Újra nyitva Nagy Előd műterme március 20-21-én 11-től 19 óráig

Asszonyklub a PeKH-ben

Három héttel ezelőtt véletlenül került a kezembe a Pestújhelyi Közösségi Ház programja. Érdeklődve vizsgáltam végig a különböző tanfolyamok, rendezvények és klubok felsorolását, mígnem megakadt a szemem az egyiken. Nem volt túl sok leírás róla, de azonnal romantikus eszményképek sejlettek fel bennem. Az asszony, aki gyermekeket nevel szeretettel és türelemmel, aki remekül főz, ellát minden ház körüli munkát, és gyönyörűen kézimunkázik. Időnként kikapcsolódásként összeül a többi asszonnyal, és kézimunkázás közben kibeszélik magukat. A mai nő ezzel szemben megfizet valakit, aki elvégzi helyette a házimunkát, türelmetlenül neveli egy szem gyerekét, kézimunkát még soha nem is látott, csevegni pedig csak rohanás közben van ideje.
Már nagyon rég vágytam rá, hogy megtanuljak varrni, kötni, horgolni. Egyrészt, hogy visszahozzak valamit a múltból, másrészt az alkotás öröméért. Annyiszor gondoltam, hogy talán befizetek valami tanfolyamra, de hol a pénzt, hogy az időt sajnáltam rá. Közben hajt a kreativitás utáni vágy, amit nem hogy nem éltem ki eddig, hanem igazából hozzá sem kezdtem. A technikák megtanulásán túl számomra az is fontos, hogy újabb és újabb embereket ismerjek meg. Olyan embereket, akik a környezetemben élnek, és akikkel talán naponta össze is futunk az utcán, a rendelőben, vagy vásárlás közben.
Nem volt más tennivalóm, mint elmenni és megnézni az asszonyklub mibenlétét.
Tulajdonképpen pontosan azt találtam, amit vártam. Pár hölgy összeül, beszélgetnek és kézimunkáznak. Mindenki végzi a saját munkáját. Ha kell stoppol, ha kell köt. Ki miben járatos, azt taníthatja meg a többieknek. Alig három hónapja alakult a kis csapat. A létszám ma már velem együtt hat, de várjuk a további jelentkezőket. Nincs tagdíj, sem egyéb befizetési kötelezettség. Az asszonyok hoznak időnként egy kis rágcsálni, vagy inni valót. Már az első alkalommal nagyon jól éreztem magam közöttük. Azonnal befogadtak maguk közé, bár a hozzám korban legközelebb álló hölgy is anyám lehetne. Nem én vagyok az egyetlen tanítgatásra szoruló, de van köztünk olyan is, aki mindenhez ért, és szívesen átadja tudását bárkinek, aki azt igényli.
A múltkor azt gondoltam, ki fognak kacagni. Ugyanis kipakoltam szegény nagymamám három éve érintetlenül álló kézimunka-fiókját, és az abban talált összes cuccot becipeltem. Két nagy szatyor lett tele mindenféle fákkal, tűkkel, fonalakkal, mintákkal, anyagokkal. Felét sem tudtam, hogy mire való. Azt reméltem, hogy majd a többiek segítenek. Mondanom sem kell: nem kacagtak, sőt. Mint tinilányok rajongták körül a zsákmányt. Boldoggá tett és meghatott a lelkesedésük. Még azon az estén magamhoz vettem a készletemből egy horgolótűt, egy gombolyag fonalat és hozzáláttam. Eddig azt hittem, a horgolás valami ördöngősség, de nem tűnt annak. Az első munkámból nyakba akasztható kistáska készül. Lényegében egy hét alatt be is fejeztem, már csak az utómunkálatok vannak hátra (összevarrás, bélésanyag, gombok). Nem tudom, hogy mi lesz a következő, de most kicsit bonyolultabbhoz szeretnék hozzákezdeni. Tele vagyok elképzelésekkel.
Javaslom, hogy aki hasonló vágyakkal és lelkesedéssel bír mint én, látogasson el a Pestújhelyi Közösségi Házba pénteken 17 és 20 óra között. Az emeleten, a 127-es teremben egészen biztosan megtalál bennünket. Ha van valami fent nem említett hobbija (mint például a szalvétatechnika, vagy az üvegfestés), amit szívesen űzne társaságban, hozza el magával! Mi szívesen tanulunk.
Várjuk az érdeklődőket!

Fel

Kezdő oldal

Kiállítás a Zsókavár Galériában

Bemutatkozik Tóth Ferencz képzőművész

Tizenkét éve lakik Újpalotán és szeret itt lakni – mint mondja. Mindig képzőművésznek készült, főiskolára is járt, bár nem fejezte be, mert nehezen viselte a főiskolai kötöttségeket. Később hiányzott neki a mesterségbeli tudás, s ha jobban tudott volna festeni, festőművész lett volna – mondja (szerintem) tréfásan. Tanárai közül Barcsay Jenőre emlékszik szívesen.
Tóth Ferencz tehát nem festőművész, hanem képzőművész, aki kollázstechnikával alkotja képeit.
Mi a kollázs? - kérdezhetnénk. Ez a francia szó (coller, collage) ragasztást jelent, azaz az alkotás ebben az esetben különböző származású és összetételű anyagok összeillesztésével, un. ragasztásával jön létre. E. H. Gombrich Művészettörténetét fellapozva megtudhatjuk, hogy Kurt Schwitters, német emigráns ragasztott először használt buszjegyeket, újságpapír-kivágásokat, rongyot s miegymást ízléses és szórakoztató csokrokba a húszas évek elején, s mellőzte teljesen mind a hagyományos vásznat, mind a hagyományos festéket a képzőművészetben.
Laikus ezen akár mosolyoghatna, de csak addig, amíg nem nézte meg alaposabban Tóth Ferencz képeit. Ugyanis nála is van a képeknek keretük, de sokszor festve vagy más anyagokból összeállítva, ám a képen belül – kisebb – képek is vannak, még hozzá különböző formájú keretekben, s minden kép újabb és újabb dimenziót nyit a képekbe helyezett („ragasztott”) anyagok, tárgyak minéműségével és egymáshoz való viszonyával ábrázolt világba. Olyan, mintha furcsa miniatűr táj felett repülnénk, s egy képkereten keresztül újabb miniatűr táj fölé ereszkedhetnénk, majd ismét egy másik táj bukkanna fel alattunk, s minden tájat emberi tartozékaink (csecsebecséink, emlékeink, jellemző dirib-darabjaink, mindennapos tárgyaink töredékei) különös, titokzatos, túlrendezett vagy túl-rendezetlen álcája fed vagy leplez le. Sokáig és hosszan lehet nézegetni, csodálni, mit találunk ezekben a képkeretekben, vajon miért azt, miért azzal, miért abban az elrendezésben... Az az érzésünk, hogy Tóth Ferencz egy roppant zárkózott és érzékeny ember, aki művész is egyben, s ezeken a képeken keresztül enged belelátni minket a személyiségébe, lelkébe, titkaiba, amik azért mégis rejtettek, megfejthetetlenek és titokzatosak maradnak számunkra.
Egy biztos: Tóth Ferencz képei rendkívül dekoratívak is. Látszólag harmonikus és rendezett világok vannak a képkeretekben, csakhogy az anyagok, formák és tárgyak meghökkentőek, s vagy szelíden megmosolyogtatnak, vagy szorongó, tépelődő gondolatokra késztetnek.
Az átélés, felismerés és megértés magával hozza szép görög szóval a katharzist, azaz gondolataink és érzelmeink megtisztulását. S mi más is lenne a művészet feladata?!
Nézzék meg!

(dénes d.)

Fel

Kezdő oldal

És elmúla a fársángnak üdeje...

Az idei farsangon legalább öt bálról tudtunk kerületünkben, ami szépen vall arról, hogy szeretünk kikapcsolódni, kulturáltan szórakozni, sőt mulatni.
Csak három bálban volt szerencsénk részt venni, az Ipartestület Bálján, a Csokonai Művelődési Központ Polgárbálján és az Újpalotaiak Baráti Köre hagyományos Tavaszváró bálján az újpalotai Közösségi Házban. Szívünk bocsánatos módon ez utóbbihoz húz (ahogy mondják, ez a legcsaládiasabb, legemberbarátibb bál az összes között: van műsor, tombola, játék, táncverseny, s jó zenekarral tánc, tánc, tánc kivilágos kivirradtig), de – mint tapasztaltuk és hallottuk – mind igen jól sikerült, jó hangulatú bál volt.
Kár, hogy még mindig kevesen szánják rá magukat, hogy bálba menjenek a báli szezonban. Jó, jó, tudjuk, a nőknek nincs egy rongyuk, amit felvehetnének, a férfiaknak pedig mégsem illendő hölgy nélkül megjelenni a helyi társaságban... Szögezzük le gyorsan, hogy ezek az aggályok alaptalanok is, el is avultak. Tessék kísérletet tenni a tapasztalatszerzésre az őszi báli szezonban!
A bál is egyfajta közösségi tér, s nem annyira bővelkedünk itt közösségi terekben. A visszahúzódás, a magány, a borongás rossz tanácsadó, keressük minél gyakrabban az emberi társaságokat, s legalább farsang idején a helyi bálokat!
Jövőre, Önnel, ugyanitt, jó?

Fel

Kezdő oldal