Hogyan lettem újságíró?

Én valahogy mozgalmas és küzdelmes életem során soha nem gondolkoztam azon, hogy idővel megöregszem, nyugdíjas leszek. Egyszer csak mit ad Isten? Belecsöppentem. Persze nem mondhatom, hogy ez annyira megviselt volna. Első időben jól elvoltam, végre kialudhattam magam, komótos lassúsággal vezethettem a háztartásunkat, nagy kedvvel kezdtem olvasni a korábban begyűjtött, de idő hiányában csak a polcokon porosodó könyveket.
Egyszer csak valami másfajta elfoglaltságra is vágyakozni kezdtem. Sokat meditáltam, hogy mi is legyen az. Úgy gondoltam, hogy valami kis pénzkeresettel is legyen összefüggésben. Hiszen köztudott, hogy a nyugdíj nem az a kimondottan gondtalan életet nyújtó jövedelem.
Néhányszor ugyan sikerült a képzettségemnek megfelelő, de csak rövid időszakokra szóló – helyettesítő – munkaköröket betöltenem, de ez elég problémásnak mutatkozott, ugyanis ha már alkalmaztak, teljes munkaidőt vártak el tőlem. Ez azonban nem annyira tetszik az ember szervezetének ezen kissé „rozoga” állapotában. Na, gondoltam, majd én önállósítom magam. Nem szégyellek én kétkezi munkát sem bevállalni. Vettem is egy szemfelszedőgépet, melynek használatára egy ebből kiöregedett néni be is tanított. Ezek után lelkesen belefogtam. Nem is volt gond. Kitűnően megszerveztem a munkát, csak arra nem számítottam, hogy ezt teljesítményben is hozni kell. Nagyon rövid idő alatt kiderült, hogy csak folyamatos, precíz munkával lehet ebből anyagi javakhoz is jutni. Nagyon kellemesnek találtam ugyan a hozzám betérők társaságát, de kénytelen voltam belátni, hogy egy ilyen munkához kézügyesség is szükségeltetik. Már pedig ez nálam a legjobb indulat mellett sem jelentkezett. Be kellett látnom, ami nem megy, azt már ilyenkor kár erőltetni.
Férjem látva, hogy mennyire bánt ez a sikertelen próbálkozás, azt javasolta, hogy próbáljak meg könyvárusítással foglalkozni. Hát szerencsére ez jól be is jött. Nagy örömömre közvetlen kapcsolatba kerültem az „irodalommal”. Kedvenc területem az iskolások kötelező olvasmányainak beszerzése volt, de nagyon szerettem a klasszikus írókat ajánlani vásárlóimnak. De „pici” kapacitásom mellett a legszélesebb érdeklődést is igyekeztem kielégíteni. Nyugalmasabb napokon pedig élvezettel pótoltam hiányzó ismereteimet. Sajnos azonban ennek az örömteli állapotnak is vége szakadt egy idő után.
Na, nem én untam bele. Tudomásul kellett vennem, hogy a vásárlók egyre nehezebben képesek könyvre költeni, más részről az internet sokaknak nagyobb élvezetet tud nyújtani, mint egy-egy drágább könyv. Szomorúan vettem tudomásul, hogy ha nem akarok ráfizetni, akkor ezt is be kell fejeznem.
Már-már depresszió kerített hatalmába, amikor megakadt a szemem egy felhíváson. Újságíró-tanfolyamot indít az Újpalotaiak Baráti Köre a Közösségi Házban. Hát erre azonnal lecsaptam! Kiskoromtól fogva ugyanis nagyon szerettem fogalmazni, aktuális dolgokról irogatni. Néha sikerélményként éltem meg, hogy irományaimat kitették az iskolai faliújságra. De a későbbiekben is egyszer-egyszer pályázatokat is megcéloztam. Esetenként jó eredményt is produkáltam. Így hát nagyon élveztem magát a tanfolyamot, megkedveltem az oktatókat is, jó barátságba keveredtem a legkülönbözőbb korosztályokból kikerülő sorstársaimmal is. Nagy örömünkre néhányan meghívást kaptunk a Toronyhír szerkesztőségébe. Bekapcsolódhattunk az újság konkrét elkészítésébe is. Rólam hamar kiderült, hogy leginkább a szociálpolitikai és a fogyasztóvédelmi problémák tudnak lázba hozni. Nagy lelkesedéssel kutakodtam az ezzel kapcsolatos rendeletekben, mentem az illetékesekhez egy-egy lapunkhoz érkező panaszos levél ügyében. Így hát igazi sikerélményekhez jutottam, amikor esetenként segítséget tudtunk nyújtani és erről még lapunkban is beszámolhattunk.
Bánatomra azonban a néhány – számomra boldogságot hozó – év után az újság klasszikus megjelenése befejeződött. A későbbiekben aztán örömünkre az interneten újra életre kelt. Rohamosan fejlődő világunkban csak üdvözölhetjük, hogy környezetünk történéseit ily módon is követhetjük. Persze meg kell mondanunk, hogy ez ma még nem mindenkinek jelent elérhető hírforrást.
A továbbiakban a magam részéről újabb kihívásokra rendezkedtem be. Egy idősek számára meghirdetett számítógépes tanfolyamra adtam be a jelentkezésem. Örömmel jelenthetem, hogy sikeresen el is végeztem. Persze azt be kell vallanom, hogy mivel nem naponta használom a számítógépet, időnként unokáim segítségével tudok csak eredményes munkát produkálni.
Ne tagadjuk, hiába a „harmadik életkor” már csak ilyen! Egyre jobban előjön a feledékenység. Állítólag ha edzésben tartjuk agyunkat, mód nyílik arra, hogy ez a folyamat lelassuljon. Én mindenesetre bízom ebben.
Az ünnepi könyvhéten rábukkantam egy laikusok által is könnyen hasznosítható szakkönyvre. Azóta lelkesen gyakorlom a benne javasolt emlékezet-javító gyakorlatokat.
A nemrégiben a Nyírpalota Társaság által rendezett, a „harmadik életkorról” szóló összejövetelen a jelenlévőknek is a figyelmébe ajánlottam. A magam részéről nagyon jó dolognak tartanám, ha szakember segítségével csoportos formában is gyakorolhatnánk.
Hát ennyi az én „harmadik életkorom” története. Nagyon remélem, hogy még folytatása is következik. Ha mindezek kapcsán valami tanáccsal szolgálhatok sorstársaimnak, hát az csak annyi, hogy nem szabad feladnunk.
Nem mondom azt, hogy csináljunk úgy, mint az amerikai idősődők – már mint hogy kezdjünk el rózsaszínű ruhában táncházba járni -, de hogy értelmes elfoglaltsággal sikerélményhez tudunk jutni, az biztos!

Erdős Márta