 | ||||
 |
 |
 |
 |
 |
| Sétálóutca
Két keréken - 100 Km története
A XV. kerületi civil szervezetek listája
Tisztelt Érdeklődő! Nagy Előd festőművész karácsony előtt két alkalommal, vásárral összekötött
nyílt napot tart műtermében.
Ha emlékeznek még a gyönyörű olasz kisváros civil újságjára, amit az Újpalotaiak Baráti Köre egyik, olaszul kiválóan tudó tagja fordított le mindannyiunk számára, akkor talán szívesen olvassák most a lap főszerkesztőjének levelünkre írott válaszát is. Íme az olaszoktól érkezett levél.
Tisztelt Báthory Erzsi fõszerkesztõ! Elnézést kérek a késedelemért, amellyel levelére válaszolok. Ennek oka, hogy rendkívül szerteágazó elfoglaltságaim vannak, melynek következtében csak a nagyon sürgõs dolgokra jut idõm. Köszönöm, hogy szerény újságunkat érdekesnek találta, a kívülálló személyek véleménye kétségkívül a legobjektívebb. Sok ember, köztük olaszok is, akik a nyári idõszakban alkalomszerûen olvasták újságunkat, csodálkozással vették tudomásul, hogy egy ilyen kis községnek, mint Massa Marittima, ilyen régi és rendszeresen megjelenõ újságja van. A titok nagyon egyszerû: az újságírás szenvedélye, városunk iránti határtalan szeretet és rengeteg munka. Lényegében négyen vagyunk, akik a munka dandárját elvégezzük. Én, mint fõszerkesztõ, foglalkozom a lapkiadás teendõivel, a lap tartalmának 50%-át megírom, ösztönzöm a többieket, kijavítom a cikkeket, felméréseket, interjúkat készíttetek, stb… Egy olvasószerkesztõ segít a hírek összegyûjtésében, egy adminisztrátor foglalkozik a pénzügyekkel, és egy titkár foglalkozik a címek karbantartásával és a postázással. Valójában ez annyi munkát ad, hogy minden szabad idõmet kitölti. Természetesen egyikünk sem kap fizetést, munkánk teljesen ingyenes, különben nem tudnánk megjelentetni az újságot. Rátérve azokra a kérdésekre, ami iránt Ön érdeklõdik: Olaszországban ezeket az egyesületeket senki sem tartja el, nem kapnak semmilyen támogatást. Az egyetlen megélhetési mód az önfenntartás, mely vagy hírdetésbõl, vagy lapeladásból, vagy tagsági díjból finanszírozható. Nekünk a tagsági díjból sikerül magunkat fenntartani. Nagyon sok tagunk van, akik érzelmileg kötõdnek a laphoz és a szokásos minimális tagdíjnál sokkal többet fizetnek be, mely fedezi az összes kiadásainkat: a nyomda- és a postaköltséget. Az összes többi, mint említettem, ingyenes: a cikkek szerkesztése, tördelése, a grafika, a titkári munka és minden egyéb szerkesztõségi megbízatás önkéntes munkának számit. Mindez lehetõvé teszi, hogy felére csökkentsük a kiadás költségeit. Ha a jövõ nyáron újra itt jár, kérem jelentkezzen és akkor részletesebben is beszélgethetünk a témáról. Szívélyes üdvözlettel Két kerékenúj rovatunk
Rengeteg kérdés. A bicikli-mániások tudják a válaszokat, legalábbis elszántan keresik. Amit már megtaláltak, azt megosztják velünk. Tartsunk velük! Bárki, bármikor beszállhat (a címet lásd az impresszumban!)!
100 Km története
Az első kilométer. Az egész akkor kezdődött, amikor a munkatársaim rábeszéltek, hogy nevezzünk be a cégünk által Franciaországban rendezett 210 km-es bringaversenyre. A helyszín Poitiers (e.: poátyié) volt. Nagy élmény volt olyan helyen kerekezni, ahol korábban Tour időfutam is volt. Nagyon megszerettem az országúti kerekezést, korábban csak „koca montis” voltam. Ez volt 2001-ben. Akkor több amatőr versenyen, teljesítménytúrán elindultam. Tetszett a légkör, ami ezeket a versenyeket körüllengte. Télen is próbáltam a lehető legtöbbet kerekezni és már tervezgettem, hogy melyik versenyeken fogok 2002-ben indulni.
A 20. kilométer. 2002. október 25-én vizsgázni voltam Pécsen. Az után, hogy felébredtem minden kifárasztott. Felvettem az ingem és leültem pihenni, felvettem a nadrágom és leültem pihenni, felhúztam a cipőim és leültem pihenni. Amíg felmentem az egyetemig, ami korábban 5 perces út volt, most 20 percig tartott. Tudtam, hogy most valami nagyon rossz dolog történik velem. Ez egy pénteki nap volt. A 25. kilométer. Hétfő délután 18 óra. A szívultrahangot végző orvos közli velem, hogy szinte biztosan tüdőembóliám van. Másnap kórházba kerültem, ahol a vizsgálatok bizonyították, hogy a tüdőereim kb. 15 helyen el vannak záródva. Az utolsó pillanatban kerültem a szakértő kezek közé. 10 napot feküdtem a csornai kórház kardiológiai osztályán. Az orvosom azzal bíztatott, hogy valószínűleg nem fogok többet versenyezni. Talán a biciklizés menni fog de csak „lájtosan”. Akkor és ott azt mondtam, hogy újra rajthoz állok majd. Az 50. kilométer. 3 hónappal az után, hogy elhagytam a kórházat, készülődtünk a kontrol CT (számítógépes rétegvizsgálat) vizsgálatra. Ez olyan, hogy virtuálisan felszeletelik az embert és egy számítógép meg összerakja a szeleteket. Nagy várakozással néztünk az eredmény elé, mert ekkor még a műtét eshetősége is a levegőben lógott, bár az orvosok és az ápolók kemény munkával próbáltak ez ellen tenni. Kiderült, hogy a betegségemet egy véralvadási gond okozza, ami miatt életem végéig véralvadás gátlót kell szednem. Sok vérvételen estem át mire beállították a „napi betevő” gyógyszer adagomat. Amikor megkaptuk a CT orvos véleményét mindenkinek a szívéről nagy kő esett le. Az állt a papíron, hogy minden elzáródás felszívódott. Mentünk a kardiológushoz, aki az eredmény láttán azt mondta, hogy talán mégis fogok újra nagyobb távokat bringázni. El is kezdtem ennek örömére kisebb távokat tekerni. Nagyon jól esett már a mozgás. Próbálgattam az erőmet és tervezgettem, hogy majd a Tihany kupán állok először rajthoz. Sajnos ez még nem sikerült. A 100. kilométer. 2003. május 11. pontosan fél évvel előtte hagytam el a kórházat. Reggel 8 óra. Most készülök elhagyni a békásmegyeri Mc'Donalds parkolóját. Indul a Békás 100 teljesítménytúra. Jó újra bringások között lenni. Jó újra megcsodálni a sok tarka mezt, nadrágot, cipőt, bringát. Jó volt közöttetek lenni. Minden erőmre szükségem volt, hogy a távot teljesíteni tudjam. Volt néhány kellemes emelkedő, ahol bizony megálltam pihenni. A cél felé haladva jóleső érzés kerített hatalmába: Nem a legjobb idővel de megtettem 100 kilométert. Hosszú út volt ez, de megérte. Hosszú út volt ez a 100 kilométer is, meg az is, amíg eljutottam odáig, hogy újra rajthoz állhattam. Most már rendszeresen tekerek. A betegségemre az emlékeztet, hogy minden nap be kell vennem egy szem gyógyszert és havonta egyszer egy vérvételt kell megejtenem. Ezért szeretnék köszönetet mondani az orvosoknak és az ápolóknak a lelkiismeretes munkáért és a családomnak, akik támogattak és ápoltak. Természetesen köszönöm a remek hangulatot a Békás 100 szervezőinek és a bringásoknak. Ez megjelent egy cikk formájában a Bringa című kerékpáros újságban. A Palota Kerékpáros Klub története akkor kezdődött, amikor elkezdtük szervezni az Európai Mobilitási Hét rendezvényeit, és ennek egyik alprogramja volt a Kerékpározás napja. Ennek az egyik fő szervezője voltam. Így kerültem kapcsolatba Hegedüs Laci bácsival, aki felvetette, hogy mi lenne, ha szerveznénk egy kerékpáros egyesületet a kerületben. Nekem tetszett az ötlet és rákészültünk, hogy a Kerékpározás napja alkalmával a Polgármester úrnak átadunk egy szándéknyilatkozatot. Ebben leírtuk, hogy milyen célokkal alakulna a szervezet és melyek a célkitűzéseink. Emellett átadtunk egy térképet is, amelyen bejelöltük, a kerületben létesítendő kerékpár utat is. Ezzel kapcsolatosan beszéltünk a XV. Kerületi főépítésszel is, aki a segítségéről biztosított bennünket. A kerékpáros nap sajnos alacsony részvétel mellett, de nagyon színvonalas programokkal zajlott. Délelőtt kerékpáros akadályversenyek voltak a Konytfa utcai iskola melletti akadálypályán, délután pedig a Pólus parkoló egy részét vettük birtokba. Itt rendeztünk egy gyorsulási versenyt, aminek külön érdekessége, hogy Árvai Attila, világbajnok kerékpáros segített a lebonyolításban. A versenyek után BMX és Trial bemutatók voltak. Szeretnénk ezt a rendezvényt jövőre ismét megrendezni csak akkor már nagyobb hírveréssel és remélhetőleg nagyobb részvétellel. Felvettük a kapcsolatot a Magyar Kerékpáros Klub vezetőjével és remélhetőleg az ő égiszük alatt alakulunk meg. Elkezdtük a civil szervezetek felé elküldeni a belépési nyilatkozatunkat. Ezen található kérdések elemzésével szeretnénk majd feltérképezni, hogy pontosan milyen irányba induljunk el, és melyek azok a területek, amelyeket jobban fel kell karolnunk. Csatlakozási nyilatkozat a PALOTA KERÉKPÁROS KLUBhoz letöltése
Mozgásunk szabadsága
Elmúlt a néha nehezen viselhető, de egyre gyakrabban vissza kívánt nyári meleg. Ezzel kezdetét veszi a hideg időjárás és frontok okozta mozgásszervi panaszaink sorozata. A BEMER terápia a mesterségesen előállított pulzáló mágneses tér biológiai és gyógyhatását használja fel a betegségek megelőzésében illetve a gyógyításában. Hatásai:
Tehát csökkenti a fájdalmat, a gyulladást, javítja a mozgáskorlátozottságot, harmonizálja életerősebbé teszi az egész embert.
Dr. Kovács Matild
Mai mese, rólunk
Lelkiismeret furdalásom van újra és újra, ha rá gondolok. Pedig már hónapokkal ezelőtt történt. Manapság az ember szeme szinte teljesen hozzászokott, hogy hatalmas lakótelepi kukáinkban mindig kotor valaki. Ha egy kicsit odafigyelünk, azt is észrevehetjük, hogy többnyire visszatérő látogatókról van szó. Tulajdonképpen megbecsülést érdemelnének, hiszen ha mi nem is gyűjtjük szelektíven a hulladékot, ezt a feladatot ők részben elvégzik helyettünk. Keményen megdolgoznak a sikerért, az biztos. Legalább nekik legyen némi hasznuk a mi nemtörődömségünkből. Mondhatnám, ez a foglalkozásuk. Koszosak ugyan, de valahogy mégsem téveszthetők össze az utcán részegen kéregető „jetikkel”. Még az arcvonásaik is egészen mások. Ha a szemetesnél összefutok valamelyikükkel, általában köszönünk egymásnak. De most nem őróluk akartam beszélni. Történt egyszer, hogy mikor levittem kis csomagomat a konténerbe, egy hetven év körüli, pongyolás asszony állt mellette és turkálta. Egy pillanat alatt átfutott az agyamon, hogy általában inkább a 30-as, 40-es korosztállyal szoktam ilyen helyzetben találkozni. Még szántam is szegényt, de nem néztem meg jobban magamnak. Ez bennem egy fajta szemérmesség. Olykor arra gondolok, hogy a másikat zavarhatja, ha bámulják. Mások meg talán épp emiatt gondolják, hogy átnéznek rajtuk. Ki tudja? A szemkontaktus most is megvolt. Miközben megszabadultam a szemetemtől, az asszony azt mondta, hogy beejtette a kulcsát a kukába, és most azt keresi. Hmmm - gondoltam - elég olcsó magyarázat. Talán megeresztettem egy kicsit szánakozó, kicsit lenéző mosolyt, majd megfordultam és elindultam vissza a lépcsőház felé. Két lépés után azonban megtorpantam. Az jutott eszembe, mi van, ha tényleg csak egy kalandozó kulcscsomóról van szó? Mi van, ha ez a szegény néni most azért nem tud hazamenni, mert én nem segítettem neki? Visszamentem tehát. Még mindig volt bennem egy fajta tartás. Olyan ellenszenves „azért még nem dőltem be” féle. Belenéztem a kukába. És láss csodát! A kuka szinte teljesen üres volt, a kulcs pedig ott kandikált az egyik sarokban. Szörnyen elszégyelltem magam. Azonnal összeszedtem egy (helytelenül) kukamellé dobott lécet, azzal halásztam ki a gaz csavargót. A néni olyan hálás volt. Máig kísért a röstelkedés. Azóta többször is láttam a nénit messziről, ahogy jön-megy a pongyolájában. Mindig felkavar, ha az esetre gondolok. Miért van az, hogy először mindig a rosszat feltételezzük? Miért az az első gondolatom, hogy a másik hazudik? Újra és újra elképzelem a nénit, ahogy lakatost hív, mert nincs pótkulcs a hozzátartozóinál, vagy mert nem tudja fejből a számukat, vagy mert esetleg nincsenek is hozzátartozói. Mindezt azért, mert ezekben a mai fiatalokban nincs semmi együttérzés, és segítőkészség. Vagy mert mi, hétköznapi fiatalok már nem tudunk hinni.
|
Biciklizni jó! És még egészséges is! Igen, de hol? És mikor? És milyen biciklin? Hol vegyük? Mire figyeljünk vásárláskor? És ha már megvettük, és biciklizni is fogunk – valahol?! -, hol tartsuk a biciklinket, amikor éppen nem karikázunk rajta? Hogy védhetjük szemérmetlen eltulajdonítók ellen? Hogyan, mivel ápolhatjuk, hogy megőrizze újkori szépségét, erőnlétét és halhatatlanságát? 
Az ötödik kilométer. 2002. tavasz, Tihany kupa. Az első kört nem tudtam végigtekerni, az emelkedőkön elfogyott a levegőm. Akkor még ezt betudtam annak, hogy télen nem olyan intenzitással tekertem. De később sem javult a helyzet. A nyár végén oda jutottam, hogy már a gyaloglás is megerőltető volt. A harmadikra, ahol lakom, csak úgy tudtam felmenni, ha minden lépcsőfordulóban megálltam pihenni. Orvostól orvosig, vizsgálattól vizsgálatig mentem és az eredmények végén azt mondták, hogy egészséges vagyok. Én ebből semmit nem éreztem, sőt egyre rosszabbul voltam. Az utolsó kerekezésem a Terry Fox futáson volt. 10 km volt a táv és a végére teljesen kikészültem. 2002-ben többet nem ültem biciklire. 
|
E-mail: info@toronyhir.hu Frissítve: 2003.11.30. |