Nagy
történelmi idők tanúja
KONFIRMÁCIÓ
A REFORMÁTUS GYÜLEKEZETBEN
A
XV. kerületi civil szervezetek listája
Nagy Előd festőművész honlapja
Nagy történelmi
idők tanúja
Domonkos István beszél az életéről
A 83 éves Domonkos István Rákospalotán lakik
a Vasvári Pál utcában egy régi családi házban. A rendszerváltás
utáni első ciklusban az MDF képviselőjeként beválasztotta a lakosság
az önkormányzat képviselő testületébe. Ma már nem politizál aktívan,
de szellemileg tökéletesen friss, naprakészen követi a hazai és
külföldi eseményeket, ha szükségét érzi, hozzászól hol egy napilapban,
hol egy hetilapban egy-egy témához.
Élettörténete összeforrt a magyar huszadik századdal. Ezért kerestük
fel, s kértük, beszéljen az életéről. Íme. (Az interjút időnként
megszakító, mélyen zengő gongütéseit annak a csodálatosan szép,
régi, faragott faliórának, amit az Országos Onkológiai Intézet
főmérnökeként kapott, sajnos - egyelőre - nem tudjuk mellékelni.)
1921-ben,
egy évvel Magyarország trianoni tragédiája után születtem. Ez
határozta meg egész életemet. Édesapám, Domonkos Miksa az első
világháborúból főhadnagyként szerelt le, békésen élt a polgári
életben mint tartalékos tiszt, s Horthy Miklós kormányzó 1935-ben
átlagon felüli harctéri érdemeiért századossá léptette elő. Zsidó
ember létére! Ez a kép századosi egyenruhában ábrázolja édesapámat,
aki igen jóvágású férfi volt. Amúgy gépészmérnök végzettséggel
rendelkezett, azon belül autó- és traktor-specialista volt, s
értett a páncélosokhoz is. Apám kitüntetéseit ebben a vitrinben
őrzöm, legmagasabb kitüntetése a Ferenc József rend lovagkeresztje
a kardokkal. Az első világháborúban a K. und K. (a Császári és
Királyi) hadsereg gépkocsizó alakulatának szervezésében, harctéri
szállító oszlopok működtetésében és javító szolgálat fenntartásában
volt szerepe. Némileg hasonlít ahhoz, amit most Irakban végeztetnek
a kiküldött magyar gépkocsizó-szállító alakulattal.
Hárman voltunk testvérek, Péter másfél évvel
volt idősebb, s Anna húgunk két évvel fiatalabb nálam. Én 1939-ben
érettségiztem a VI. kerületi reálgimnáziumban. Őrizhetnék itt
tablóképet is, de helyette egy mese következik. Az osztálytársaim
közül 1938-39-ben már többen beléptek a nyilas pártba. Nem voltak
az osztályban incidensek emiatt, hiszen mi nyolc éven keresztül
együtt jártunk, pajtások voltunk, de a tablóképeket egy hírhedt
szélsőjobboldali fotográfussal, bizonyos Brunhuberrel készíttették.
Mindannyiunknak zsinóros magyar ruhában kellett fényképezkedni,
kivéve azokat, akik zsidók voltak, mert azok nem vehették fel
ezt a ruhát. Ez a megkötés az osztályunk egyharmadát érintette.
Úgy nézett ki tehát a tablókép, hogy fentről lefelé egymás alatti
sorokban álltak a keresztény gyerekek a katolikus pappal együtt
- s ez független volt attól, hogy katolikusok vagy protestánsok
voltak - , s lent a zsidók a zsidó hitoktatóval. Ezt én olyan
sérelemként éltem meg, hogy nem mentem el az érettségi bankettra
sem. A bankett Léván volt, mert azt a magyar várost akkor csatolták
vissza Magyarországhoz, s a mi osztályfőnökünket oda nevezték
ki igazgatónak. Az itteni magyarok gyorsan megszállták a visszatért
városokban a lehetséges pozíciókat, Erdélyben, Délvidéken ugyanúgy
mint a Felvidéken. Teleki Pál miniszterelnök tiltakozott is ez
ellen, s megjósolta, hogy rossz vért fog szülni.
A mi családunk nem volt vallásos zsidó család,
nem volt téma közöttünk a hit sem. Nem jártunk templomba ünnepnapokon,
nem fogyasztottuk a rituális ételeket, anyám karácsonyfát is állított
a keresztény Karácsony ünnepén, s ajándékoztunk is, de túlzásba
nem vittünk semmit. Már elég felnőtt gyerekek voltunk, amikor
a zsidótörvények bejöttek. Mivel továbbtanulásról szó sem lehetett,
világos volt, hogy érettségi után szakmát kell tanulni, de hol
és mit. A bátyám előbb nézett szembe ezzel a problémával, s megoldást
is talált: ismert egy zsidó villanyszerelő mestert, s beszegődött
hozzá tanoncnak. Amikor én érettségiztem, nekem is döntenem kellett,
hogy mi legyen. A bátyám mesterének volt egy villanyszerelő ismerőse,
Baumgarten a Királyi Pál utcában, én tehát hozzá mentem tanoncnak.
Kozma László mérnök, akiről a Műszaki Egyetemen a 28. számú nagy
előadótermet nevezték el és ahol most a Mindentudás Egyetemén
népszerű előadásokat tartanak, annak idején fontos és bizalmas
kutató munkát végzett a Magyar Királyi Honvédségnek. Lőszerek
és robbanó anyagok biztonságos tárolásához tervezett önműködő
hőmérséklet-szabályozó berendezéseket. Akkoriban chipek nem voltak,
a bonyolult készülékekben higanykapcsolók voltak. Kozma László
a szülei lakásán végzett szerelő munka során ismert meg, és felfigyelt
rám, észrevette, hogy a reáliskolai tanulmányaim alapján értek
a technikához, tudok rajzolni és tervrajzot olvasni. Javító és
karbantartó feladattal bevitt engem előbb a Honvéd Haditechnikai
Intézetbe, bizalmas munkakörbe – engem, a húszéves zsidó fiút.
Később több más helyen, például Örkény katonai táborban is önállóan
dolgozhattam. 1941-ben aztán Baumgarten nem tudott nekem munkát
adni, s körül kellett néznem. Akkor találtam Budán egy Galambos
nevű keresztény mestert, akinek volt egy velem egykorú fia, de
annak nem tetszett a nehéz fizikai munka, s helyette felvettek
engem dolgozni. Buda jó terep volt, jó polgárcsaládokhoz jártam,
meg is becsültek, mert otthonról nemcsak olvasottságot, hanem
nyelvtudást is hoztam. 1942-ben betöltöttem a 21. életévemet,
katonaköteles korba léptem, de az akkori törvények szerint zsidó
csak munkaszolgálatos lehetett. A bátyám például még karpaszományos
honvédként vonulhatott be, de 42-ben ő is munkaszolgálatos lett.
Én már tőle sok mindent tudtam, felkészülhettem.1942-ben eljutottam
az ország legszebb sarkába, Háromszékbe, azon belül is Bereckre,
a Zágonhoz közeli, csodálatos vidékre. Nagyon kellemetlen keretlegényekkel!
A zászlóaljunkba négy század tartozott, a zászlóaljparancsnokunk
pedig egy idős őrnagy volt, aki a feleségével lakott a faluban.
Egyik reggel megkérdezték a reggeli század kihallgatáskor, hogy
ért-e valaki közülünk a rádióhoz. Ketten jelentkeztünk, én, s
egy másik, akinek fogalma sem volt arról, hogy mire jelentkezik.
A tisztiszolga elvitt minket az őrnagy feleségéhez, aki méltóságos
asszony volt – talán bárónő? -, s kiderült, hogy mivel a faluban
még nem volt villany, a telepes rádióját kellett megjavítani.
Én körüljártam, s láttam, hogy meg lehet javítani, a kolléga viszont
ravaszabb volt, felmérte, mi a helyzet, s elérte, hogy szabadság
fejében beszerezhessük a szükséges alkatrészt. A méltóságos asszony
közben remekül kihasználta, hogy közülünk kinek mi volt az apja:
szűcs, csizmadia, asztalos stb. Mi viszont a neki gyártott, készített
bútorok, bundák stb fejében sok kiváltságot nyertünk. Gyenge volt
a bakancsunk, vékony a ruházatunk, voltak köztünk vallásos zsidók,
akik nem fogyasztották a honvédségi kosztot, szóval volt rengeteg
problémánk. S akkor én többekkel létrehoztam egy Jóléti Bizottságot,
még bélyegzőnk is volt! Megszerveztem, hogy érkezzen hozzánk meleg
ruha, bakancs. Mi ezt a bizottságot októberben kezdtük szervezni,
s már decemberben tudtunk bakancsot osztani. Akkor minket áthelyeztek
Volócra, Kárpátaljára – Ruszinszkóba -, onnan 
gyalog
mentünk a végső táborhelyre, Podobócra. Iszonyú szegény vidék
ez, ott nem csak a parasztok, a zsidók is éheztek, nyomorogtak.
Nagyon kemény telünk volt, a mi dolgunk pedig fakitermelés lett.
S akkor én javasoltam a táborvezetésnek, hogy a rossz csákányokat,
egyéb munkaeszközöket meg kellene javítani, hogy könnyebben és
hatékonyabban lehessen velük dolgozni. A Podobóctól néhány kilométerre
lévő ruszin faluban, Pilipecen volt is kovácsmester, magam mellé
kaptam egy nagy darab zsidó parasztlegényt, aki lakatosnak tanult,
s együtt átmentünk a ruszin kovácshoz, előadtuk, mit akarunk,
s ő szívesen megengedte, hogy a műhelyében kiélezzük, helyrehozzuk
a kicsorbult, tönkre ment szerszámokat. Hamarosan beállt a nagyon
hideg tél, magas hóban, sokszor hóviharban gyalogoltunk át a kovácsmesterhez,
hetenként kétszer-háromszor, a vállunkon csákányokkal, baltákkal,
fűrészekkel. A kovácsműhelyben viszont mindig jó meleg volt. Ez
az én barátom még arról emlékezetes, hogy alig tudott írni-olvasni
is, s a kedvesének én írtam a szerelmes leveleket. Így múlt el
1943-44 hideg tele, lassan tavaszodott. Én innen 44 márciusában
írtam az utolsó levelet. Egyébként mind a szüleim, mind én eltettem
a leveleket, amiket egymásnak írtunk, s mind a mai napig megvannak.
Márciusig nem történt semmi ott, messze a fronttól. Akkor aztán
kaptam apámtól egy levelet, amiben azt írta, hogy alighanem ezentúl
nem fog tudni írni, változás várható az életünkben, s ebből én
megértettem, hogy a háború menetében történt valami. Átgyalogoltam
a következő faluba, ahol volt orvos, vele korábban is volt találkozásunk,
mert sajnos akadt súlyos betegünk. No, én attól az orvostól tudtam
meg, hogy Magyarországot megszállták a németek. Később tudtam
meg, hogy a bátyám, akit a doni hadseregben vittek ki a frontra,
elesett. Ma sem tudom, hol, és hová temették el.
A fronttal egy időben kaptam néhányad magammal
egy vezénylést, hogy mint szakember vonuljak be a Magyar Királyi
Vasút- és Hidász Szertárba, vagyis a Kozma László mellett szerzett
szaktudás gyümölcse beérett. Akkor érkeztem Pestre, amikor bombázni
kezdték a szövetségesek (az angolok és az amerikaiak) a németek
megszállta fővárost. Ez a szertár a Fegyvergyár és a Fanto olajfinomító
mellett volt a Soroksári úton. Alig hogy berendezkedtünk, a szövetségesek,
akik nagyon jól tudták, hogy mik vannak itt, elkezdték a bombázást.
Az égő olaj a Soroksári útig folyt. Itt nagy veszteségeink voltak.
A vasúti síneken álltak az olajjal töltött tartálykocsik, s nekünk
kellett kitolni, nehogy begyulladjanak. A tűzoltóság fecskendővel
locsolta, mi pedig igyekeztünk kivontatni őket. A hadvezetés is
rájött, hogy nincs értelme itt maradni, s áttelepítettek Budakalászra
a Klinger-féle textilgyárba. A Klingeréket kidobták, s mi birtokba
vettük a gyár területét. A feladatunk volt a hadsereg vasúti és
hidász felszereléseinek, berendezéseinek a karbantartása. Volt
kovács, lakatos, esztergályos és sok villanyszerelői munka. Felszereltük
májusig, s indult volna a munka, mire elkezdődött ott is a fergeteges
bombázás. A Dunaparton szétszaladtunk, amerre lehetett. Én felfedeztem
egy kis hajót a partra húzva, azt biztonságosnak éreztem. Az élelmiszertartalékomat
is ott rejtegettem. Jött a parancs: leszerelni mindent, vagonokra
rakni, indulunk. Hova? Németországba. Hát én nem megyek! A Magyar
Honvédelmi Minisztériumban volt néhány segítőnk. Ők már tudták,
hogy aktív zsidó lakosság már csak a munkatáborokban található,
mert a többieket elhurcolták. Július elején rendelte fel Koszorús
ezredest Horthy Budapestre, ő távolította el a csendőrséget, s
nem engedte elhurcolni a budapesti zsidóságot. Őket majd az un.
csillagos házakból a nyilasok parancsolják be a VII. kerületi
gettóba november-december táján. A gettó tulajdonképpen a Dohány
utca-Király utca-nagykörút-kiskörút határolta területen volt.
De még nem tartunk a gettónál, még nyár van,
s egy kis enyhülési időszak, Horthynak volt annyi ereje, hogy
a németek megszállta országban felrendelt egy páncélos hadosztályt
Esztergomból Budapestre és kiparancsolta Baky László csendőrtisztjeit.
Eichmann dúlt-fúlt dühében. A minisztériumban akadt tehát néhány
jóakarónk, az I. világháborúban részt vett zsidó katonatisztek
is összeálltak, és így történt, hogy a Zsidó Hitközség behívta
édesapámat a Síp utcai központba ügyvezetőnek. Édesapám az I.
emeleten rezideált, s ha bejött oda egy nyilas, egyszerűen kidobatta.
A minisztériumi ezredesekkel együtt felállítottak 
falból
néhány olyan munkaszolgálatos századot, idősebb prominens emberekkel,
gyerekekkel, hogy legyen valami a hátunk mögött. Én is beálltam
egy ilyen munkaszolgálatos századba, Ocskay tartalékszázados volt
a parancsnokunk, civilben a magyar-amerikai olajipar, a MAORT
egyik igazgatója. Kaptunk egy körletet, kaptunk egy konyhát, normálisan
éltünk, s a szegényeknek ruhákat gyűjtöttünk. Itt ismerkedtem
meg a későbbi feleségemmel, aki akkor 19 éves volt, s nagy, romantikus
szerelem lobbant fel köztünk. Volt Schutzpass-om, azaz védő levelem
is, s ennek alapján Újlipótvárosban, a Katona József utcában lakást
is kaptunk. Hivatalosan Magyar Királyi Ruhagyűjtő Század voltunk,
én a fivérem kissé kopott egyenruháját hordtam, apám a saját régi
egyenruháját. Édesanyámat sajnos elhurcolták, de a húgomat sikerült
kimentenünk. Már vitték őt is egy női századdal, de tudott valahogy
értesítést küldeni. Börgöndpusztán volt egy pihenőhelyük, amikor
apám érte tudta küldeni egyik emberét. Ilyeneket például meg tudtunk
csinálni. A gettóban akkor már nyolcvan ezer ember élt, zsúfoltság,
tüzelő-hiány, siralmas állapotok, s a Zsidó Tanács dolga volt
megszervezni az étkeztetést, az ellátást. Édesapám egészen 1950-ig
a Zsidó Hitközség mellett maradt ügyvezetőként. 1945 januárjában
hivatalos tárgyalásra kellett mennie apámnak a Városházára, ahol
találkozott azokkal a főtisztviselőkkel, akik a kiutalásokat adták
a gettó ellátásához, a vásárláshoz ugyanis pénzt külföldről, főleg
Svájcból kaptunk, a fővárosnak pedig még akkor komoly tartalék-élelmiszerkészlete
volt, például étolajból a Kőbányai úton. Az Adria palota, ami
most a rendőrségé, lángokban állt, a Városháza jó része romokban,
a hivatalok a pincében. S ahogy ott állok, várom apámat, látom,
hogy két nyilas viszi Lullay századost, Ferenczy alezredes tolmácsát,
a tiszti vállapja már letépve. Közbe lépni lehetetlen volt, de
a kép belém rögződött. Az ötvenes években aztán felkerestek Lullay
rokonai, akkor tudtam meg, hogy agyba-főbe verték a nyilasok,
majd a háború után az államvédelmisek, s kérte az özvegye, hogy
ha tudok adatokat a védelmére, segítsek.
De még nem tartunk itt, hanem ott tartunk, hogy
véget ért a háború, s mi együtt voltunk. Apámat kitüntették, előléptették
őrnaggyá, s amikor 1950-ben betöltötte a 60. évét, kérte nyugdíjaztatását.
Akkor vettük ezt a házat, s költöztünk ide Rákospalotára. 1947-ben
megszületett az első gyermekem is, egy gyönyörű kislány. Én munka
mellett, a Budapesti Műszaki Egyetem esti tagozatán 1954-ben gépészmérnöki
diplomát szereztem. Az ötvenes években aztán súlyos politikai
ellentétek alakultak ki a magyar zsidóság és a mindenben a szovjetek
akarata szerint cselekvő magyar politikai vezetés között. Apámat
váratlanul bevitték a Fő utcába, s ott annyira megverték, megkínozták,
hogy haldokló állapotban került a Szent István kórházba. Az orvosok
mindent megpróbáltak, de sajnos belehalt a gyilkos verésekbe.
Én írásban kértem, hogy elhozhassam az ott maradt holmiját, igazolványát,
stb. Értesítést kaptam, hogy ekkor és ekkor menjek a megjelölt
kapuhoz. Kijött egy ÁVÓ-s pribék, átadta apám tárcáját. Mondtam,
hogy nem kaptunk értesítést, de szeretnénk megtudni, mi történt
vele. Ezt válaszolta szó szerint: azt maga soha nem fogja megtudni.
De mégsem így történt. Volt egy ismerősünk, bizonyos Szalay Pál,
aki annak idején Szálasival ült börtönben, Szálasi embere volt
a nyilas időkben is, összekötőtiszt a nyilasok és a főkapitányság
között, de amikor már sejteni lehetett, hogy rossz vége lesz ennek
az egésznek, eljött apámhoz a Síp utcába, hogy nem tud-e nekünk
segíteni. Tudott. És tényleg nagyon sokat segített, sok embert
kimentett. A háború után viszont elkapták őt is, kétszer volt
Péter Gábor előtt kihallgatáson, de a zsidók mindig kihozták.
1956-ban meg tudott pattanni, kiment Amerikába. A nyolcvanas években
aztán felhív valaki, hogy a Domonkos Miksa fia vagyok-e. Hát Szalay
Pál volt, itt, Budapesten, betegen. Elmesélte, hogy 1952-ben elfogták
az utcán, bevitték, de nem magyar, hanem szovjet tisztek foglalkoztak
vele, s azt próbálták hetekig, hónapokig beleverni, hogy látta
azt a jelenetet, amikor Domonkos Miksa és egy másik ember megölte
Raoul Wallenberget. De mivel nem tudtak vele dűlőre jutni, s közben
apám is meghalt, elengedték, de azzal, hogy ha valaha kinyitja
a száját, vége. Hát mondom, köszönöm, hogy ezt elmesélte, de én
már sajnos nem tudok ezzel mit kezdeni, viszont ismerek egy fiatal
írót, az tudna, hát összehozom vele. S akkor jött Ember Mária,
a kis magnójával, s ez a sztori a Ránk akarták kenni c. könyvében
olvasható is. A Wallenberg-ügy azért lassanként világosodik. Az
oroszok nemrég visszaadták Wallenberg jegyzetfüzetét, s abban
benne van Domonkos Miksa, vagyis apám telefonszáma is. A Terror
Háza főigazgatójával, dr. Schmidt Máriával is nagyon jó kapcsolatban
vagyok, gyakran kér tőlem segítséget, s én nagyon szívesen segítek,
kutatok, utánajárok. Készítettek ők velem videóinterjút is, nemrég
éppen a gyermek-holokauszt-kiállításhoz.
Nohát én 1956-ban a BUVÁTI-nál, a Budapesti
Várostervező Intézetnél dolgoztam, s a forradalom kitörésekor
beválasztottak a munkástanácsba. Első dolgom volt kiosztani a
káderlapokat, hogy mindenki elolvashassa, miket hordtak össze
róla. A forradalom leverése után, 1957 elején kijött hozzánk egy
magas beosztású ember, aki elmondta, hogy elvtársak, ezentúl más
világ lesz stb. Én a háború után a Szociáldemokrata Pártba léptem
be, a Magyar Kommunista Párttal való egyesülésekor viszont kimaradtam,
s ekkor, 1957 elején egy másik, öreg szociáldemokratával együtt
beolvastunk ennek a demagóg elvtársnak. Ennek a következménye
az lett, hogy kijöttek a belügyből, s kitettek a BUVÁTI-tól. A
barátaim segítségével kaptam ugyan állást, volt munkám, megéltünk,
de olyat helyet kerestem, amiben van fantázia. Így lettem az Országos
Onkológiai Intézet mérnöke, majd főmérnöke. De az egészségügyi
minisztériumnak is dolgoztam többek között érintésvédelmi berendezések
tanácsadójaként. A 
Sportkórházba
nagy rendszerességgel kellett mennem, mert az ottani főmérnök
összejátszott a beszállító cégekkel. Így ismerkedtem meg Novák
Károly gazdasági igazgatóval, aki 1986-ban barátaival létrehozta
a Bajcsy-Zsilinszky Társaságot, felállíttatták a szobrát is. Akkor
még nem lehetett politika-gyanús egyesületeket létrehozni, ezért
úgy kérték, hogy a Hazafias Népfronton belül hozhassák létre a
Bajcsy-Zsilinszky Társaságot, ami ellen nem lehetett mit mondani.
Nagyon összebarátkoztunk, s én csatlakoztam hozzájuk. A nyolcvanas
évek végén, amikor szerveződött a demokratikus ellenzék, mi alkottuk
a nemzeti vonalat. Mi hívtuk meg Csoóriékat, Csurkáékat, a mi
találkozóhelyünk volt a Jurta Színház. Romhányival például én
egyezkedtem, hogy mikor kapjuk meg az épületet összejövetel céljára.
Elérkezett 1989, amikor meg kellett alakítani az Ellenzéki Kerek
Asztalt, ebben a Bajcsy-Zsilinszky Társaság első helyen volt.
Az volt a menet, hogy ha csütörtökön volt tárgyalási nap Pozsgaival,
akkor mi szerdán összejöttünk, hogy egyeztessünk, mik legyenek
a kérdések. A jogállami alkotmányozás, a választójogi törvény
és a többi. Kaptunk egy szobát, ami persze „be volt poloskázva”,
mi tudtuk, de nem törődtünk vele, mert nem volt mi titkolnunk.
Ezeket az Ellenzéki Kerek Asztal (EKA), illetve az úgynevezett
Háromoldalú Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokat az azóta megjelentetett
jegyzőkönyvekből meg lehet ismerni. Én a Magyar Demokrata Fórum
egyik alapító, a 179. sorszámú tagja lettem. Amikor az első válság
kitört Für Lajos lemondása után, átmentem a Magyar Demokrata Néppártba,
de aztán lassan onnan is kimaradtam, mert sok mindennel nem értettem
egyet. A Béke Jobbot is támogattam, nem tudom megmondani, igazán
miért halt el. Hívtak a Fideszbe is, de nem mentem. Sok mindennel
nem értek egyet, bár Orbánt a mai idők legnagyobb magyar államférfijének
tartom. Rájöttem, hogy a politika: szakma. Egy nehéz szakma.
Az idegrendszeremet ezek az idők annyira megviselték,
hogy egyszer, a Kongresszusi Palotából, egy összejövetelről mentők
vittek el. Ilyen roham előfordult még egyszer-kétszer, kivizsgáltak,
s agyi epilepsziát állapítottak meg. Gyógyszert is szedek azóta,
nincs is panaszom öt éve.
Hatvanévesen mentem nyugdíjba és békésen kapálgattam
volna kis kertünkben – ha nem szól bele a történelem az életembe.
A Bajcsy-Zsilinszky Társaságban viselt vezetőségi tagságom mellett
erősen részt vettem a rendszerváltoztató folyamatban. Szerepem
volt a Bős-Nagymarosi vízlépcső elleni nagy tüntetések, a március
15-diki, az 1989. június 16-dikai Nagy Imre temetéssel kapcsolatos
tömegmegmozdulás szervezésében és emellett a rendszerváltoztató
parlamenti tárgyalásokon. Sok évig munkatársa voltam a RING című
hetilapnak és mindmáig időnként egy-egy cikket küldök a Münchenben
56-os barátaim által szerkesztett Nemzetőrnek.
Már jó hetvenévesen önkormányzati képviselő
lettem itt, a XV. kerületben és egy cikluson az MDF képviselőcsoportját
vezettem. Együtt szavaztunk a kereszténydemokratákkal és a kisgazdákkal.
Akkor még a Fidesz ellenzékünk volt. Nem volt velük könnyű, már
a nemzedéki különbség miatt sem, engem magas korom miatt nem kedveltek.
Terjesztették a Magyar Narancsot, amit tele volt az MDF elleni
gúnyolódással. Antall megértőbb volt, elnézte bohóságaikat: juventus
ventus...
Büszke vagyok arra és jó emlékezetemben őrzöm
annak az Antall Józsefnek a barátságát, aki itt, Pestújhelyen
született és akinek emléktábláját közreműködésemmel állítottuk
föl a Pestújhelyi plébániatemplomban.
Elmondhatom, hogy nagy történelmi időszakban
játszottam szerepet.
Úgy érzem, nem éltem haszontalanul, valami csekély
részem volt a demokratikus állami, társadalmi rend létrehozásában.
KONFIRMÁCIÓ
A REFORMÁTUS GYÜLEKEZETBEN
Április
25.-én, vasárnap ünnepi Istentiszteletre került sor a Közösségi
Házban. Az Újpalotai Református Misszió rövid fennállásának első
konfirmációi alkalmát ünnepelte a gyülekezet közösségében. Három
testvérünk, két tizenéves és egy felnőtt tett vallást Jézus Krisztusba
vetett hitéről és fogadalmat az egyházunk iránti elkötelezettségéről.
Pokorny Tímea és Balogh
Dániel (mindketten 14 évesek), egy tanévnyi felkészülésük
során hétről-hétre egyre jobban megismerkedtek a hit alapjaival,
a biblia igazságaival, s egyházunk életével, a tanulás mellett,
mindig jutott idő az elmúlt hét élményeinek, eseményeinek a megosztására,
egymásért való imádkozására. Dániel családjában ő már a negyedik
gyermek, aki ünnepélyes hitvallást tett a konfirmáció során. A
konfirmáció alkalmainak végén (melyet a Zöld Klubban tartottunk),
az ünnepélyes fogadalmat megelőzően, írásban adtak számot arról
a tudásról, melyet az elmúlt év során sajátítottak el. Mindketten
remek eredményt értek el. Így az Istentisztelet során, már egész
bensőnkkel arra figyelhettünk, és imádkozhattunk, hogy a hitből
fakadó bizonyságtétel után a Szent Lélek pecsétje helyeződjék
a szívükre az áldás által.
Tóth Krisztina felnőttként
került gyülekezetünk közösségébe. Ő mintegy negyedévnyi felkészülés
után állt meg az Úr asztalánál. Felnőtt konfirmáció alkalmai során
az élet nagy kérdéseit tekintettük át a Bibliából: Kicsoda Jézus
Krisztus? Hogyan lehet üdvösségem? Hogyan lehetek biztos a hitemben?
Miért és hogyan olvassak Bibliát? Miért és hogyan imádkozzak?
Kicsoda a Szent Lélek? Hogyan állhatok ellene a Gonosz munkájának?
Mit jelent keresztyén reformátusnak lenni? Íme, pár kérdés melyek
a beszélgetések témái voltak.
Gyülekezetünk közössége az Istentisztelet utáni gratulációikban
fejezték ki örömüket és szeretetüket testvéreink fel.
Mindhárom frissen konfirmált testvérünk életére és
családjára Isten gazdag áldását kívánjuk!
