.:: TORONYHÍR MÉDIA ALAPÍTVÁNY - KÁVÉHÁZ

Örömmel tudatom, hogy megszületett a XV. kerület levelezőlistája.
Amennyiben feliratkozik, a jövőben értesülni fog Újpalota, Rákospalota és Pestújhely eseményeiről.
Létrejöttünk célja az információáramlás az építés, a szépítés, a fejlesztés érdekében.
Az olvasóink egyben íróink is. Bármilyen szerveződésről, találkozóról, fórumról küldhető üzenet a list@palota.lx.hu címre, melyet a lista minden tagja automatikusan megkap.
Céltalan levelezgetéseket fővesztés terhe mellett kéretik kerülni!
Feliratkozás a subscribe@palota.lx.hu címen, vagy az egyszerűség kedvéért az oldal alján található mezőbe írja be az e-mail címét!
Kérem, amennyiben van lehetőségük, tájékoztassák a helyi ismerőseiket a levelezőlista létezéséről.

Néhány gondolat a 20 éves ÚBK-ról

Előljáróban meg kell jegyeznem: úgy tudom, többen kaptunk felkérést, hogy a 20 éves évforduló kapcsán felidézzük az Újpalotaiak Baráti Körével kapcsolatos élményeinket. Több szem többet, s némileg másként is lát, és a kikerekedő kép – remélhetőleg – így lesz plasztikus. Előre is elnézést kérek, hogy ez a rövid visszatekintés nem annyira az ÚBK-ról szól majd (annak történetét dokumentumok alapján kell majd megírni), hanem az én ÚBK-val való kapcsolatomról, a vele kapcsolatos emlékeimről. Nekem csak az ÚBK megalakulásáról, és működésének első (csonka) évtizedéről vannak személyes emlékeim. Így nem vagyok igazán illetékes a 20 éves ifjú életének emlékező nyomon-követésére, legfeljebb - afféle korosodó távoli rokonként - az egykori csecsemőre és gyermekre vonatkozó emlékeimet tudom mozgósítani. Bevallom, azt is már csak hézagosan, mert hisz nagyon sok minden történt az országban és a világban azóta, amióta ez az újpalotai újszülött – nagyon nehéz szülés után – világra jött.

Úgy emlékszem, hogy még a nyolcvanas évek elején (a 73/E busz megállójában) Varsányi Gyulától hallottam először a megalakítás konkrét szándékáról, és én mindjárt a lengyel Szolidaritás lokális változatának ígéretét láttam a tervben. (Amint később kiderült, a kerületi kommunista állami párt-vezetők, akiknek toleranciája csak az általuk irányított „civil” szervezetekre terjedt ki, úgyszintén.) Magának az alapításnak a gondolata egyébként az USZIK szellemi műhelyében forrt ki, és az én bekapcsolódásom ebbe a munkába jórészt annak volt köszönhető, hogy az USZIK-ban több olyan volt hallgatóm dolgozott (például Péterfi Ferenc), akiknek én korábban művelődésszociológiát tanítottam, és e stúdiumok során a közösségi tevékenységet pozitív felhanggal volt szokás emlegetni. Ezek után számomra tisztesség dolga is volt, hogy részt vegyek az egyesület létrehozását célzó közösségi megmozdulásban. Erre egyébként saját jogon is hajlandóságot éreztem, mert a Kádár-rendszer akkor már egyre érzékelhetőbb erkölcsi, politikai és gazdasági elposványosodását – bár akkor még nem merült fel a rendszerváltozás lehetősége - szívből opponáltam, és ennek a hetvenes évek végén már politikai tanújelét is adtam (a Vaclav. Havel-féle aláírási akcióban való részvétel akkoriban kifejezetten ellenzéki cselekedetnek számított). Az „alapító atyák” számára ez a nem túl harsány ellenzékiség néha tehertételt is jelentett, részint azért, mert ronthatta akkori politikai elfogadottságunk esélyeit, másrészt pedig azért, mert voltak közöttünk, akik inkább (68-as kifejezéssel élve) egy „emberarcúbb szocializmusban” gondolkodtak. Végül közös egyetértéssel – a direkt politikai vonatkozások hátérbe rendelésével - a helyi társadalom demokratizálódására, a társadalmi önszerveződés és a (lakótelepi környezetben különösen aktuális) közösségi cselekvés aktivizálására helyeztük hangsúlyt. A közöttünk már akkor (például 1956 megítélésében) megmutatkozó politikai nézetkülönbségeket zárójelbe tettük, és közös lelkesültséggel végeztük az alapítás, majd az egyesület üzemeltetésének munkáját, és közösen viseltük a hatalom - megalakulásunkat követően is megmutatkozó – bizalmatlanságát. (Volt olyan rendezvényünk a nyolcvanas évek násodik felében, amelyen nyüzsögtek a titkos ügynökök, és olyan is, amelyet – mert papot készültünk vendégül látni – a kerület akkori „hatalmasságai” kitiltottak a Közösségi házból.)
Az én emlékeim a megalakulást követő, és a rendszerváltozást megelőző éveket avatják az egyesület fénykorává. Akkor volt a legpezsgőbb az egyesületi élet (nemcsak előadásokat hallgattunk és vitatkoztunk, hanem – Mann Gyula barátunk szervezésében – még sportpálya-építésbe is bekapcsolódtunk). Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek végén indult az egyesület újságja is, a Toronyhír. Ebben a korszakban (amely a magyar civil társadalom újraéledésének hőskora is volt egyben), az ÚBK szinte országos hírre tett szert, és afféle modell-szerepet játszott. A helyi hatalmasságok pedig, bárhogy is igyekeztek, nem tudtak minket legyűrni. (Emlékszem, ellensúlyt keresve, még Pozsgay Imrénél is jártunk, ő akkor a HNF főtitkára volt, és erkölcsileg támogatott minket.) Jól emlékezem akkori hangulatomra: kifejezetten jó érzés volt UBK-tagnak lenni, emeltebb fővel és egyenesebb derékkal jártunk akkoriban, és mélyen átélt szolidaritást éreztem csapattársaim iránt. Ezt az eltelt sok év után is így élem meg, bár azóta sok minden történt.
Nekem a rendszerváltozás első éveiben kezdett megvékonyodni a kapcsolatom az ÚBK-val. A legfőbb ok abban rejlett, hogy a rendszerváltással megjelenő különböző politikai pártok, és az általuk képviselt ideológiák, világnézetek és mentalitások mentén differenciálódni kezdett az egyesület vezetősége és tagsága, s a korábbi szolidaritás lazulni kezdett. Most már úgy gondolom, hogy ez törvényszerű volt az adott

helyzetben, mert eredeti közös célkitűzésünk: a lakótelepi társadalom elidegenedett állapotának feloldása és közösségi célokra való mozgósítása, potenciálisan többféle program alapján is lebonyolítható volt.. A kommunista múlt, az 1956-os forradalom, a vallásosság, a nemzeti sorskérdések stb. kezelésében már nem voltunk olyan egységesek, mint korábban, a késő-kádári korszak megmerevedett és kiüresedett.struktúráinak megítélésben. Felerősödött a hazulról hozott értékrendek és hagyományok jelentősége, és ezek különbözősége. A magam részéről úgy gondolkoztam, hogy az ÚBK-hoz hasonló egyesületek – akarva-akaratlanul – a rendszerváltozást készítették elő, és a rendszerváltásnak pedig fel kell karolni mindazon értékeket, amelyeket a kommunizmus üldözött és hátérbe szorított – hiszen azért volt rendszerváltás. Eme elgondolásom körül azonban egyre jobban ritkult a levegő az ÚBK-n belül, majd – úgy éreztem – teljesen elfogyott. Ekkor szakítottam az egyesülettel. Ezt a szakítást annak idején nagy csalódásként éltem meg, és nehezen dolgoztam fel magamban.
Egy darabig még nyomon követtem az UBK. tevékenységét, s úgy ítéltem meg, hogy az egyesületet (illetve annak mértékadó részét) egyre inkább az a politikai-ideológiai értékrend kerítette hatalmába, amely ellen mi a nyolcvanas évek során együttesen felléptünk. (Ezzel a megállapítással nem akarok senkit megbántani, vitázni is lehet vele, de én így láttam.) Közben én – családi és pannonhalmi neveltetésemnek megfelelően – a jobbközép-konzervatív eszmerendszer platformján vállaltam helyi jellegű politikai, majd civil szervezeti szerepeket, majd 1998-ban családommal elköltöztem a kerületből.
Azóta – bár egyes (jórészt szakmai jellegű) országos társadalmi szervezetekben töltök még be tisztségeket – közéleti aktivitásom jelentősen csökkent, viszont könyveim és szakmai cikkeim sora gyarapodott. A talentumokkal – amint írva van - pártállástól függetlenül el kell majd számolni, és hogy mi minősül az elszámolás alapjának, ez az életkortól, történelmi korszakoktól függően is változhat. Nekem a határon inneni és túli magyarság körében végzett művelődésszociológiai kutatásaim, valamint a rám bízott egyetemista fiatalok szellemének pallérozása tűnik most az elsődleges feladatnak. S ha néha úgy érzem, hogy a kis hazánk felett sötétlő cudar fellegek valahonnét nagyon ismerősek, ma ugyan nem alapítok egyesületet, de – nem utolsó sorban a nyolcvanas évek „tréningje” alapján - ismerem az állampolgári civil ellenállás intézményeit és formáit, és életemnek ebben a szakma-centrikus szakaszában is tudatosítom társadalmi feladataimat.
Nem tudom, hogy az ÚBK, ez a régóta már nélkülem működő egyesület most mit csinál, és hogy azt hogyan teszi. Nem tudom, hogy válságban van-e, vagy épp hogy virágzik. Egyet tudok: húsz évvel, tizenöt évvel ezelőtt sokunk szívét megdobogtatta a kísérlet, hogy egy felpuhuló diktatúra kívülről irányított alattvalóiból belülről vezérelt szuverén emberekké váljunk, s hogy mindezt nem (a korábbi gyakorlatnak megfelelően) belső magányban, hanem együtt, csapatmunkában tegyük. Ennek a korszaknak a szépségéből az se von le, hogy az egykori csapat jórészt szétszéledt már, s utólag az is bebizonyosodott, hogy jelentős részben illúziókat kergettünk (főleg ami a társadalom széles köreinek jó ügyekben való mozgósíthatóságát illeti). Akkor – piciben – történelmet írtunk, ma pedig, sajnálatosan, jórészt ismét csak elszenvedjük a történelmet. De talán nem ugyanolyan kókadt lélekkel és önfeladással, mint több évtizeddel ezelőtt! Mindez reményt ad annak feltételezésére, hogy az olyan önszerveződő - régebbi és új - egyesületeknek, mint az ÚBK volt hajdan, távlatosan is van értelmük és jelentőségük

Újpalotaiak Baráti Köre - déjá vu

A demokráciához szabad állampolgárokra van szükség.
No ezt a tételt mi ebben a tudatos pontosságában nem fogalmaztuk meg a 80-as évek első felében. Legalábbis így nem. De vegyük csak számba, hogyan is volt az akkor itt Újpalotán?

Tanácsi fenntartású művelődési intézményt alapítottunk - néhányan szakemberek a 70-es évek végén itt a 70 ezerhez közeli lélekszámú lakótelepen. Nem volt épületünk, nem voltak ehhez a hagyományosan vett feltételek és elvárások a fenntartó részéről, hát viszonylagos szabadságot gondoltunk magunknak. Hogy kik voltunk mi? A húszas - harmincas éveiket taposó frissen végzett népművelők, akik untuk a korábbi megszokott művelődési házi sablonokat.
Valami mást akartunk, s kényszerültünk is arra, hogy a külső adottságok híján a városrész belső erőforrásait - az itt élők közreműködését próbáljuk megismerni, s ha van, vagy, ha kezdeményezhető helyi akarat, annak az energiáját, erejét, lendületét kibontani, felerősíteni. Azt is megfogalmazom e többéves folyamat során törekvésünk volt: méltóságot felkínálni a helyi öntudat kialakulásához.
Sokféle új szakmai kezdeményezés terelte ránk akkor a nyilvánosság figyelmét nem csak helyi - sőt elsősorban nem helyi -, de fővárosi és országos szinten is. Ez a nyilvánosság érdekes módon védelmet nyújtott a helyi küzdelmeinkben. Most még a 4-5 fős helyi népművelői csapatról írok, de hasonlóan működött a társadalmi nyilvánosság védelme a későbbi egyesületalakítási küzdelmekben is. Amit helyben el akartak taposni, szőnyeg alá söpörni, mert a korábbihoz képest újat, változást ígért; azért nem tudták, mert közben azok a kezdeményezések, tevékenységek már szélesebb körben, országosan is elismerést és így figyelmet vívtak ki maguknak. Tehát valahogy el kellett számolni velünk, s ezekkel az ügyekkel, mielőtt leszámolhattak volna azokkal.
Ebben a környezetben, ebben a folyamatban az egyik legfontosabb törekvésünk volt helyi közösségek életre segítése. Lakóklubok és más szerveződések támogatása mellett, egyebek között ilyen volt az újpalotai egyesület alakítása is. Akikkel ennek kapcsán szövetségbe/barátságba keveredtünk, azoknak volt valami víziója egy - az akkori politikai körülmények közötti - viszonylagos polgárias szabadságról. Egy viszonylagos demokráciáról. Ezt annyira naivan és hátsó hatalmi-politikai ambíciók nélkül akartuk, hogy ennek nem lehetett igazán „beakasztani”. Pontosabban ezt lehetett, hiszen a helyi politikai szereplők állandóan ilyet képzeltek, vagy szerettek volna bemagyarázni mögénk. De ugyanakkor, olyan védtelen és őszinte volt ez az akarat, hogy ha ilyen történt - és történt -, egy viszonylag jóízlésű közpolitika - nyomokban és elemeiben valljuk be, valamilyen szinten már akkor megfogalmazódott ilyen - elszégyellte magát és a nyilvánosság előtt gyakran nagyon bárdolatlanná tudott minősülni. Az akkori nyilvánosság pedig már érzékeny volt a különféle - elemeiben - demokratikus történésekre.
Tehát mi mindannyian, vagy legalábbis többségében egy viszonylagos demokráciát és ahhoz kapcsolódó viszonylagos szabadságot kerítettünk, szerveztünk, alakítottunk akkor itt a magunk közösségének. Ezért

néha kicsit megfizettünk, néha kicsit megaláztak vagy -megpróbáltak megalázni bennünket a vezető politikai erők, de a 89-es változásban ők is reformistává váltak, s ahhoz hozzá tartozott az is, hogy testületileg bocsánatot kértek az Újpalotaiak Baráti Köre Egyesület alakítása körüli elvtelenségeikért.
Az egyesület sokféle tevékenysége között kiemelkedő jelentősége volt ebben a folyamatban a Társalgó esteknek. Olyan személyeket hívtunk, olyan témákat választottunk és olyan hangnemben, stílusban vezettük ezeket a találkozókat - a mi újpalotai népfőiskolánkat -, amely egyszerre jelentőséget adott a saját - közösségi - identitásunk, tudatosodásunk fejlődésének; s egy tágabb közeg figyelmét, elismerését is kivívta.
A rendszerváltás a demokrácia nekünk nagy perspektívát ígért. Úgy gondoltuk az egyesületi életben megszerzett eddigi ismereteinkre, demokratikusnak tartott önkormányzási tapasztalatunkra szüksége lesz a városrész, a kerület demokratikus önkormányzásának is. Elindultunk tehát 90-ben az önkormányzati választásokon, s a megpróbáltuk abba is belevinni, amit mi eddig erről a dologról tudtunk. Nagy szüksége ennek az új rendszernek nem volt ránk, de 4 éven keresztül Tóth Tihamér bácsi szívóssága révén jelen voltunk a testületben.
Ám a sokféleség - a mi emberi, értékrendbeli és egyéb sokféleségünk, amely addig e közösség gazdagságát jelentette -, az új rendszerben sokféle eszmeáramlat, politikai törekvés, szellemi szekértábor irányába vonzott és taszított sokunkat. Ezt nem kell feltétlen kudarcnak tekinteni: egy jelentős közéleti-közösségi fejlesztési folyamatot jártunk be, s egy szakaszhatárhoz jutottunk. Innen más utak következtek - tisztelet azoknak is.
Hogy ma ki hol tart, van-e a múltunkon kívül ami összeköt, ami közös - az nagyon érdekes kérdés, de semmiképpen nem változtatja meg a korábbi - főként az első 10 év jelentőségét.

Van egy érdekes városrészi folyamat itt a környezetünkben. Újpalotai civil szervezetek (így az UBK is), helyi szakintézmények és néhány magánember összefogásával, egy közösségi tanács szerveződött jó másfél éve a lakótelepi ügyek felelős megtárgyalására, számbavételére.
Találkozóinkra olyan személyeket hívunk, olyan témákat választunk és olyan hangnemben, stílusban vezetjük ezeket az esteket, amely egyszerre jelentőséget ad a saját - közösségi - identitásunk, tudatosodásunk fejlődésének; s egy tágabb közeg figyelmét, elismerését is mindinkább kivívja.
Ezt annyira védtelenül és őszintén, naivan és hátsó szándékok, hatalmi-politikai ambíciók nélkül tesszük, mint hajdanán, de a helyi politikai szereplők mégis gyakran ilyen sandaságokat képzelnek, vagy szeretnének bemagyarázni mögénk. Az érzékenyebbek néha még megalázónak vélt helyzeteket is látni vélnek.
Időnként komikusan ismerős a jelenség, de mi már nem szeretnénk utóbb semmilyen testületi bocsánatkérést. Sokkal inkább a dolgunkat végeznénk, a közösségi felelősségvállalás szélesedését és a helyi embereknek a közügyekben való érdemi részvételét szeretnénk fejleszteni, szélesíteni. Ez lehetne a „demokrácia demokráciája”, a társadalom finomszövete.
Mi mást tehetnénk, ha igazi demokráciát képzelünk magunk köré, amelyhez szabad helyi polgárok szükségesek.

A Nyírpalota Társaságról a sajtóban megjelent cikkek:

Tisztelt Olvasó!

Néhány gondolat a 20 éves ÚBK-ról

Újpalotaiak Baráti Köre - déjá vu