Fõtér

A demokrácia ellenségeiről

Itt a Húsvét

Egy igazi locsolkodás

Veszélyes hulladékgyűjtés: április 24.

Mit kiván Újpalota?

----->>> ÚjpalotaInfó<<<-----

A civil társadalom és új ellenségei

Václav Havel

Az igazi civil társadalom a demokrácia legszilárdabb alapja. A választási kampányok hevében sokszor feledésbe merül ez az igazság.
Olykor-olykor még a kommunizmus is együtt tud élni a magántulajdonnal, sőt néha a magánvállalkozásokkal is, de sohasem a civil társadalommal. Nem véletlen, hogy mindenütt éppen a civil társadalomra mérte a legvégzetesebb csapást nyomban hatalomra kerülése után.
A rendszer bukása után a kommunista hatalom által elfojtott szólásszabadságot vissza lehetett állítani egyik napról a másikra, de nem így a civil társadalmat. Sokkal bonyolultabb helyreállítani azt a sokféle párhuzamos és egymást kölcsönösen kiegészítő utat és módot, amelyek révén az állampolgárok részt vehetnek a közéletben.
Ennek oka nyilvánvaló: a civil társadalom bonyolultan strukturált, törékeny, olykor titokzatos élő szervezet, amely évtizedek, ha ugyan nem évszázadok alatt fejlődött ki. Lehetetlen felülről, rendeletileg helyreállítani, miután éveken át lényegében nem létezett. Csakis türelmes munkával lehet újjáépíteni három pillérét: az önkéntes, magánjellegű társulást, az állam decentralizálását és a politikai hatalom delegálását az államtól független szervezeteknek.
A posztkommunista átalakulás tíz évében azt tapasztalhattuk, hogy új politikai elitjeink vagy apatikusan tekintettek a civil társadalom újjáépítésére, vagy egyenesen ellenezték azt. Mihelyt megragadták a hatalmat, az új eliteknek egyszeriben nem volt ínyükre, hogy átengedjenek bármit is az örökségükül jutott állami hatalomból. Fura módon sok demokratikus, antikommunista politikus is görcsösen ragaszkodik a túlméretezett állami hatalomhoz, a kommunista korszak e hagyatékához. Ezért van az, hogy sok iskolát, kórházat, kulturális és egyéb intézményt továbbra is centralizált adminisztráció irányít, holott azok átalakulhattak volna önálló intézményekké, amelyeket az állam vagy tisztes távolból szemlélne, vagy átlátható eljárással támogatna.
Kilenc éve húzódik a vita az állam decentralizációjáról, de egyetlen kormányszerv sem mutatott még arra hajlandóságot, hogy harc nélkül átengedje egyes hatalmi jogköreit a régióknak, vagy a helyhatóságoknak. Azért túlzott hazánkban az adóztatás, mert az állam fizet ezer meg egy dologért, amelyet voltaképpen nem kellene finanszíroznia, ha létezne fejlett civil társadalom; akkor ugyanis maguk a polgárok fizetnének közvetlenül. Ennek az ernyedtségnek nincs semmi köze ideológiákhoz. Egyes politikusok mégis ideológiai mentséget keresnek az állami hatalom csorbítatlan fenntartására. Többnyire így érvelnek:
„Az emberek minket választottak, akaratukat nyilvánították, hogy mi kormányozzunk. Aki ezen változtatni akar, az a képviseleti demokrácia ellen intéz támadást. A javak szociális újraelosztása az állam feladata, és nem is engedhető meg szerepkörének zsugorítása ezen a téren. Aki központi ellenőrzéstől mentes párhuzamos struktúrákat akar teremteni vagy támogatni, az magát a parlamenti demokráciát kérdőjelezi meg.”
A civil társadalomba vetett hitet sokan balosságként, anarchizmusként, szindikalizmusként értelmezik, sőt még olyan is akadt, aki protofasizmusnak nevezte. Valójában azonban arról van szó, hogy nem akarnak osztozni másokkal a hatalmukban, s ebben gyökerezik az érvelésük, amely szerint a civil társadalom: támadás a politikai rendszer ellen.
A pártok, mintha azt mondanák: „A kormányzás a mi dolgunk. Ti csak válasszatok, ennél többet ne akarjatok!” Pedig ez sületlenség. A politikai pártok és a demokratikus intézmények csak akkor működhetnek jól, ha erőt és ötletet merítenek egy fejlett, plurális polgári környezetből, és ki vannak téve e polgári környezet bírálatainak. A civil társadalom nem szándékozik a parlament vagy a politikai pártok megkerülésével cselekedni. Ellenkezőleg: hozzá akarja segíteni őket, hogy képességeik és lehetőségeik legjavát nyújtsák. A politikai pártok és a politikai intézmények kiszikkadnak a sokrétűen strukturált civil társadalom éltető nedve nélkül, elveszítik kezdeményezőképességüket, és végül politikai profik begyöpösödött, zárt csoportjává silányulnak.
A civil társadalom valódi pluralizmust gerjeszt, a pluralizmus versenyt teremt, a verseny pedig minőséget eredményez. Ebben a tekintetben sok a hasonlóság a gazdaság és a politika között. Minél több féle kezdeményezést engednek felszínre kerülni, annál nagyobb az esély, hogy a legjobbak és a legötletesebbek fognak diadalmaskodni. Ha mindig és kizárólag a központi állami hatóságok és a központi politikai testületek akarják eldönteni, hogy mit kell tenni, és hogyan, akkor egyenlőségjelet tesznek a hatalom és az igazság közé, márpedig ez a tétel századunk legveszélyesebb politikai elképzelése.
Minél rétegzettebb a civil társadalom, annál virágzóbb, s minél virágzóbb annál inkább szilárdabb a belpolitikai helyzet. A civil társadalom megvédi az állampolgárokat a politikai hatalmi változások túlzott hatásaitól, mivel elnyeli, sőt kiküszöböli ezek egy részét az alacsonyabb szinteken. Ezáltal lényegében meg is könnyíti a politikai változásokat. A kormányváltás így nem tűnnék szélviharnak, amely mindent máshová sodor.
Ahol a civil társadalom nem eléggé fejlett, ott minden probléma felszüremlik a hatalom központjába. Ám minél több hatalom marad a központban, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a központ erői megszerezhetik a teljes ellenőrzést az ország fölött. A kommunisták nagyon jól tudták ezt, azért szóltak bele még a méhészegyesület belső ügyeibe is.
Nem kell ahhoz közgazdásznak lenni, hogy belássuk: a civil társadalom pénzügyileg is önfenntartó. Amikor mindent az állami költségvetésből kell fizetni, akkor nyílván több adót kell beszedni, és bizony sok pénz elsikkad e műveletek közben. Egy olyan rendszerben, ahol a jótékonysági adományok levonhatók az adóból, a hasznos kezdeményezések több pénzhez jutnak, mint most jutnak, amikor az állam pénzeli őket. A civil társadalom egyébként adólevonások lehetősége nélkül is megteszi a maga jobbító lépéseit. Minden eddigi szempontnál fontosabb azonban, hogy a civil társadalom öntudatra ébreszti az embereket. Az emberi lények nem egyszerűen gyárosok, profithajhászók vagy fogyasztók, hanem legbensőbb mivoltuk szerint társas lények, akik az együttélés és az együttműködés különféle formáira sóvárognak, akik befolyásolni akarják a körülöttük történő dolgokat, és elismerésre vágynak azért, amit adni tudnak a környezetüknek. Az emberi természet kiteljesedésének egyik legjobb eszköze a civil társadalom.
Ellenségei tisztában vannak ezzel, és éppen ez tüzeli leginkább az ellenkezésüket.

A szerző a Cseh Köztársaság elnöke
Copyright: Project Syndicate

A mellékelt fuvolás lányokról készült fotó (Szunyogh László műve, amely az Arany Alkonyban az idősek tiszteletére adott műsorban szereplő zeneiskolásokat ábrázolja) már korábban is, s szándékunk szerint a továbbiakban is a demokráciát fogja a Toronyhírben jelképezni. A képen a zenélő lányok szépek, fiatalok, átéléssel és odaadással zenélnek így együtt. Együttesükből harmónia, nyugalom, a zene szeretete árad. Előadásuk nem nélkülözheti az összhangot, az egymásra figyelést, az egyén alkalmazkodását a többiekhez és a zenéhez, miközben mindegyikük individuum, Adyt idézve: „fenség, Észak-fok, titok, idegenség...” Talán ilyen a demokrácia?

Fel

Kezdő oldal

Húsvéti skanzen

Mily idegen és mégis érti,
égtájak múltját összegyűjtve
az ember, húsvét jön, sokadalom,
a népszokások sátra felverve,

mégis a portát, a zalai tájat,
vagy a Felvidék házát keresném,
talpas tornyát, szatmári aszalót,
beregi lakhelyet, mit paticsból vertek,

ásóval faragták, s füsti fecske
járt alája, ott ülte fészkét,
óh, e házat az ár elvitte,
s építőjét vakon keresnék,

ölelgetem e míves múltat,
festik a tojást, patkóval verik,
az ember keresgél házat, Hazát,
s locsolóversek egyre hergelik.

Törő István verse

Fel

Kezdő oldal

Egy igazi húsvéti locsolkodás

Karácsony egynemű szépségéhez képest a Húsvétban keverednek a pogány tavaszköszöntők, a népszokások maradványai, a keresztény hagyományok és a városi csiricsáréság. Már gyermekkoromban sem értettem, hogy kerül a nyuszi a festett tojások és a pelyhes kiscsibék mellé, és utáltam a sokféle kölni émelygős szagát.
Azért persze a Húsvét nagy ünnep volt nálunk. Nagypénteken anyám még szigorúan betartatta a családdal a böjtöt, de szombat este már ünnepi vacsora volt az asztalon: vékony szeletekre vágott sonka a nagy tálon, a tányérokon orrfacsaró illatú torma, újhagyma és remegő, fehér főtt tojások. Utána mákos és diós patkó, omlós vajastésztából. Vasárnap reggel rendszerint eljöttek hozzánk a nagynénémék Kispestről, együtt mentünk templomba, majd együtt ebédeltünk a nagyasztalnál. Mi más ettünk volna, mint sült kacsát párolt káposztával. Nagymamám mindent elkövetett, hogy a húsvét szombati vacsora és a vasárnapi ebéd olyan legyen, ahogy a nem létező családi nagykönyvekben meg vagyon írva.
Ahogy a sonka és a csokoládétojások, -nyuszik, úgy tapad a Húsvéthoz a locsolkodás. Gyermekkoromban még nem volt szokás pénzért járni locsolni, hanem köszönetképpen csokoládét, festett tojást adtak anyám barátnői és a nőrokonok. Kamaszkoromban már pancsolt házi likőrrel kínáltak, amitől undorodtam. Azt sem szerettem, hogy – mint nagyfiúk – csapatban járjuk végig az osztálytársnőinket, lányismerőseinket. Arra vágytam, hogy egy lánynak csak én legyek fontos Húsvétkor is, és ne mosolyogjon magakelletőn minden locsolkodóra.
Az ötvenes években, amikor kamasz voltam, a Húsvét hétfő munkanap, illetve tanítási nap volt. És mert nem minősült ünnepnek, annál inkább igyekeztünk megünnepelni a magunk módján. Hatodikosok voltunk, amikor néhányan fiúk összebeszéltünk, és nagy üvegekben csapvizet vittünk be lopva reggel az iskolába, hogy meglocsolhassuk a lányokat. Alig vártuk az első szünetet, akkor a ruhánkba rejtett üvegekkel feltűnés nélkül levonultunk mi is az udvarra. Ott indiánüvöltés kíséretében rátámadtunk a gyanútlan lányokra és az üvegekből rájuk locsoltuk a vizet. Ők persze visítottak, elfutottak, de aztán hirtelen taktikát változtattak, lefogtak minket, megszerezték az üvegeinket és ami bennük volt, azt mind ránk öntötték. A legvizesebb Menyó barátom és én lettem, de akármilyen kellemetlen is volt a ránk tapadt ruha, besomfordáltunk csöngetéskor a többiek háta mögött a tanterembe. Alig kezdődött meg az óra, megjelent a félelmetes igazgató úr, Schiró Ödön. - Báthory, Menyovszky, hozzám! - hallottuk a halálos csöndben. A vigyázzban álló osztály sorfala között kimentünk az igazgató úr elé, aki végigmért bennünket és azt kérdezte vésztjósló hangon: hát ti mit csináltatok?! Locsolkodtunk, igazgató úr, kérem – nyöszörögtük válaszként. Nevetni persze senki sem mert. Akkor Schiró igazgató úr hatalmas pofont adott jobbról nekem, balról a Menyónak, hogy összekoccant a fejünk, majd azt mondta halkan: lemenni és szárítkozni!
Menyó és én leballagtunk hát az udvarra, leültünk az udvar napos sarkába, mint két ázott ürge és kötelességtudóan elkezdtünk szárítkozni. Kitaszítottnak és megbélyegzettnek éreztük magunkat és még egymásra nézni sem mertünk. A következő szünetben meglátogatott minket persze az egész osztály. Az arcokon őszinte bámulat tükröződött, amitől kezdtük magunkat jobban érezni. Meggyőzően bizonygattuk, hogy nem csak hogy nem száradtunk meg, de megfellebbezhetetlen igazgatói utasításra vagyunk kénytelenek itt üldögélni az udvaron a napsütésben. A harmadik szünetben aztán kiderült, hogy egy matematika dolgozatot úsztunk meg. Osztálytársaink mérhetetlen irigységgel bámultak körbe és nagyon szerették volna tudni, hogy mégis meddig szárítkozunk még. Szemét mázlisták – mondogatták az ötlettelen egyének savanyú pofával. Természetesen a tanítási nap végéig szárítkoztunk, és mire kivonultunk az iskolából, már mi voltunk a nap hősei.
Ha a Karácsonyra gondolok, az összes eddigi egyetlen szép ünneppé mosódik össze és csak akkor tudom egyiket a másiktól megkülönböztetni, ha egyéb, külső tényezőkhöz kötöm őket: éppen hol laktunk, mekkorák voltak a gyerekek, mit szóltak a karácsonyfához, mikor kezdték el ők feldíszíteni, milyen meglepetés várt ránk tőlük, egymástól a fa alatt... Ha a Húsvétokra gondolok, eszembe jutnak a feszengések anyám barátnőinél, a férfiúi versengések nyomasztó tudata az osztálytársnőimnél, de felidéződik ez az igazi húsvéti locsolkodás is, amikor egy fél nap alatt az érzelmek sokasága viharzott át bennünk: a jó hecc élményétől a kudarc szégyenérzetén keresztül a megdicsőülésig. Lám, mik hagynak tartós emlékeket az emberben!

Báthory Béla
(Az írás először a nyomdai úton kiadott Toronyhír 1994. áprilisi számában jelent meg)

Fel

Kezdő oldal

Felhívás
veszélyes és újrahasznosítható hulladékok
szelektív gyűjtésére!

A Polgármesteri Hivatal az idei, 2004. évben is folytatja a háztartásokban felhalmozódott, a környezetünkre veszélyes, károsanyag tartalmú hulladékok lakossági gyűjtési akcióit.

A 2004. évi első gyűjtés időpontja:
április 24. (szombat) 9.00-13.00 között az alábbi két helyszínen:
Rekettye-Rigmus-Irány utcák kereszteződésében (a felüljáró alatt)
és
Újpalotán, a Hartyán utcában a KábelTV és a Zöld Klub előtt.
A hulladékok átvételéről, elszállításáról és szakszerű megsemmisítéséről a
Palota Környezetvédelmi Kft. Gondoskodik.
Az idei második gyűjtési nap 2004. szeptember 25-én lesz.

Budapest, XV. ker. Önkormányzat Polgármesteri Hivatala
Szociálpolitikai és Egészségügyi Bizottság
Környezetvédelmi Közalapítvány Kuratóriuma

Leadható hulladékok:

Kérjük, látogasson el az Archívumunkba (parasztház a nyitóoldalon), s keresse fel, olvassa el a 2004/január/Kávéház és a 2003/június/Toronyles rovatban megjelent, a témával foglalkozó cikkeinket!
Szerk.

Fel

Kezdő oldal

Mit kiván Újpalota?

• Igazi főteret!

• Többfunkciós közkönyvtárat!

• Templomot!

Mit kíván még Újpalota?
Ki és mivel szeretné folytatni a listát?

Fel

Kezdő oldal