Elmentünk Erdélybe

Egy kis kikapcsolódás

Ünnepség Maroshévizen

 

A XV. kerületi civil szervezetek listája

Elmentünk Erdélybe

 

mint oly sok ismerősünk mostanában. Divat lett Erdélybe menni. Na, nem úgy, mint Horvátországba, ahová úgy járnak honfitársaink nyáron, mintha haza mennének. Jó is lehet ott, mivel lassan magyar magyar hátán a tengerparton, legalább jól megértik egymást, azzal a kevés horváttal pedig, aki a szolgáltatásban jeleskedik, és időnként át akarja verni a kedves magyar vendégeket, tiszta haszon, ha nem értik meg egymást. Szóval Horvátország trendi (bizonyos jövedelemhatárig, mert afölött Florida vagy a Kanári-szigetek), Erdélybe viszont másért megy az ember. Azt persze nem tudnám megmondani, hogy miért. De az egyesületünkből talán más sem. Ugyanis az Újpalotaiak Baráti Köre egyesület (a kerület legrégebbi civil szervezete) harminc tagja ment most szeptember végén Erdélybe, én pedig közéjük tartozom. Tavaly Kassára mentünk a kerületi önkormányzattól útiköltségre pályázott pénzen, idén Erdélybe, ugyanígy.

Nekifutok még egyszer, hogy a magam számára is megfejtsem, miért is mentünk Erdélybe. Legutóbb a nyolcvanas években volt ilyen nagy össznépi mehetnékünk, liberális és népnemzeti alapállástól függetlenül. Az évtized elején szappan-, vaj-, vécépapír-, könyv-, 1989 decembere után hús-, ruha-, cukor-, pokróc-kiszállítmányozási kényszerünk volt. Aztán a kilencvenes években ledermedt a nemzettudatunk, sokan lerománozták az áttelepült erdélyi magyarokat, meg kiderült, hogy ők se mind Csaba királyfi népe, meg riogattak 23 millió munkavállaló románnal, meg felhördültünk a kettős állampolgárság gondolatára (mé'má', hogy ők mondják meg, ki nyerje meg itt a választást!), meg sziszegtünk a tanulmányi támogatástól (mé' járna nekik a 20 ezer, mé', nekünk mi jár!). De közben egyre többen éreztük egyre rohadtabbul magunkat, mert tudtuk, ha nem is mondtuk ki, hogy de jó, hogy nem a mi dédszüleink alól húzták ki a határt 1918-ban, de jó, hogy nem minket raktak át 1945-ben 50 kg csomaggal a szlovák határon, mert nem akartunk szlovákká lenni, de jó, hogy nem mi maradtunk odaát magunkban, kisebbségben: se nemzeted, se hazád, nem tartozol senkihez, élj meg, ahogy tudsz, csak magadra számíthatsz... És nemcsak ezért éreztük magunkat egyre rohadtabbul, hanem azért is, mert miközben mi kicsinyeskedtünk, irigykedtünk, románoztunk, meg koccintottunk Erdély oda csatolásának évfordulóján, aközben ők egyfolytában és büszkén magyarnak vallották magukat, nem is akartak soha mások lenni, csak magyarok.

Szóval valami ilyesmiért megyünk. Hogy közönyösek és ellenségesek vagyunk véreinkkel szemben, de legalább nem mindnyájan, nem mindig és nem úgy. Meg hogy átmegyünk már, megnézzük, mi is van ott most, mert itthon túl sok lett e témában a süketelés. (Figyeljük ösztönös szóhasználatunkat: Olaszországba vagy Ausztriába ki megyünk, de Erdélybe át megyünk...!)

Tavaly megkoszorúztuk a kassai dómban Rákóczi és Bercsényi sírját, s most Erdélyben Tamási Áron, Orbán Balázs, meg a madéfalvi veszedelem emlékművét...ha már a határ túloldalán rekedtek történelmi múltunk némely emlékei is honfitársainkkal együtt. Megkoszorúztuk volna Ady Endre emléktábláját is Csucsán, a Boncza-kastélyban, ha nem lett volna belőle Octavian Goga-emlékmúzeum (ami ellen egyébként semmi kifogásunk, ritka rendes ember lehetett, ha Ady barátja volt), s megkerestük volna azt a hídfőt Félegyháza és Segesvár között, ahol a tábori orvos utoljára látta a dzsidások rohamában Petőfi Sándort. De hát mindenhová nem mehettünk el öt nap alatt. Íme nagyjából az útvonalunk: Királyhágó, Csucsa, Kolozsvár, tordai hasadék, Maroshévíz, Gyilkos tó, Békás-szoros, Szejkefürdő, Csíksomlyó, Farkaslaka, Korond, Borszék, Kolozsvár...

Erdély gyönyörű. Hegyvidékeinek, fenyőerdőinek, a lejtők tisztásainak, legelő nyájainak, székely falvainak, faragott kapuinak szépsége szavakkal vissza nem adható, még talán az ott élők szép magyar nyelvén sem. Maroshévíz nemrég megválasztott, fiatal, román polgármestere mondta most ott jártunkkor: óriási természeti adottságokkal rendelkezik az ő országuk, amit nem tékozolhatnak el. Hát a látottak alapján, általában, nem mondhatjuk, hogy nem tékozolják. A városok körüli rozsdaövezetek, a városszéli nyomortanyák, a szinte-mindenhol-szeméttelepek nem arról tanúskodnak, hogy mindenhol javukra hasznosítják adottságaikat. A leglerobbantabb város szerintünk Nagyvárad, az egykori Körös-parti Párizs, az 1900-as évek elején a magyar kultúra központja. Kolozsvár egyre jobban csúszik lefelé, Borszék pedig siralmasan lepusztult... És a korrupció mit sem csökkent az elmúlt történelmi időkhöz képest: Csucsán is, a tordai hasadékban is saját zsebre dolgozott a román idegenvezető, illetve a kapus. Igaz, a fizetések elképesztően alacsonyak. Kolozsvári szállásunk éjjeli portásával jót beszélgettünk este, s ő mesélte, hogy a portási fizetése havi 60 dollár, karate-edzőként bedolgozik a volt sportklubjába havi 65 dollárért, s ő is, akárcsak szinte minden kolozsvári, zöldségeket termel a kiskertjében. A dollárt persze lejben kell érteni, mert akkora az infláció, hogy vagy dollárban, vagy euróban (vagy forintban!) számolnak mindent. Lehet is fizetni forinttal szinte mindenhol.

Az erdélyi magyarok nagyon élelmesek. Amerre magyar autók vagy buszok előfordulnak, ott mindenhol van kirakodóvásár, forintért, igen vonzók árakkal. Ha megtudják, hogy pálinka kell, máris elmegy az egyik kereskedő kocsival ahhoz a házhoz, ahol van eladó (pl. nyolcéves, besztercei szilvából készült) házi pálinka, 1200 forintért literje, s hoz annyit, amennyi a helyben összesített rendelés rá. Öreg nénike jön ki a buszhoz tiszta ruhával bélelt kosárkával, s finom fánkot árul, darabját 100 forintért. A csíksomlyói kegytemplom mellett a mise végére ott a magyar kürtőskalács-árus (darabja 250 forintért, a diós 300-ért), s a kocsi térül-fordul, ahogy a kereslet növekszik. Nagyon finomakat ettünk a vendéglőkben, s olcsóbban, mint itthon. Szejkefürdőn kétezer forint/2 fő: tárkonyos csorbaleves, parázson sütött kolbászkák hasábkrumplival, saláta, jóféle korsó sör, s kávé.

A fentiek alapján nehéz elképzelni, hogy lépnek majd be az Európai Unióba - bár ismerve a román diplomácia zsenialitását, majdnem biztos, hogy könnyebben, és hozzánk képest többszörös előnnyel. Egyetlen olyan városban voltunk, ami európai mércével nézve is elfogadható, s ez Marosvásárhely. Bár a város fő ékességei, a Városháza és a Kultúrpalota még 1918 előtt épültek, magyar építészek építették, körülöttük a parkok gondozottak, a főútvonal tiszta, s végig takaros üzletek, új portálokkal, kávézók utcai teraszokkal, napernyőkkel. Igaz, a lakosság fele magyar, fele román, vagyis egyiknek sem kell betartania.

Hihetetlenül megörülnek minden magyar busznak, autónak, magyar szónak, pedig már nem számítunk kuriózumnak. Kopasz Gyuri bácsi Borszéken néhány mondat után jövőre meghívta medvevadászatra Juhász Sanyit. Egyik sofőrünk mesélte, hogy rendszeresen visz Csíkszeredából a csángó székelyekhez egy magyar tanítót, aki ingyen jár át hozzájuk tanítani (a csángó székelyek azok, akiknek nem engedélyezi a román állam sem a magyar nyelvű iskolát, sem a magyar nyelvű misét, értük járt most közben a pápa is), s valahányszor megjelennek, az egész falu összecsődül, még a buszt is megsimogatják, kézről kézre, házról házra adják őket, tejben-vajban fürösztik lehetőségeikhez képest, pedig nagyon szegények (se vízvezeték, se vezetékes villany nincs a falvaikban).

Hát Maroshévízen is nagyon megörültek nekünk. Ugyanis Hajdu László polgármester úr összekötötte a kellemeset a hasznossal, s a mi erdélyi utunkhoz szervezte a kerület testvérvárosának, azaz a Maroshévíznek szánt számítógépek ünnepélyes átadását. Maroshévízen most, szeptemberben indult az újonnan épített 12 tantermes, Kemény János nevét viselő magyar iskolában a tanítás. A számítógépek szerencsésen megérkeztek, az adományt polgármester úr a helyszínen 100 ezer forinttal megtoldotta programvásárlás céljára, Juhász Sándor az Ipartestület nevében még 20 ezerrel, Horváth Gita, kémia-fizika szakos tanár pedig tankönyvfelajánlással, amikkel nagyon boldoggá tettük őket. A tanári kar (mind magyarok) saját maguk sütötte ennivalóval fogadtak, büszkén körbevittek új iskolájukban, s alig akartak elengedni. (Báró Kemény Jánosról tudni illik, hogy a két világháború között az Erdélyi Helikon Társaság nevet viselő magyar irodalmi csoportosulás vezetője és mecénása volt, szép reneszánsz kastélyában – ahol ma tbc-s gyerekek élnek – rendszeresen összejöttek az erdélyi magyar írók, költők.)

Mivel is fejezzem be úti beszámolómat (amit még hosszan folytathattam volna)? Néhány szerény ajánlással talán. Először is vizsgáljuk felül hebehurgya előítéleteinket határon túl rekedt honfitársainkkal szemben (pl. képzeljük egy kis időre magunkat a helyükbe!)! Örüljünk annak, hogy szülőföldjükön maradtak minden hátrányos megkülönböztetés, gáncsoskodás, igazságtalanság és méltánytalanság ellenére! Még jobban örüljünk annak, hogy magyarok maradtak, őrzik nyelvünket, kultúránkat, pedig mi aztán nem mindig segítettük érdem szerint őket ebben! Támogassunk hát minden olyan hazai kezdeményezést, ami a jövőben ezt jobban segítené! Végül: járjunk át hozzájuk gyakrabban, hogy ők is örülhessenek nekünk!

 

Báthory Erzsi

Fel

Kezdő oldal

 

 

 

Egy kis kikapcsolódás

 

Ez a bizonyos tíz nap július elejétől számítandó. Horvátország szép. Épülnek a hatalmas autópályák, csodálatos a tenger, a növényvilág, a kopasz hegyek, a házak, a sikátorok. Még a szétlőtt falvaknak is van valami elborzasztó, de ugyanakkor különleges hangulata.

Kalandunk az odaúttal vette kezdetét. Az este indultunk. Hajnal kettő óra tájban értük el a határt. Átlépése után hamar rádöbbentünk, hogy a térképünket, amit pár nappal indulás előtt vásároltunk, és aminek elsődleges célja az útbaigazítás lenne, akár otthon is felejthettük volna. Nem ért semmit. Az alapútvonalat ugyan megtaláltuk rajta, de rendszeresen ütköztünk olyan településbe, ami a térképen nem volt jelölve. Hiányoztak róla bizonyos leágazások. Ezzel szemben rajta voltak olyanok, melyek a másik irányba indultak, és a valóságban nem léteztek. Ezen felül pedig ott volt a rengeteg újonnan épült, vagy épülő autópálya, aminek szintén alig-alig látszódtak nyomai segédeszközünk lapjain. De ez még felejthető lett volna.

Az volt a tervünk, hogy amint lehet elérjük a tengerpartot, és ott autózunk majd végig uticélunk, Vodice felé. Kora-hajnalban láttuk meg a tengert. Tényleg csodálatos. Kiszálltunk, nyújtóztunk, fotóztunk. A kocsiba visszaszállva igazán próbáltam szolidaritást vállalni a férjemmel, de minduntalan elbóbiskoltam. Nagyon lassan haladtunk, és időközben beindult a reggeli forgalom. A tengerpart menti utak - melyeket másik oldalról hegyek szegélyeznek - őrületesen kanyargósak. A férjem, különös tekintettel rám, a mögöttünk szunnyadó gyermekünkre, önnön fáradtságára, és természetesen az útviszonyokra, minden esetben szigorúan a megengedett sebességgel haladt. Nem úgy a helyiek, akik gátlástalanul és vadul előzgettek a szűk és beláthatatlan szerpentinen. Időben felfedezett szembeforgalom esetén pedig folyamatosan dudáltak. Úgyhogy innentől halálfélelem kísérte utunkat. Örökké azt vártam, hogy mikor lök le valaki az útról. Mindenesetre nem hagytuk magunkat manipulálni. Amint elértünk egy egyférőhelyes, sziklaperemi pihenőt, rögtön félreálltunk, és megvártuk, amíg a feltorlódott autótömeg elhagy bennünket. Megújult optimizmussal folytattuk utunkat a következő bosszús félreállásig. Amikor egy busz kezdte lépésről-lépésre, de meglehetős lendülettel kielőzni a mögöttünk feltorlódott személyautókat, és dudáját nyomva egyre közeledett felénk, rettenetesen megijedtünk. Utána egy kicsit hosszabb időre pihentünk le. Meglehetősen buta tekintettel meredtem a páromra. Nem akartam elhinni, hogy ilyen őrültek is léteznek. Magamhoz térve sikerült teljesen bedühödnöm, és amúgy is meggyötört férjemnek innentől már csak a buszvezető felelőtlenségéről tudtam ingerült és agresszív előadást tartani.

Végre megérkeztünk Vodicére. Idegenként az idegenek közt, hosszan kerestük szállásunkat. A Lenox, mint kiderült, nem is a panziónk neve, csak egy utazási irodáé, aki majd „eloszt” bennünket. Egy szűk, egyirányú, járda nélküli - vagy méginkább kizárólag járda - utcáról nyílott, annak a „delta-torkolatánál”, ahol már a Főtér része lehetett. Különböző utcákon áthajtva, háromszor elmentünk mellette. Lényeg, hogy meglett végül. Nyolcfős családi csoportunk három úttörőjeként igyekeztünk megvetni lábunkat. Nem ment simán.

Még a budapesti előrendelésünk úgy nézett ki, hogy a szüleim ketten, a nővéremék hárman és mi hárman kértünk három különálló szobát, de úgy, hogy a nagycsaládi együttlétek megoldhatóak legyenek. A vodicei irodában megérkezésünkkor még nem tudták bizonyosan, hogy családjainkat hol tudják elhelyezni. Még az is felmerült, hogy egyikünket egyik házba, másikunkat pedig valahol egy másikba rakják. Ha csak a kényelmi szempontokat tekintjük sem lett volna tökéletes ez a megoldás. Végül láss csodát, sikerült megkapnunk három különálló apartmant ugyanabban az épületben. Bár igaz ami igaz, a lakrészek felszereltsége és kényelmi szintje nem volt azonos. Mi - mint leghamarabb érkezők - választhattunk magunknak. Természetesen a legnagyobbat és legszebbet. Miután itt külön volt a hálószoba, és külön a nagy, étkezős nappali, ez közös étkezésekre teremtett lehetőséget. Világos, tágas szoba. Vidám sárgák köszöntek vissza a konyhaszekrényekről, a heverőről és az étkezőszékek kárpitjáról. Egy szinttel feljebb kaptak egy-egy apartmant szüleim és nővéremék. Ezek kisebbek, és szűkösebbek voltak. Főzőfülkéiket, a hűtőgép használatát leszámítva, nem igen vettük igénybe. De ez egy későbbi történet.

A második gépjárművünk a koraesti órákban köpte ki magából öt utasát, akik lassan felhurcolkodtak szobáikba, majd pihenésképp betértek hozzánk. A háziúrral az első konfliktus ott kezdődött, hogy még csak nem is találkoztunk. Ő egészen véletlenül vette észre az utcáról, hogy első emeleti ingatlanjának erkélyén két gyermek hancúrozik. Ebből máris bizonyságot szerzett arról, hogy nem kettő, hanem legalább négy gyermek is érkezett. Nem próbált meg kérdőre vonni bennünket, vagy egyezkedni velünk. Az utazási irodában azonnal panaszt tett. Mivel a Lenoxban le kellett adnunk papírjainkat, másnap mi is tudomást szerezhettünk nem létező gyermekeink nagy számáról. Értetlenkedve néztünk a személyzetre, és magyarázkodva mutogattuk útleveleinket. Végül ma sem tudom, hogy akkor és ott hittek-e nekünk. Mindenesetre mi mindent megtettünk.

A háziurat továbbra sem láttuk. Valami gondnoknő féle intézte a vendégekkel való kapcsolattartást, lévén, hogy ő volt az egyetlen, aki valamilyen szinten beszélt idegen nyelvet. Nővérem jól beszél németül, így a kommunikáció nem okozott különösebb problémát. A hölgy menetrendszerűen közölte velünk a tulajdonos aggályait, mi pedig menetrendszerűen magyarázkodtunk. Folyton magyarázkodtunk.

Túl voltunk az első vodicei éjszakán, és lassan ébredeztünk. Miután leszállingózott a társaság mihozzánk, az első közös reggelink remek hangulatban telt. Teli hassal, kedélyesen emésztettünk az asztal körül. Hátradőlve viszont egy kis meglepetésben volt részünk. Az egyik szék háttámlája mindenfajta előzetes feszegetés, erőszakosság, vagy lendület nélkül egyszerűen kifordult helyéről. Nagy fejtörések után visszacsúsztattuk helyére, s mivel ezután sem lehetett látni, hogy a széknek bármi hibája lenne, feltételeztük, hogy az ülőalkalmatosság már korábban is hibás volt. Ez a baleset később megtörtént egy másik támlával is. Innentől fogva ugyan nagyon ügyeltünk, hogy ne helyezzük kényelembe magunkat, mégis majd minden nap előfordult valamelyikünkkel, hogy hátradőlt, és bumm. Rutint szereztünk a visszaillesztési műveletben.

Az igazi problémát az jelentette, amikor a házibácsi ismét panaszt tett az irodán. Most az volt a bűnünk, hogy az alsó lakásban főzünk és étkezünk mindannyian, míg a fölső lakásokban szinte nem is fogyasztunk áramot. Először nem is értettük, hogy ez miért baj. Később világossá vált. A helyzet ugyanis az volt, hogy az alsó szint tulajdonosa a szlovén fantom (akit mi nem láttunk, de ő szemmel tartott bennünket) a fölső szint pedig az ő szintén szlovén rokonáé, aki nem is tartózkodott az országban. Valószínűleg állandó nézeteltérések lehettek közöttük az anyagiak miatt. Hát ebbe csöppentünk mi bele. Először még hajlottunk a megegyezésre. Arra gondoltunk, hogy majd hol egyik, hol másik helyen főzzük ételeinket, és majd csak az étkezést magát intézzük az elsőn. Leszámítva a bosszantó hurcolkodásokat, még mindig ez tűnt a legjobb megoldásnak. Fantomunk azonban mereven elutasított minden jobbító szándékot, úgyhogy úgy döntöttünk nem alkuszunk. Továbbra is a nagy lakosztályban intéztük a főzőcskét, az evészetet és minden egyéb „össznépi mulatságot”. És továbbra is rendszeresen hullajtottuk a széktámlákat. Megfordult a fejünkben, hogy esetleg másik apartmant kérünk, de hát olyan nehézkesen egyezkedtünk az irodán is. Inkább hagytuk a fenébe. Gondoltuk, majdcsak rendbe jönnek a dolgaink, majdcsak megbékül a háziúr, ha nincs velünk gond. És nagyon igyekeztünk.

Kivonultunk a strandra. Az egyik olyan tömött, hogy törölközőnyi helyet sem lehet találni. Kilométernyit gyalogoltunk szinte hiába. Nekünk legalább öt törölközőnyi helyre lett volna szükségünk ahhoz, hogy egykupacban maradhassunk. Az apró, éles kaviccsal teleszórt partszakasz őrületesen nehézzé tette a tengerbe való bejutást. Ezen már a szandál sem segített, mert néhány kavics mindig megtalálta a befelé vezető utat, és bent is maradt. Ehhez jött még, hogy minduntalan ügyelni kellett arra, hogy rá ne lépjek egy fekvő testre, vagy törölközőre. Szóval én ezt már az „élvezhetetlen” kategóriába sorolom, ezért másnaptól a másik irányba indultunk fürdőzni. Jóval messzebb, a belvároson túl volt ugyan, de legalább nem voltak olyan rengetegen. A kiépítettség itt a hetvenes évek jugoszláv ízlésvilágának megfelelő hatalmas hatszögletű betonlapokból állt. Nagy számban, elszórva, különböző magasságban követték egymást a part mentén, hogy dagály és aszály idején megfelelően alkalmazkodjanak a víz szintjéhez és a strandolók igényeihez. Mi egy olyan szigetet néztünk ki magunknak, ami még dél körül is üres volt. Mögötte az apró, sekély öböl viszonylag védett teret biztosított gyermekeinknek a gondtalan pancsoláshoz. Később megtapasztaltuk betonunk néptelenségének okát. Egy-egy elhaladó kishajó ugyanis olyan hullámzást keltett, aminek ereje mindet elsodort a felszínéről, kivéve a babakocsit. Innentől tehát mindent a babakocsira aggattunk. Nagy halomban álltak rajta a ruhák, cipők, táskák, napolajak és naptejek, úszógumik, matracok, búvárszemüvegek és pipák, törölközők, miegymás. Szóval megoldottuk, így ez a hatszög lett a törzshelyünk. Minden második nap tenger, a közbenső napokon pedig kirándulások, városnézések tarkították napjainkat.

Szomorú érdekesség, hogy talán túlságosan is kedvelt építőanyag a beton. Nem csak új, vagy jelentéktelen városrészeknél, hanem a történelmi belvárosokban is. Ebből úgy húzzák fel minden dizájn és vakolat nélkül az épületek falait, csupán szükségből, hogy mindenütt látni a zsaluzó fa erezetét. Valamint előszeretettel falazzák be, vagy teszik átjárhatatlanná az északabbi népek számára oly izgalmas és kedves sikátorokat.

De térjünk vissza a háziúrra, aki nyaralásunkat igazán felejthetetlenné tette! Szüleim elfelejtették magukkal hozni a kocsijuk kötelező biztosításának nemzetközi igazolását. Sebaj! Eddig nem kellett ugyan felmutatnunk senkinek, de hogy később se lehessen ebből gond, otthon hagyott bátyám utánunk küldte. Természetesen lezárt borítékban, édesanyám nevére, a panzióba címezve. Egyik alkalommal, mikor ki tudja éppen honnan érkeztünk vissza, az a bizonyos kártya ott tündökölt a kilincs fölött, az ajtóba tűzve. Boríték sehol. A vendéglátónk egyszerűen kibontotta a magánlevelünket, és meggyőződve arról, hogy nem törünk az életére általa, arctalanul - vagy inkább arcátlanul - továbbította tartalmát. Oly természetesnek vette az esetet, hogy később sem próbálta meg semmilyen módon magyarázatot adni tettére.

A hetedik nap körül már elegem volt. Nyomasztott a tétlenség és a háziúr, aki nyaralásunkat igazán felejthetetlenné tette, és akit továbbra sem láttuk. Panaszainkkal nap mint nap betértünk az irodába, ahol nap mint nap új panasz volt ránk. Például hogy tönkretettük a székeket, amiket meg kell fizetnünk.

Mint ugye már említettem, azoknak a székeknek látszólag semmi bajuk nem volt. Ismerve azonban a fantom kekeckedéseit, már felkészültünk rá, hogy észre fogja venni az „elrontott” székeket még elutazásunk előtt, amennyiben a silány áruról már korábban is tudomása volt. És így is történt. Egyik alkalommal - talán az elutazásunk előtti napon - a vártnál korábban érkeztem haza. És mit látok? Az apartmanunk ajtaja tárva nyitva. A gondnoknő, és a fantom immár teljes testi valójában várt a nappaliban. A két rossz szék támlája hanyagul odavetve fekszik az ülőkéken. Engem meglátva, a tulajdonos magából kikelve kezdi a szócsatát, szélesen gesztikulálva reméli, hogy talán megijedek. Nekem sem kell a szomszédba mennem egy kis dühkitörésért. Egy másodperc alatt felpumpáltam magam. A hangerő képviselte a közös nyelvet, és én győztem. Még csak a szemembe sem nézett. Miután elhadarta mondókáját, meg sem várva, hogy befejezzem az enyémet, határozott léptekkel, színpadiasan kivonult a folyosóra, onnan a teraszra, és onnan ki tudja, hogy hova. Én csak a folyosóig követtem és még onnan is üvöltöttem utána. Igen, ilyen kultúráltan sikerült pontot tennem az ügy végére.

A lényeg persze, hogy nekem eszem ágában sem volt fizetnem olyan rongálásért, amit nem követtem el, sőt szívem szerint még fájdalomdíjat is követeltem volna a tönkretett vakációmért. De nem tettem. Férjem békésebb alkat, hajlandó lett volna megadni a székek árát, csak hogy könnyebben szabaduljon. Azonban minden erre utaló megnyilvánulása után szemem villámokat szórt és újabb vihar kitörésével fenyegetett. Egy újabb tehetetlen vita következett az irodában, ahol elmondták, hogy bár tudják a tulajról, hogy ideges típus, eddig nem volt vele különösebb probléma. Mi nem alkudtunk.

Az utolsó éjszakánk meglehetősen nyugtalanul telt. Csak hab volt a tortán, hogy mint minden éjjel, aznap is fennhangon tivornyáztak az alattunk lévő étterem dolgozói, és azok látogatói. Bejelentett elutazásunk előtt egy órával indulásra készen álltunk Valójában arra várva, hogy előkerül a tulaj egy utolsó összecsapásra, de ez nem történt meg. Sőt. A gondnoknő szinte igyekezett minket betuszkolni a kocsikba és útnak indítani.

Végig gondolva: a panziós valószínűleg azért nem hagyott békét nekünk, mert nem a szombattól szombatig tartó hét napos turnussal áramlottunk, hanem csak két nappal később, hétfőn indultunk haza. Ezt ő tette ugyan lehetővé számunkra, de attól tartva, hogy elhamarkodott döntése miatt a további napokra feltehetően nem lesz vendége, bizonyára alaposan megbánta, és minket okolt. Hát így történt.

Annak ellenére, hogy egyetlen horváttal sem volt rossz tapasztalatom, most egy darabig nem szándékozom Horvátországba utazni. Talán soha. Semmi pénzért. Elég volt nekem az az egy szlovén, aki tönkretette a pihenésem.

 

Fel

Kezdő oldal