A harmadik életkor

Mi lesz egy kupac agyagból?

A Katicza villa kertje

 

 

A XV. kerületi civil szervezetek listája

Nagy Előd festőművész honlapja

 

A harmadik életkor

Szabadon

Érdekes, hogy az ember mennyit változik az idő múlásával – minden szempontból. Legalább is, hogy én mennyit változom. Valaha kényszernek tűnt a zongora-gyakorlás, megvetettem a tánciskolát, kínnal-keservvel tanultam meg egy verset. Most bezzeg! Hát én megindultam, de nem a lejtőn, hanem az emelkedőn, mert olyan szokásaim – szenvedélyeim - alakultak ki, amik egyre közelebb repítenek a fellegekhez.
Úgy kezdődött az egész, hogy egy szilveszteri murin a barátaink, akiket addig kinevettünk a férjemmel amiatt, hogy tánciskolába járnak, olyan temperamentummal, olyan lelkesen ropták, hogy mi szájtátva bámultuk őket: jé, így is lehet táncolni, ilyen határtalan örömmel!? A példa természetesen ragadós volt, és a következő tánc- kurzuson már mi is ott voltunk a kezdők között. Ennek most már öt éve, és eszünk ágában sincs abbahagyni...

Hogyan lettem újságíró?

...Vettem egy szemfelszedőgépet, melynek használatára egy ebből kiöregedett néni be is tanított. Ezek után lelkesen belefogtam! Nem is volt gond! Kitűnően megszerveztem a munkát, csak arra nem számítottam, hogy ezt teljesítményben is hozni kell! Nagyon rövid idő alatt kiderült, hogy csak folyamatos, precíz munkával lehet ebből anyagi javakhoz is jutni. Nagyon kellemesnek találtam ugyan a hozzám betérők társaságát, de kénytelen voltam belátni, hogy egy ilyen munkához kézügyesség is szükségeltetik... Férjem látva, hogy mennyire bánt ez a sikertelen próbálkozás, azt javasolta, hogy próbáljak meg könyvárusítással foglalkozni. Hát ez szerencsére jól be is jött!...Nyugalmasabb napokon élvezettel pótoltam hiányzó ismereteimet. Sajnos azonban ennek az örömteli állapotnak is egy idő után végeszakadt...tudomásul kellett vennem, hogy ha nem akarok ráfizetni, akkor ezt is be kell fejeznem. Már-már depresszió kerített hatalmába, amikor megakadt a szemem egy felhíváson. Újságíró tanfolyamot indítanak a Közösségi Házban. Hát erre azonnal lecsaptam...

Tevékeny nyugdíjas évek

...még az első évben beiratkoztam a kerületben induló angol nyelvtanfolyamra, később az ELO levelező nyelvtanfolyamán edzettem az agyam. Ez időben olvastam egy könyvet, és érdekelni kezdett a jóga. Újpalotán is hirdettek ilyent, de kevés jelentkező akadt, s így elmaradt. Következő évben Újpesten találtam rá az Etka-jógára. Nem sokat tudtam róla, és szorongva néztem körül a teremben, hogy vannak-e ott hozzám hasonló korúak. Voltak. Idén fejezem be a tizenkettedik évet, és minden évben részt vettem a nyári jógatáborban is...

A fenti szövegrészletek egy-egy jó ismerősünk nyugdíjhoz közeledvén, vagy már nyugdíjas korban tapasztalt szemléletváltozásáról szóló írásokból valók.
Mert hogy a szemléletünk alaposan megváltozik ebben a korban, az biztos.
Ugyanis nincs mese: mindannyian megöregszünk egyszer, elérjük a nyugdíjas kort, véget érnek a folyamatos, létfenntartó tevékenység, munka – sokszor robot – évtizedei, s jön a szünet nélküli pihenés időszaka...
Ez persze nem így van. A szünet nélküli pihenés sem így igaz, s az egzisztenciális gondoktól kezdve a magányon és a kiszolgáltatottságon túl még számos problémával kell szembenéznünk. A Nyírpalota Társaság már tartott egy munkaértekezletet a nálunk fejlettebb országokban „harmadik életkornak” nevezett időszak témájáról, elsősorban azért, hogy ne kliensek, hanem erőforrások legyünk. Ennek tőlünk nyugatabbra igen gazdag irodalma van.
Egy biztos: készülnünk kell erre az időszakra,
időben,
sokféle szempontból
és tudatosan.

A Toronyhír és a Nyírpalota Társaság a korábbiakhoz hasonló ingyenes kiadványt készít elő e témáról. A bevezetőben olvasott szövegrészletek a kiadvány tervezett anyagából valók.
Ünnepélyesen felhívjuk Olvasóink figyelmét e kiadvány-tervünkre és kérjük, segítsék ötleteikkel, írásaikkal, fényképeikkel! Akár levélben, akár telefonon, akár e-mailben boldogan fogadjuk javaslataikat, és előre is köszönjük figyelmüket, türelmüket!

Báthory Erzsi

Linkek:

 

 

 

Mi lesz egy kupac agyagból?

Hogyan lesz az embernek hobbija? Nálam szinte észrevétlenül, azaz semmiképpen sem tudatosan történt. Visszapörgetve az eseményeket, a dolog úgy esett, hogy egyszer csak elkezdett feltűnően sok szabadidőm lenni. A gyerekek kirepültek a fészekből, a munkám nem kötött le túlságosan, s túl az ötödik x-en azt éreztem, hogy szükségem lenne valami érdekes elfoglaltságra.
A közeli szabadidő központban kerámia tanfolyamot hirdettek – gondoltam, na ezt megpróbálom. Sose csináltam semmit hasonlót, de valami vonzott efelé. Elképedve tapasztaltam a foglalkozásokon, milyen ügyesen gyúrnak a gyerekek egy kupac agyagból valami hasznos tárgyat, figurát. Nem mondhatnám, hogy azonnal kitűntem tehetségemmel, sőt – igencsak elmaradtam a gyerekek mögött, de nagyon lekötött maga a tevékenység. Már az agyag tapintása is varázslatosan megnyugtató volt. S bár kellett némi elszántság és kitartás, hogy kudarcaimat legyűrjem, túljutottam a kezdeti nehézségeken. Egy év alatt sikerült valamit elsajátítanom a kézi agyagozás alapjaiból, s a kiégetett agyagtárgyaimat büszkén vittem haza és mutogattam családtagjaimnak, barátaimnak. A fogadtatás meglepően jó volt.
Így aztán a következő szeptemberben egy keramikus magániskolájába iratkoztam be. A keramikus lakása tele volt precolumbiánus (maya, azték, inka) szobrok másolataival, fekete és terrakotta, arannyal díszített tárgyak sokaságával. Ott persze megint csak kezdő voltam a haladók között, új stílus, új módszerek, némi szorongás, hogy én vajon meg tudom-e csinálni, de a vágy, hogy én is alkossak, győzött. Hétről-hétre, esténként munka után jártam a foglalkozásokra, hónapokig tartott míg elkészült az első kaspó, egzotikus arcvonású emberfejekkel díszítve. A kaspót a nappali asztalára tettem, és nem győztem betelni a sikerélménnyel, hogy ezt én csináltam (no egy kis tanári segítség is volt benne).
Miután a kerámia foglalkozások sok időbe és pénzbe kerültek, azon kezdtem törni a fejem, nem tudnám-e otthon is csinálni az örömteli elfoglaltságot. Némi utánajárással megtudtam hol és milyen agyagot kell venni, szép lassan beszereztem a szükséges szerszámokat és találtam egy helyet, ahol kiégetik az elkészült alkotásokat. Közben újabb kihívásokkal találtam szembe magamat: meg kell még tanulni a mázas kerámia készítést és sok olyan technikát, amit még nem tudok. Nosza beiratkoztam egy újabb tanárhoz, aki a mesterség újabb fortélyaival ismertetett meg. És a tanulás azóta is tart, s közben otthon is „agyagozok”. Különösen élvezem, ha valamilyen alkalomra, személyre szólóan készítek valakinek valamit. Amit viszont csak úgymond magamnak csinálok, attól borzasztó nehezen válok meg. Mégha nem is olyan sikerült a „gyermek”, mégiscsak az enyém, a hosszú munka során , amíg formálom, alakítom hozzám nő, fáj tőle megválni. Így szépen, lassan gyarapszunk: a nappaliban egy asztali lámpa, egy mozaik asztallap és számos tál tetszelegnek, a konyha ablakpárkányán és a teraszon oroszlánfejes és borostyánleveles kaspók sora pompázik, a fürdőben szappan és fogkefe tartók, a hálóban pedig japán stílusú lapvázák és padlóvázák díszelegnek.
A dolgozószobában a polc tetején viszont még van hely, azt hiszem sürgősen alkotnom kell oda is valamit.

T.T.

Fel

Kezdő oldal

 

A Katicza villa kertje

 

Az úgy kezdődött, hogy két éve új rokonokat fedeztem fel. Egymásba botlottunk egy társaságban és bogozni kezdtük a rokonsági fokot. S mivel nem sokra jutottunk, elhatároztuk, hogy utánanézünk. Otthon előszedtem a régóta gyűjtögetett családi iratokat és fényképeket. Nagy hévvel böngésztem a régi papírok között, s nemcsak az derült ki, hogy új ismerőseimmel közeli rokonságban állunk, hanem az is, milyen élvezetet nyújt számomra a múltba való „turkálás”. Akkor határoztam el, hogy a dokumentumokat, melyek többsége elhunyt vagy kivándorolt rokonaim révén került hozzám, rendszerezni fogom. S mivel az új rokonok által újabb rokonok kerültek elő, szépen bővült a család és sok új adat birtokába jutottam. Meglepve tapasztaltam, hogy rokonaim éppoly lelkesen vetették magukat bele a családi múlt feltérképezésébe, mint jómagam.
Tovább növelte kutatási kedvemet egy tengerentúli utazás, amikoris egy unokaöcsém esküvőjén vettem részt. A jeles ünnepen találkoztam öt évtizede nem látott, kilencvenéves nagynénémmel, aki nagy élvezettel mesélt a már-már homályba veszett családi történésekről és rokonokról. Az új információk birtokában, „lemenőim” biztatására elhatároztam, hogy a továbbiakban tudományos (ahh!) alapokra helyezem kutatásaimat, majd, hogy mások számára is hozzáférhető legyen, történetbe ágyazva fogom „fogyaszthatóvá” tenni azokat.
A sok szál közül az anyai dédszülőket választottam ki indulásként, mert itt állt rendelkezésemre a legtöbb adat és a családnak erről az ágáról maradt fenn a legtöbb szóbeli történet. Jóllehet a felmenők közül már senki sincs életben, ez a szál kecsegtetett a legtöbb sikerrel. A házassági anyakönyvi kivonat tanúsága szerint a dédszülők és lányuk (nagymamám) Fiuméban, a mai Rijékában laktak, amikor nagymama 1910-ben ott házasságot kötött. Ez volt az egyetlen írásos dokumentum, mely rendelkezésemre állt, melyből az is kiderült, hogy 1910-ben Susakon (Fiume egy része), a Katicza villában laktak. Miután azt is tudtam, hogy nagymamám és nővére is Fiuméban születtek, abban reménykedtem, hogy a születési anyakönyvi bejegyzés megtalálása további hasznos adatokkal szolgálhat. Egy ismerős révén felvettem a kapcsolatot a rijekai városi levéltárral, amely biztosított róla, hogy a keresett időszak anyakönyvei rendelkezésre állnak és szabadon kutathatók.
Hosszas előkészületek és internetes szállásfoglalás után idén májusban férjemmel elutaztunk Rijékába, ahol évtizedek óta egyetlen rokon sem él. A megérkezés másnapján már a levéltárban voltunk, ahol vártak ránk és előkészítették az anyakönyveket. Óriási szerencsénkre és a munkatársak segítőkészségének hála nemcsak a születési bejegyzéseket találtuk meg, hanem az olasz időkből származó u.n. személyi azonosító lapokat is, melyekből sok egyéb adaton túl azt is megtudtuk, hol laktak az ősök több évtizeden át. Végig is jártuk az összes címet, de a legnagyobb kihívás a Katicza villa megtalálása volt – utcanév ugyanis nem állt rendelkezésre. A pálmafákkal és rózsákkal teli kertben álló ódon bérház nem okozott csalódást, pont így képzeltem el az épületet, melyről nagymamám oly sokat mesélt. Az sem volt kisebb élmény, hogy megtaláltuk a város temetőjében dédszüleim sírját, melyet utoljára mi látogattunk meg harminc évvel ezelőtt.
Most folyik az adatok rendszerezése és az információk történetbe foglalása. Ezt élvezem a legjobban. A lényeg nem is a pontos adatok megtalálása, hanem a történet, mely az adatok mögül kikerekedik: kik voltak elődeink, hogyan éltek, minek örültek és mitől féltek, milyen volt az életük, miben volt hasonlatos a mienkhez.
A megsárgult fényképen, melyet majd a történet mellé teszek illusztrálásul, széles kalapban, szép fiatal nő néz révedezően a messzeségbe. Annyi idős lehetett akkor nagymama, mint amennyi most dédunokája, a lányom.

T.T.

Fel

Kezdő oldal