A
parasztembernek hét élete van - portré Szőcs Ferencről
A
XV. kerületi civil szervezetek listája
Nagy Előd festőművész honlapja
A parasztembernek
hét élete van, mint a
mesebeli hétfejű sárkánynak
Rákospalotán a Szőcsök, a Vargák, a Dudások,
a Szabók, a Tóthok, a Juhászok ősi paraszt-dinasztiák. Mind büszkék
felmenőikre, múltjukra, idetartozásukra. Ha nem is
merjük
életük nehéz és derűs korszakait, sorsfordulóit, dilemmáit és
drámáit, semmit sem tudunk Rákospalota történetéről. Ezt szeretnénk
pótolni, amíg lehet. Felkerestük a 75 éves Szőcs Ferencet, a Szőcs-család
egyik legtekintélyesebb s ezen a néven az utolsó tagját (két lánya
van, fia nincs), beszéljen az életéről. Mindjárt az elején meg
is jegyezzük, hogy az azonos nevűeket a faluban ragadványnévvel
különböztették meg. Szőcs Ferenc és felmenői például G. azaz Gazdag
előnevet kaptak, még az iskolai bizonyítványban is így szerepelt
a nevük.
(Az 1910-es évek elejéről készült
fotó a Dudás-családról.
A családfő Kossuth-kalapban és az akkori
hagyományos bőszárú gatyában ül a fotográfus előtt.)
Emlékek a múlt századból
A dédszüleimre még emlékszem, dédanyám 1848-ben
született, dédapám 1836-ban, s én három-négy éves voltam, amikor
meghaltak. A Pozsony utca 13-ban, a Dalos köz sarkán lakott akkor
már harmad-negyed íziglen (három-négy generáción keresztül, egy-egy
generációt emberöltőben számolva ez 100-120 éve
t
ér) a család, még én is ott születtem. Amikor dédapám született,
még 64 hold földje volt egyben a családnak, ők voltak a legmódosabb
gazdálkodók Rákospalotán. Tagi dűlőnek hívták azt a Szentmihály
mellett elterülő hatalmas földterületet, ahol egyben volt a család
64 holdja. Még mindig tudom a dűlők nevét, bár 1951-ben, amikor
az első téesz megalakult, számokkal helyettesítették a régi neveket.
Azt mondta nekem a főagronómus, aki Erdélyből származott ide,
hogy menjek a 114-es dűlőbe. Mondom, megyek, ha megmondod, hogy
hol van. Azt mondja erre, hogy itt születtél, mégse tudod?...
Hogyne tudnám, a régi nevüket! Ma is tudom! A palotai határban
a Tagi dűlő mellett volt, ott, ahol most a Nevenincs tó van, az
Alsórét dűlő, mellette az M3 felé a Lóherés dűlő. A Fóti úttól
a Zrínyi utca, Rákosmező utca, Apor utcán át a Nagy Sándor utcáig
mind Lóherés dűlő volt. Az anyai nagypapámnak ott volt 3 hold
földje, s amikor a negyvenes évek elején parcelláztak, lett neki
a 3 holdból 30-40 telke. Oda épített három házat a gyerekeinek.
Megvannak ma is, de amikor a szülők meghaltak, a leszármazottak
eladták.
A palotaiak eredetileg katolikusok voltak, a Kistarcsáról betelepült
tótok evangélikusok, a reformátusokat meg Fekete gróf telepítette
ide. A betelepülők elhagyták a népviseletüket, s beilleszkedtek.
Az én Dudás-nagymamám is evangélikus volt. Gyakran nősültek a
környező községekből a legények, s rendszerint úgy ismerkedtek,
hogy átjártak mulatságokba. A palotai Gazdakör a mai Szilas étterem
helyén volt, a szomszéd községek mindegyikében szintén működtek
ilyen gazdakörök. Volt külön szervezete az iparosságnak is, az
értelmiségnek is. Ezek zártkörű szervezetek voltak, mint ahogy
a rendezvényeik is. Az Gazdakör épületében volt színpad, nagy
nézőtér, ami táncteremnek is alkalmas volt, télen népszínműveket
adtak elő, működött tánciskola is. Dávid Lajosnak hívták a tánctanárt,
na nem modern táncokat tanított, hanem az itteni csárdást, a palotai
mártogatóst. Szokás szerint a mindig éppen 16-17 év körüli fiúk
voltak a rendezők. Én például egyike voltam az utolsóknak, akik
gazdaköri összejövetelt rendeztek a hasonló korú fiúkkal, utána
aztán meg is szűnt a Gazdakör.
Iskolába a Kossuth utcában jártam, abba az épületbe, ami aztán
múzeum lett egy ideig. Katolikus egyházi iskola volt, apácanővérek
tanítottak minket. A Wágner Manó gimnáziummal jó kapcsolatuk volt,
s a jó tanulókat beajánlották. Hozzánk is kijött két apáca, hogy
taníttassanak tovább. Apám megkérdezte, akarsz tanulni? Én?! Én
gazdálkodni akarok – feleltem. Nem érdekelt a tanulás, nem is
fejeztem be, mert annyit hiányoztam, hogy osztályozhatatlan lettem.
Minden felekezetnek volt egyházi iskolája. A Kossuth utcában a
református, a Hunyadi utcában az evangélikus egyházé, a Ráday
utcában a zsidó hitközségé.
A templomokat is a gazdák építették, bár az egyházaknak még akkor
jelentős vagyonuk volt. 12 éves voltam, amikor a „tűtornyos” református
templom felépült, s emlékszem, bandérium hozta a püspököt az avatásra.
A palotai nagy katolikus templomban pedig a szószéket a nagyapám,
G. Szőcs Ferenc csináltatta, ma is olvasható az oldalán. Ott volt
plébános a Schwarcz Gusztáv, pápai prelátus, esperes-plébános,
aki egyszer nekem akkora pofont adott, hogy a szemem majd kiugrott,
mert játék közben véletlenül nekiszaladtam. Az elsőtől a harmadik
osztályt a plébánián jártuk, negyediktől jártunk a Kossuth utcába.
Mentem beiratkozni, Schwarcz Guszti azt kérdezte, melyik Szőcs
vagy te. Mondom, a G. Szőcs. A te dédnagypapád jó barátom – mondta
erre ő.
A
két nagy felekezet között azért volt rivalizálás, de a gazdák
és a gazda-gyerekek között nem. Nálunk a családban három vallás
is volt, a nagypapám református volt, őt vastagnyakú kálomistának
csúfolták. Nagymamám evangélikus volt. A fiúunokák mind reformátusok
voltak, csak én lettem katolikus, aminek biztos volt oka, de soha
nem tudtam meg, mi. Nagyapám 94 éves volt, amikor meghalt, egyetlen
gyógyszert be nem vett egész életében. Ahol a Pestújhelyi úton
az OTP volt régen, az volt a Schwarcz Miskáék háza, ott volt az
üzletük is, s ők árulták a ruhaneműket, mindent, ami a palotai
népviselethez kellett. Fűszeres volt a Fischer-család, a Reichéknek
meg vaskereskedésük volt. Velük szemben volt a Lakatosék vaskereskedése.
Ha a Lakatosék elküldték a segédet öt kiló szögért, az a Reichékhez
ment. Miért oda? Mert adtak egy fröccsre valót érte - mondta.
Mi termett a palotai földön
A palotai homokon nem termett meg a búza, csak
a rozs. Két méteres kalászokkal! Nagyon finom volt a rozskenyér,
amit abból sütöttek a palotai asszonyok. Itt volt a Liva-malom,
meg Fóton is volt malom, ki lehetett úgy őröltetni a rozsból a
lisztet, hogy olyan volt, mint a búza. Az asszonyok szalmából,
fűzfavesszővel font szakajtóba tették („kiszakajtották”) a dagasztóteknőből
a megkelt kenyértésztát, s vittük át a pékségbe megsütni. Én gyerekkoromban
mindig kísértem a szakajtót, mert volt még két kis szakajtó is,
az egyikben cipó, a másikban lángos tészta volt. Azt a pék meggyúrta
még, megszurkálta, betette a kemencébe, s ahogy megsült, mi hazahoztuk,
megkentük fokhagymával, s ettük.
A palotaiak szakszerűen szólva un. száraz kertészettel foglalkoztak.
Nem öntöztek, mint a bolgár kertészek. Fő termés a paradicsom,
uborka, tök, saláta, zöldborsó volt. A palotai paraszt olyan 
szorgalmas
volt, hogy például Csömör községben volt egy uradalom, amit elárvereztek,
s a palotaiak ezer holdat tudtak megvenni belőle. Az én nagyapámnak
az én gyerekkoromban 20 ezer paradicsom-bokra volt. Egész nap
szedtük a paradicsomot, este hazamentünk, s akkor elláttuk a teheneket
- négy-öt tehenünk volt az én gyerek- és fiatal koromban végig
-, megfejtük őket, s jöttek a tejért a tejkereskedők. Ők olyan
paraszt-származékok voltak, akiknek elaprózódott a földjük, abból
megélni nem tudtak, de nem akartak gyárba se menni dolgozni. Begyűjtötték
a tejet, az asszonyok meg másnap reggel vitték az Újfaluba a házakhoz.
Tőlünk megvették 32 fillérért literjét, s körülbelül ennyi haszna
volt a tejes asszonynak is rajta.
Palotán kívül Dunakeszin, Fóton, Mogyoródon, Csömörön is konyhakertészetek
voltak. Hova lett ez a rengeteg termés? A termelőkkel a Gazdakör
szerződött le éves mennyiségre, s ami nem volt piacképes, azt
vittük a konzervgyárba. Hordtuk be lovas kocsin a csepeli nagyvásártelepre.
Pesten akkor volt vagy öt-hat konzervgyár, a Polacsek, a Baranyai,
a Havriczki, a legnagyobb a Weis Manfrédé, a Mária utcában, a
nagyvágóhíd mellett. Fonott kosarakban, szekereken, éjjel, Csepelre.
A kosarakat – egy-egy gazdaságnak 8-10 darabra volt mindig szüksége
- helyi kosárfonók készítették. Egy kosárba 100 kiló paradicsom
fért. Termett korai és befőzni való paradicsom is. Augusztusban
kezdett érni a befőzni való paradicsom. Laprugós szekereink voltak
– stráfkocsinak hívtuk -, nem tört össze a kosarakban az áru.
12-14 mázsa paradicsom vagy uborka fért fel kocsira. Bejárt út
volt: Rákos út – Körvasútsor- Erzsébet királyné útja – Thököly
út, el a Keleti pályaudvar előtt – Fiumei út – Soroksári út. Éjjel
fél tizenkettőkor indultunk és fél háromra értünk a piacra, háromkor
már jöttek a kofák. Ha konzervnek való volt, akkor odajött a Polacsek
úr vagy a Hraviczki úr, adott egy papírt, s mi vittük a gyárba,
a felesége a papírra fizetett. Mikor aludtunk? Semmikor. Ez az
igazi munka csak nyáron volt, három hónapig. Az uborkával meg
olyan szerencsések voltak a palotaiak, hogy a nagypapa idejében
a felvásárlók kijöttek a Kossuth utcába, s vitték Bécsbe az egészet.
Az én kamaszkoromban kezdődött az, hogy a nagyvásártelepen a soroksári
svábok két hónappal korábban hozták az új krumplit. Mit csináltok?
- kérdeztük. Kiderült, hogy hajtatóládákban kihajtatták az öreg
krumplit. Akkor mi is ráálltunk, s az volt a legjobb pénz. Mikor
megházasodtam és én gazdálkodtam, ráálltam az új krumplira. A
feleségemmel három hold krumplit is ültettünk, a felét eladtuk
újnak, a másik felét télállónak. Fél Megyer tőlem vásárolta a
krumplit, két-három vagonnyit mindig eladtunk.
Amikor megszűnik a jog Magyarországon
Kisgyerek voltam, s ültem a nagyapám lábánál,
s hallgattam, amint a bankban dolgozó Schmidt-fivérekkel beszélgettek
a dollár-árfolyamtól kezdve a politikáról, mindenről. A nagypapa
nagy ellenzéki volt, kisgazdapárti, a Kis újságot olvasta rendszeresen.
Megjelent az első zsidó törvény. Jött a Schmidt a nagypapához,
olvastad? Olvastam, mit jelent ez, Zoli? Ez azt jelenti, hogy
ettől kezdve Magyarországon nincsen jog. Megszűnt. Miért mondod,
Zoli? Mert most el lehet venni a Róthtól, a Schwarcztól, amije
van, s aztán majd a Szőcstől, a Vargától.
Bekövetkezett.
Anyámék öten voltak testvérek, s a középső bátyja nem szerette
a földet, a városházára ment dolgozni, tanácsosi rangig vitte.
Amikor aztán jött a szocializmus, azt mondták neki, hogy le kell
mondani a földjéről, kétlaki nem lehet. Ötvenéves volt akkor.
Úgy döntött, hogy marad, s felajánlotta a földjét. Aztán kirúgták
a városházáról is.
1944 március 19-ig nem észleltünk a háborúból szinte semmit, csak
financiálisan szenvedték meg a gazdálkodók, mert a lovakat ugyanúgy
besorozták, mint a férfiakat. A mostani futballpályára kellett
menni a lovakkal, s mondták, hogy a Vihar nevű ló hátasló, a Ráró
fogatos stb. S minden évben elvittek egy-egy 
lovat.
A Vihart először a felvidéki bevonuláshoz vitték el, hat hónapig
tartott, s amikor visszajöttek, apám kapott értesítést, hogy menjen,
a ló hősi halált halt. Papírt adtak, hogy kifizetik, de persze
nem fizették. Öt lovunk volt, egy mindig katona volt közülük.
1944 március 19-én megszállták Magyarországot a németek. Az olajgyárat,
a Hutter és Lever Növényolajipari és Mosószergyártó Rt.-t, és
a vegyifesték gyárat, az Arsolát bombázták az amerikaiak. A határban
270 bombatölcsért számoltak meg. Itt a faluban is meghaltak a
pincékben néhányan. Aztán jöttek a kis szovjet repülők, állítólag
nők vezették, ledobták a Sztálin-gyertyát, leállították a motort,
a célpont fölé repültek, s zuhantak a bombák.
1945 január 11-én bejöttek az oroszok 8 órakor, 8 óra tíz perckor
már el is vitték a lovakat. A parasztembernek a ló a munkatársa.
Tizenhat éves voltam a felszabaduláskor. A férfiak fogságban voltak,
korán kezdtem gazdálkodni.
1950-ben huszonegy éves voltam. Tavasszal volt a sorozás, kérdezték,
milyen alakulathoz mennék, mondtam, folyamőrnek. Miért? Mert szeretek
úszni. A fenét! Tényleg tudtam úszni, a malmosnak volt uszodája,
meg a Széchenyi strandra jártunk 13-14 éves korunkban. De a gyalogságiakat
mind Nyíregyházára vitték, a Duna meg itt van, Rákospalotához
közel. Abban az évben is ősszel volt a bevonulás, engem meg a
Szőcs Palit nem hívtak be. Nem tudtuk, miért. 1951. június 28-án
katonai behívót hozott a postás. Júniusban behívó?! Gyanút fogtam,
kérdeztem a postást, hogy kinek visz még. Az összes palotai kocsmáros,
vendéglős, pék, kereskedő, meg gazda fiának, fiainak. A nagypapának
30 hold földje volt, én eleve megbízhatatlan voltam mint kulák-ivadék.
Vitték a zsidó fiúkat is, hiába élték túl a szüleik, nagyszüleik
Auschwitzot... Kényszermunkatáborba vonultattak be, ami 820 napig
tartott. Az Ipartestületben volt a gyülekező, azt mondták, két
hónap kiképzés, s mehetünk haza. Hatvanan voltunk Pestről. Megy
velünk a vonat Záhony felé. Megbeszéltük, hogy ezt nem, inkább
kiugrunk. De Szolnoknál megállt, nem ment Záhonyba, nem kellett
kiugrani. Átirányítottak Hódmezővásárhelyre háromszázunkat, mi
voltunk az 1. számú építőzászlóalj. Építkezéseken kellett dolgozni,
szerencsére a bányát megúsztam. Hol laktanyában, hol barakkban
laktunk, fegyvert nem láttunk végig. Lenyírtak kopaszra, a régi
Horthy-egyenruhát és a Bocskai-sapkát kaptuk. - Tudják, kik maguk?
A nép szemetje, salakja, kulákok stb! - hallottuk folyton. Büntetőalakulat
voltunk valójában. Télen-nyáron 4-kor kellett kelni, ruhát le,
a jeges szélben-hóban reggeli torna, 6-kor már munkába kellett
állni. Az ennivaló üres hagymaleves vagy más zavaros lötty. Ha
a szakácsokat elvitték továbbképzésre, és a mi szakácsaink főztek,
akkor tűrhető volt. Tüzelőt nem adtak, télen már éjjel összefagytunk.
Reggel hattól délután 5-ig kellett dolgoznunk.,10 szál cigaretta
volt a fizetség. Amíg pártmunkások voltak fölénk beosztva, nagyon
kegyetlen volt, de amikor már fegyveres alakulattól küldtek parancsnokokat,
akkor jobb lett. Ők rájöttek, hogy nincs velünk semmi baj. Nem
nyúltak hozzánk a pártmunkások sem, csak úgy toltak ki velünk,
ahogy csak tudtak. Nógrádverőcén voltunk éppen, Huszár Pufinak,
a színésznek a kastélyában. Szakadt az eső. Este tízkor bejött
hozzánk a „kutya-ülve” őrmester, felkeltett és a szakadó esőben,
a sárban két órán keresztül kúszatott bennünket, s közben előadást
tartott arról, hogy a nép vagyonát hogyan kell megbecsülni. Akiket
egy évnél kevesebb időre ítéltek el a Fő-utcában, azokat is közénk
vágták, így került hozzánk a Bocskai utcából egy Pozsgai nevű
fiú. Ezután a sárban-kúsztatás után megkérdezte, ki van itt olyan
vagány, hogy alá mer írni egy levelet, amit a Nógrádi altábornagynak
elküld. Engem ajánlottak a többiek, megírta, aláírtam. Két nap
múlva elvitték az őrmestert. 
Szóval
azért mindent velünk sem lehetett megcsinálni. Akkor derült ki,
hogy a Pozsgai főhadnagy volt, úgy vágták közénk büntetésből,
de épp ezért ismerte a szabályzatot. Nem sokáig volt velünk. Hódmezővásárhely
után Szentkirályszabadja, majd Esztergom, Nógrádverőce, Rétság,
aztán a győri vagongyár, s végül Tata-tóváros. Szerencsés voltam,
mert később, a munka alapján, jutalomból adtak eltávozást. Egyszer
érkezett egy igazi vagány betyárbanda, s engem tettek meg csoportvezetőnek.
Na, behúztak a csőbe. Láttam, hogy ezekkel reménytelen bármi,
nem is szóltam nekik, nem jöttek dolgozni, engem meg fogdába vágtak.
Másnap is. A következő este szó nélkül megcsinálták a szobarendet.
Csak néztem. Az egyik elárulta végül, hogy mivel nem akartam parancsolgatni,
még fogdába is mentem miattunk, úgy döntöttek, hogy nem bántanak.
Kőművesek mellett dolgoztunk, jelentkeztem velük oda, s nem volt
tovább gondom. Nem mondom, hogy kiváló brigád lett, de ki lehetett
bírni velük. Látogatni azért lehetett, és csomagot is kaphattunk.
Mondtam a szüleimnek, hogy nekem szalonnát hozzanak, azzal túlélem.
1953 március elején meghalt Sztálin, júniusban Nagy Imre lett
a miniszterelnök, bejelentette, hogy véget értek a deportálások.
Akkor éppen Tata-tóvárosban voltunk, mentünk a politikai tiszthez,
hogy hallotta a rádiót? Megyünk haza. Az nem úgy van, emberek
– mondta -, maguk a honvédelmi minisztériumhoz tartoznak, majd
ha jön a parancs. Október 25-én szabadultunk. Egy fillér zsoldot
nem adtak. Szerencsére még nem voltam házas, 1951 őszére terveztük
csak az esküvőt Varga Máriával. Ez a palotai népviseletes fényképe
volt velem a kényszermunkatáborban. Öt évig vártuk, hogy összeházasodhassunk.
A templomban figyeltem fel Varga
Máriára
A templomban a nők a baloldalon, a férfik a jobboldalon
ültek, szigorúan, keveredni nem lehetett. De nekem az kevés volt,
hogy Varga Mária helyes lány volt. Lehet-e vele beszélgetni? Lehetett,
ez kiderült, amikor mellé léptem, hogy elkísérhetem-e. Megengedte,
hazáig beszélgettünk, s lehetett vele mindenféléről. Kérdeztem,
délután jön-e a Gazdakörbe a mulatságba, mire mondta, hogy nem
jöhet, még csak tizenöt éves, nem engedik a szülei. Én délután
rendező voltam, s látom, hogy bekukkant az ajtóból. Behívtam,
szabadkozott, rendeltem neki nótát, s kérleltem, jöjjön el este,
de kitért, nem is tudják a szülei, hogy eljött, litánián volt.
De mégis betoppant este hatkor az édesanyjával. Hát így kezdődött.
Öt évre rá összeházasodtunk. Nagyon szeretett ő is gazdálkodni,
szerette a lovakat, értett is hozzájuk. Én 1963-ig nem kaphattam
útlevelet, de utána vállalati szervezésben sokat jártunk együtt
külföldön is, Ausztriában, Finnországban, minden érdekelte, mindent
meg lehetett vele beszélni.
Négyszer kezdtem újra
1953 őszén hazajöttem a deportálásból, s addigra
elvették a jó minőségű földjeinket, adtak helyettük rossz minőségűt,
két darabban. Nem léptünk be a téeszbe, gazdálkodtunk, ahogy tudtunk.
A cséplőgépnél az ellenőr kiszámolta, hány tagú a család, annyiszor
240 kiló a fejadag, a többit be kellett adni, lesöpörték a padlást.
A piacról zacskóban hordtuk a lovaknak az ennivalót. Kifosztottak.
Én négyszer kezdtem újra.
A leszereléskor beírattam a könyvembe, hogy gyári segédmunkás.
Dolgozunk, egyszer csak idézés bűnügyben, behívattak a kapitányságra:
közveszélyes munkakerülés miatt. Be kellett íratni a téeszben,
hogy itt dolgozom. Újra összekaptam magam, dolgoztunk látástól
vakulásig. 1960-ban újra elvesztettünk mindent, most már muszáj
volt belépni a téeszbe. Január 25-én kellett felvennem a munkát
a Béke téeszben, hozzá nem értő emberek irányítása alatt. Körülnéztem
első nap, láttam, hogy itt nem maradok. 
Jött
a brigádvezető, hogy kell két ember az óbudai téeszbe vetőkrumplit
hordani három traktorral. Jelentkeztem a szomszédommal, Dudás
Lajossal, s ott is maradtam. Volt ott egy lusta traktoros gyerek,
szóltam neki, hogy mutassa meg, hogy kell vezetni. Boldogan megmutatta.
Amikor vissza kellett jönni, megtudtam, hogy vettek új Zetorokat,
a traktoros gyerek meg hazavágta őket. Volt egy román szerelő,
kérdeztem tőle, mit lehet itt csinálni. Azt mondta, ha hozol két
demizson bort, reggelig megcsinálom. Így lett. Bementem a Töklincz
Ferihez, az elnökhöz, s mondtam neki, hogy traktoron akarok dolgozni.
Hű, még mit nem! De nem hagytam magam, én uborkát vetek 500-ért,
a traktoros meg 5000-ért töketlenkedik?! Ez a Töklincz idevalósi
parasztgyerek volt, de nem adta a traktort, üvöltöztünk egymással,
kijöttem. A párttitkár egy vagány nő volt, kérdezte, mi van, mit
ordítok. Mondtam, nem ordítok, igaza van, visszamegyek, s pofán
vágom. Elmondtam röviden, miről van szól. Van traktor, Feri, vagy
nincs? - kérdezi. Mondom: van. Menjen, én majd elintézem. Elintézte,
mert Töklincz végül odaadta. Első évben munkaegység volt, beterveztek
negyvenet, de csak húsz volt. A gépállomáson meg 80 forintot adtak
egy műszak-normáért. Én mindennap megcsináltam két műszak-normát.
Akkor elzavarták a szerencsétlen Töklinczet 1963-ban, jött Dóra
Mihály, akit megválasztottunk elnöknek. Felszólaltam a gyűlésen,
hogy ez nem megy így. Menjek be hozzá holnap - mondja. Bementem.
Tisztáztuk az elején, ki, miről, mit gondol. A Dórának érdeke
volt, 
hogy
működjön a téesz, gazdasági ember volt, nem pártalapon jött. Jól
is működött a téesz addig, amíg az állam bírta dotációval. Mi
dolgoztunk, mert azért a parasztember nem bír kárt okozni a földön.
De a kétemeletes irodaházban többen dolgoztak, mint a kétkeziek.
A traktorosokat mindig megbecsülték, mert azon állt a gazdaság.
Nagy dolog volt, hogy kitalálták a háztájit. Amit a téeszben kerestünk,
a rezsire volt elég, az összes többi a háztájiból jött össze.
A vágósertés 80-90 %-a a kisgazdaságokból jött össze. Autót vettem,
külföldre jártunk, így igaz. Rengeteget dolgoztunk. Lehúztam a
műszakokat, utána a háztáji, szombaton-vasárnap háztáji a feleségemmel
együtt.
Amikor 1989-ben elmentünk nyugdíjba, én még tíz évig integrátor
voltam: magyarul állatfelvásárló. A téesz megbízásából 10-12 településről
szedtem össze a vágósertést és -marhát jutalékért. Értettem az
állatokhoz, engem nem tudtak átverni. Tudtam tárgyalni az állatforgalmisokkal
is. Tíz millióval a táskámban bicikliztem egyik helyről a másikra.
1992-ben jött a kárpótlási törvény. Elolvastam, egész éjjel kitanultam,
nem is tudtak rajtam kifogni. Nekem 22 hold földem volt, a kárpótláskor
18 lett belőle. Vettem egy kistraktort, most megmutatom nektek
– mondtam. Ez volt a negyedik újrakezdésem.
Ma már csak a kertben a szőlővel dolgozgatok. Hát így telt eddig
az életem.
