kimozdítani, időskorukban pláne nem. Valahányszor felvetettem, hogy kisebbre kellene cserélni a lakást, a gyerekek már régen nem laknak velünk (élik a maguk életét, s örülünk, ha látjuk őket, ha szükségük van ránk, tudjuk, csak „vendégek voltak a háznál”), mi pedig nem fogjuk tudni fizetni a nyugdíjból a drága jó lakótelepi lakás fenntartását, a férjem azt mondta mindig nyugodtan és tömören: csak koporsóban (értsd: költözik ki innen).
Van listánk tehát arról, hogy ameddig keresőképesek vagyunk, még mi mindent kellene kicserélnünk. Az eredetileg zöldes-szürke (majd mindenféle színűre mázolt), iszonyú ronda, antidizájn szovjet fűtőtesteket már régen kicseréltük, aztán napellenzőt szereltettünk fel a loggiára (a klimaberendezést visszataszítónak is tartjuk, ártalmasnak is), repkényt futtatunk... Szóval készülünk.
Amire nem készülhet fel az ember igazán: az a saját fizimiskája. Temessy Hédit láttam egy filmben, öregasszonyt játszott (öregasszony volt már akkor az „életben” is), s amikor készült elmenni sétálni s tette fel a kalapját az előszobatükör előtt, vágott egy kis grimaszt magára, magának. Én is vágok, valahányszor belenézek a tükörbe, még mondok is magamnak néha ezt-azt! Ettől egészen elviselhető leszek a magam számára.
Az ember egyre többet figyel befelé. Mintha most ismerkedne magával. Ez meg az szörnyű volt, utálom magam érte, hogy is tehettem! Az meg ez viszont nem is volt rossz, ma is jó visszaidézni a helyzetet, az arcokat, a hangulatot. Hát így ismerkedik, s békülget magával az ember.
Aztán egyre jobban szereti az ember a párját. Fiatalkorban gyorsan odavágjuk, váljunk el, költözz el, hagyj itt, ha nem tetszik, ha nem tetszem stb. Nem is figyelünk igazán egymásra, annyi mindenre kell figyelni. Egyikünk sem enged az igazából, engedjen a másik. Most jó őrá figyelni, jó, hogy itt van, jó a szaga, szeretem a kezét, a dünnyögését. De jó, hogy nem rontottuk el soha annyira, hogy ne lehessen helyrehozni, hogy nem döntöttünk semmiről úgy, hogy végleges lett volna. Csak maradna mindig velem. Csak ő fontos. Fontos minden perc, amit együtt tölthetünk.
Mintha türelmesebb és megértőbb lennék az emberekkel is. Régen azonnal csípősen odavágtam, idegeneknek is, könnyen felfortyantam, dühbe jöttem. Manapság (általában), mielőtt a mérges hang kibukna belőlem, eszembe jut, hogy hányféle baja lehet neki is, a másiknak, s arra gondolok, hogy a békés és türelmes hang mindkettőnknek jót fog tenni. Hát így nevelgetem magam. Későn, tudom, de talán még nem reménytelenül.
Aztán az is jó, hogy olyan emberekkel, barátokkal hozott össze a sorsunk, akik hasonlóképpen gondolkoznak a társaslétről, a közügyekről, a közjóról, s a húsz éve alakult egyesület még mindig létezik, bár innen, közülünk – sajnos – sok jó barát elköltözött, meghalt. Annak idején mind harminc-negyven körüliek voltunk, s az idő egyformán szállt el fölöttünk. Jó tartozni valahová, jó együtt gondolkodni élőhelyünk jelenéről és jövőjéről, jó együtt filmet nézni s beszélgetni róla, jó együtt kirándulni. Néha még begurulok, ha valaki – szerintem – szűklátókörű, kicsinyes, fontoskodó, fárasztó, pláne sumák, s magamban dühöngök, hogy igazán jogom van megválogatni, hogy a saját szabadidőmet kivel töltöm, de aztán felülkerekedik bennem az a meggyőződés, hogy nem vagyunk egyformák, s mindennek ára van, alkalmazkodás, okos kompromisszumok nélkül nem működik a társaslét, s talán a többieket is rá lehet erre venni, persze, jó példával. Vagyis nekem kell(ene) elkezdeni.
Nagyon jó élni. Kár, hogy ilyen későn jut eszünkbe, hogy hogy lehetne jobban, tartalmasabban, megértőbben, értékesebben.
De még talán nem annyira késtünk el, van még egy kis idő a jóra, a még jobbra.
Hát így készülődünk. Kis grimaszokkal.

Báthory Erzsi