Hozzászólás a titoktartási kötelezettségre vonatkozó rendelkezések értelmezéséhez

 

A pedagógus pályán közel negyven év alatt szerzett tapasztalataim alapján osztom meg véleményemet az aggódó és olykor felháborodott kedves szülőkkel, esetleg pedagógus társaimmal.

Úgy gondolom, hogy a közoktatásról szóló törvény módosító rendelkezései azokra a változásokra reagálnak, amelyek mai helyzetünket létrehozták.

Sajnos, elég sok gyermek szenved kárt a szülők válása utáni rivalizálás miatt, szinte ütközőpont szülei között.

Gyakran előfordul, hogy osztályfőnöke vagy tanára segítségét kéri, bizalmas információt közöl a tanuló maga, vagy egyik szülőjével együtt. Volt olyan tanítványunk, akit az édesapa minduntalan ki akart venni az iskolából, hogy bebizonyítsa, az édesanyjánál nem jól nevelődik. Bizonyos információkat az osztályfőnök ezért eltitkolt a tanuló és az anya kérésére az apa elől, végül is a tanuló sikeresen befejezte az iskolát és le tudott érettségizni.

Más esetben az anya és a gyermek kérésére a tartózkodási helyüket kellett eltitkolni az apa elől, akinek agresszív magatartása miatt kellett menekülniök.

Ez a két példa szélsőséges esetet mutat be, de megtörténteket. A törvény ezután védi azt a pedagógust, aki a gyermek érdekében titkot tartott az egyik szülővel szemben.

Tanítványaim mondták el, hogy akaratuk ellenére is drogfogyasztókká válhatnak, mert a szórakozóhelyen belekeverhetnek kábítószert az italukba vagy süteményükbe, vagy egyéb, még aljasabb módon viszik bele a drog-fogyasztásba őket.

Ezek alapján gondolat-kísérletem a következő.

Mondjuk, hogy az előbb említett módon jutott kábítószeres hatás alá egy tanuló. Nagyon megijedt a következményektől, nem mert szólni a szüleinek, mert

• nagyon szigorúak, nem engednék el többet szórakozóhelyre,

• nagy probléma van a családban (betegség, egzisztenciális gondok), ezért nem akarja tetézni a bajt,

• anyukája belebetegedne, ha megtudná, hogy kapcsolatba került a kábítószerrel.

Tanárához fordult segítségért, kérve a titoktartását. A pedagógusnak hivatásából eredően kell eldöntenie, mi a leghelyesebb megoldás, de mindenkor a gyermek iránti felelősség alapján kell megtennie a következő lépést.

• Lehet, hogy a tanulóval együtt kell mennie a szülői házba, hogy jelenlétében a tanuló mondja el a pedagógussal közölteket, de az is lehet, hogy a szülők bevonása nélkül is megoldható a probléma.

A törvény módosító rendelkezéseit nem értelmezném törvénytelen vagy bűnös dolgokban a tanulókkal vállalt cinkosságként a szülőkkel szemben.

A tanulók magatartásával, szorgalmával, tanulmányi előmenetelével, fegyelmi és kártérítési ügyeivel kapcsolatos információkat továbbra is továbbítani kell a szülőnek a gyermek fejlődése érdekében. Ha a tanulót dohányzáson, italozáson vagy „füvezésen” tetten érik, fegyelmi felelősségre kell vonni, amiről szintén értesíteni kell a szülőt.

Tehát szerintem a módosítás nem csorbítja a szülők jogait, viszont védi a pedagógusokét, ha rendkívüli esetben a tanuló bizalmas információval segítségért fordul hozzá, és a tanuló érdekében cselekszik.

2003. október 7.

Dr. Horváth Pálné
középiskolai tanár

Fel

Kezdő oldal

 

 

Észszerűség a közlekedésben?

Szubjektív tudósítás a Mobilitás Hét észszerűség-fórumáról

 

Hát ez az, ami a közlekedésben abszolút nincs: észszerűség. Vegyük a kerületünket. Az M3-hoz vezető 3.számú gyorsforgalmi út több mint húsz éve kettészeli a kerületet. Annak idején a kerület vezetői elfelejtettek legalább valami kis előnyt, kedvezményt stb jót kérni helyette, s azóta szenvedünk hátrányaitól mindenfajta kompenzáció nélkül. A Szentmihályi út hat sávját az Erdőkerülő út után Szentmihály felé két sáv folytatja...mintha kicsit több lenne a dugó a kelleténél. A Nyírpalota út négy és a Neptun utca kettő+másfél sávja a Csömöri úti felüljárón Zugló felé két sávra szűkül, ráadásul a Körvasútsor zuglói oldalán egyre-másra épülnek a társasházak, lakóparkok, minden lakáshoz legalább egy, de inkább két kocsival, akik mind a Csömöri úti felüljáró után akarnak becsatlakozni az egy+egy sávba a városközpont felé. Aki negyednyolc-félnyolc körül indul a Főtérről befelé, az legalább húsz percet rászámolhat az utazásra. És akkor még nem beszéltünk a Hungária előtti dugókról, a Keleti előtti dugókról.

Ne folytassuk. Felkacagtam, amikor a Mobilitás Hét programjában olvastam a fenti című fórumot. A jelzett napon a Közösségi Házban csúnyán néztek rám hat előtt pár perccel, mondván: mit keresek itt Mobilitás Hetet és Ésszerűség a közlekedésben című fórumot, nem is hallottak róla. Szerencsére felkaptam egy pulton heverő programot, s mutattam, mit keresek. Ja, az a lila iskolába lett áthelyezve. S ki tudja ezt? Hát a szervezők biztosan. (A Közösségi Házat kívülről három derék hóttrészeg és hóttmocskos egyén támogatta kurjongatva, érdekes, hogy senki sem elégelte meg óbégatásukat a környékbeli tízemeletesek sokszáz lakója közül.)

A lila aulájában üldögéltünk vagy tizenöten félórácskát, hátha jönnek még nagy népi tömegek. Nem jöttek, így Avarkeszi Béla moderátor úr elkezdte a fórumot. Majdnem többen ültek az asztalnál, mint a hallgatóság számára odahelyezett sok-sok széken. A vendégek elsőosztályú tudorai voltak a témának, az biztos. Biczó úr, a Cukorbetegek Akadémiája Alapítvány vezetője (ő az esélyegyenlőség szót kapta el az egész Mobilitás Hétből, azt hitte, most is erről lesz szó, persze, erről is lehetett volna...), Katona Kálmán úr, pestújhelyi lakos, volt közlekedési miniszter (ő kerületi használatú biciklijén érkezett kerületi bicikli-használati utak nélkül), Schnier Mária a Levegő Munkacsoporttól, Balázs Zoltán Ádám kerületi főépítész, Veres János főhadnagy, az újpalotai rendőrőrs parancsnoka és dr. Debreczeni Gábor egyetemi adjunktus, a közlekedési rendszerelméletek tudósa. Biczó úr előadása mindjárt néma szégyenkezést ébresztett a hallgatóságban: cuikorbetegsége miatt ő láb nélkül él és közlekedik, s ha valaki, ő naponta átéli, mit jelent az esélyegyenlőség hiánya a közlekedésben (is). Jelszava: prevenció és nem rehabilitáció. Ez lehetne jelszó a közlekedésben is (meg még mi minden másban...).

Katona Kálmán azzal kezdte, hogy ő hogy szervezte volna meg a fórumot: először meghallgathattuk volna a polgármesteri hivatal elképzeléseit, aztán a rendőrkapitányét, aztán a főépítészét, s aztán jöhettek volna a többi tudósok, illetve a nép a véleményével és a kérdéseivel. Mivel nem így történt, s más forrásból sincs hír elképzelésekről, kimondta, hogy nincs átfogó közlekedési koncepciója a kerületnek. Azért elmondta, mit tartana a jövőben járható útnak: először is a kötöttpályás közlekedés visszaállítását (felidézte, hogy még emlékszik a pestújhelyi vonatállomásra a körvasútsoron), másodszor az autósoknak ingyenes bérletet, ami bármilyen tömegközlekedési járművön használható), harmadszor elkerülő utak építését (persze, ahhoz nem kéne építési engedélyeket kiadni a nyomvonalakra!), végül a biciklihálózat kiépítését (amihez felajánlotta segítségét). Avarkeszi úr igyekezett gyorsan megnyugtatni, hogy hamarosan alakul egy kerékpáros egyesület, készül biciklis-térkép, s minden oké lesz e téren.

Balázs főépítész úr hosszan mesélte álmait: a Páskomligetről, mint rekreációs erdőről, a kavicsbányatótól a Naplás tóig (XVI. kerület) vezető bicikliútról, a Szerencs utcai felüljáróról , az M3 menti zaj- és rezgésvédő zöldsávról, a Dél-Buda és Észak-Buda (?) metró kihozataláról, s mielőtt édes álmainkból felébredtünk volna a rosszszagú és zajos világra, andalító befejezéssel zárta a mesét: új kerületi koncepció készül 2007. december 31-ig. (Elnézést a hitetlenkedő hangért: nem lesz kicsit korai?!...)

Veres főhadnagy úr Szentmihályon lakik. Azzal kezdte rövid és szellemes mondókáját, hogy ami neki kocsival 3 perc, az autóbusszal egy óra (77-es viszonylat, az utolsó járat este 9-kor indul). Normális ember-e az, aki a buszt választja? Az út, ami 4 főre 500 forint tömegközlekedésben, az autóban jóval olcsóbb. Normális ember-e az, aki...A bicikliutakat nem a főútvonalak mellé kéne tenni (erre vágják rá manapság: nem mondja komolyan!). Statisztikával zárt: legtöbb halálos baleset a 2/a úton és a Szerencs utcai átjárónál történik...

Dr. Debreczeni azzal kezdte, hogy közlekedni kell, de ez meddő időráfordítással jár, ráadásul a zajtermelés 81 %-a a közlekedésből származik.Régen volt biciklihálózata Budapestnek, a Petőfi-hídnál, az Árpád-hídnál és a Kerepesi úton őrzött kerékpártárolók voltak. Végül elképesztő példákat hozott a tömegközlekedés (elméleti) előnyére a gépkocsi-használattal szemben. Pl. egy autóbusz annyi embert szállít egymaga, amennyit két személlyel számolva 37 darab gépkocsi. Hasonlítsuk össze az úton elfoglalt helyüket, a környezetszennyezést, a zajt...

Schnier Mária szólt utoljára. Jókat lehetett mosolyogni nem-mindennapi humorán, de érzékeltette, hogy milliomodszor mondja el ugyanazt a környezetszennyezésről, a zajártalmakról, a javulás legkisebb reménye nélkül. De azért most elmondta millió-egyedszer is.

Hát ennyi volt a fórum. Ami utána következett, az a fórumok szokásos gyilkolászása. Egy lakó hosszan mesélte káirói élményeit, főleg azt, hogy az autósok vadul cikáznak, szünet nélkül dudálnak, de baleset nincs. Katona Kálmán megjegyezte, hogy ő is járt Káiróban, s tudja, hogy ott az autósok a harminc óra oktatási időből ötöt töltenek vezetéssel és huszonöt órában dudálni tanulnak...

Ekkor léptünk le felvidámulva. Igaz, hogy a közlekedés észszerűsítését illetően semmi komoly szót nem hallottunk erre illetékestől, a moderátor jelenthette, hogy a penzumot letudta, senki sem akarta megváltani a világot, számonkérni az elmaradt koncepciókat, leváltani az alkalmatlan vezetőket, bár néha nevettek azon, amin nem kellett volna. Mi pedig azt gondoltuk, hogy megint voltunk egy nagy semmin, de legalább okos embereket (is) hallottunk a közlekedésről csevegni.

be

 

Fel

Kezdő oldal

 

Néhány pedagógus összejött és megvitatta a törvénymódosítást, majd az alábbiakban foglalták össze véleményüket. Örülünk, hogy fontosnak tartották, hogy szóljanak. Köszönjük nekik, hogy véleményt nyilvánítottak egy közérdekű témáról, felelősen és komolyan. Minden mondatukból a hivatásszeretet, a szakmájuk iránti szenvedélyes elkötelezettség sugárzik. (Az, hogy nem vállalták a nevüket, nem őket minősíti.)

Gondolatok egy törvénymódosításról

A pedagógusok körében az utóbbi időben folyamatos rossz hangulatot okozó beszéd – és vitatéma az oktatás körüli zűrzavaros állapot. Erőszakos kormányzati lépések tömege zajlott az utóbbi időkben megkérdezésünk nélkül, a fejünk felett, bár állandóan azzal érveltek a szakmáért és a döntésekért felelős vezetők, hogy szakmai körökkel egyeztettek az ügyekben.
Úgy érezzük, hogy a tananyag mennyiségével és minőségével van gond, nem a tanárok tanítási módszereivel. Az általános iskola felső tagozatán tanító tanárokat végtelenül sérti az, hogy saját - akár évtizedekig tanított – szaktantárgyaik tanítására nem tartják kompetensnek őket. Ehelyett az alsó tagozatos tanítók alkalmasabbnak tűnnek kiskamaszok nevelésére, úgy hogy ehhez sem képzettségük, sem gyakorlatuk, sem motivációjuk nincs.
A fenti koncepció folyományaként veszély, hogy az amúgy jól működő tanárképzési rendszert szétzilálják. Mi lesz, ha mégsem válik be a burkoltan erőszakolt 6 elemis képzés visszaállítása?
Rengeteg túlzással találkoztunk a törvényben. Példa erre a házirend törvény- és jogszabálygyűjteménnyé alakítása. A házirend célja nem ez, hanem az adott intézményben a gyerekek, szülők, tanárok egyetértésével megfogalmazott, mindenki számára elfogadható és betartható viselkedési normák összegzése.
Jogokra hivatkozunk, miközben mások jogait sértjük. Vegyünk egy egyszerű példát!
Tegyük fel, hogy egy gyerek 10 percet késik a tanítási óráról. Kinek a jogát védjük és csorbítjuk, amikor nem engedjük be a szakórára. Mindannyian voltunk diákok, tudjuk milyen mértékben zavarja meg az óra menetét egy ilyen eset. Főleg, ha nem egyszeri esetről van szó.
Tévéadásban hallottuk a kifogást, hogy jogsértő a három késés utáni igazolatlan óra. Mi ez, ha nem hecckampány a házirend és a rend ellen?
Hol van olyan multinacionális cég a mai Magyarországon, ahol ezt a mulasztást háromszor eltűrik?
Ha nem vagyunk képesek konszenzusra jutni egy ilyen egyszerű ügyben, menthetetlenül öntörvényű, összeférhetetlen, boldogtalan embereket nevelünk. Biztos, hogy ez nem lehet cél.

Másik problémánk, hogy nem tudjuk elfogadni a buktatás körüli törvényi szabályozást és annak pedagógiai indoklását. Eddig sem büntetésképpen bukott meg kisdiák alsóban, hanem azért, mert képtelen volt az alapvető készségek elsajátítására. Nagyon ritka és indokolt esetben kerül sor ilyen osztályismétlésre, amit törvény nélkül is megbeszéltek a szülővel a tanítók, és a gyerek érdekében nem halmozták tovább a hátrányokat. Az átlagos gyerek képes az elvárások teljesítésére és az esetleges lemaradásokat differenciált foglalkoztatással, illetve korrepetálással korrigálni lehet.
Nem biztos, hogy az a gyermek, aki nem bukhat meg, mindent megtesz hiányai csökkentéséért. A szülő is bizonyos értelemben felmentést kap a fokozott odafigyelés alól. Mindannyian tudjuk, hogy a négy év alatt felhalmozott hiányok miatt a diák nem lesz képes korosztálya követelményeinek megfelelni.
Bukjon ötödiktől?
Nem elég hatékony a magyar oktatás. Lehet, de nem általában. Ismerjük a PISA-felmérés eredményeit. Igaz, hogy ha pl: francia gyerekekkel íratnánk magyar gyerekekre szabott felmérő anyagot, vélhetően az ő eredményeik sem lennének fényesebbek. Évek óta tapasztaljuk ezzel szemben, hogy azok a gyerekek, akik külföldi iskolákba kerültek tőlünk, hamarosan osztályelsők lettek a nyelvi nehézségek ellenére is.
Ha pedig van egy szűk réteg, amely nem képes teljesíteni az iskolai elvárásokat, akkor nem a többséget kell visszafogni, hanem a lemaradozót kell fölzárkóztatni. Erről azonban nem vitázni kell, hanem szakemberek segítségével programokat indítani, mert szalad az idő.
A titoktartási kötelezettség körüli vita pedig egyszerűen komikus. A gyermekét felelősen nevelő szülő alkotmányos joga és kötelessége, hogy megfelelő módon nevelhesse csemetéjét. Ehhez olyan információkra is szüksége lehet – időben -, hogy segíteni tudjon a problémákon. Eddig sem rohant ajtóstul a házba a pedagógus, ha a gyerek hozzá fordult.
Nem elhanyagolható az a friss statisztikai adat sem, miszerint a gyerekek 51%-a tanárához fordul bajaival.
Számtalan egyéb kérdést vet fel a törvénymódosítás pl: kétszintű érettségi, pedagógus óraszám, pedagógus túlmunka stb…
A sok bizonytalanság a pedagógusmunka hatékonyságát gyengíti, mert nyugalom és kiszámíthatóság nélkül nem lehet távlatokban gondolkodó minőségi munkát végezni.

Fel

Kezdő oldal

 

Törvénymódosítás vagy szemléletváltás a magyar oktatásügyben

 

Sok pedagógussal beszélgettünk az idei tanévtől bevezetett törvénymódosításokról, s mindnek volt igen határozott véleménye róluk, de csak ketten vállalták, hogy a nevük nyilvánosságra hozatalával közöljük véleményüket. A kerületi Dózsa György Gimnáziumban beszélgettünk tehát Csomós Miklós matematika-filozófia szakos és Gyurkovics Miklós magyar-történelem szakos középiskolai tanárokkal. (Csomós Miklós a kerületi képviselőtestület pénzügyi, Gyurkovics Miklós a MOS (művelődés-oktatás-sajtó) bizottságának tagja.)

A törvénymódosítások a magyar oktatásügy egészét érintik-e vagy csak részkérdésekben jelentenek változtatást?

Csomós Miklós: Én szülőként is nézem ezt a kérdést, van egy nyolcesztendős kislányom. Ebből a szempontból elégedett is lehetnék, mert nagyon nemes gondolat az, hogy csak a szülő egyetértésével lehet az iskola első három osztályában buktatni. De tanárként az jutott elsőként az eszembe, hogy ha az ember vízvezeték-szerelőt hív, nem ő mondja meg neki, hogy hogyan szerelje meg a csapot, legfeljebb azt, hogy hová szerelje – bár lehet, hogy ez is szakmai kérdés bizonyos szinten -, s bár én vagyok a megrendelő, mégis az ő szakmai kompetenciája szerint történik a víz- vezetékszerelés. Hogy a gyermek osztályt ismételjen vagy felsőbb osztályba lépjen, ez szakmai kérdés, s a tanárnak megvan a képzettsége ahhoz, hogy ezt megítélje. Nagyon sértő és megalázó, ha ezt a képesítését nem ismerik el. A szülő nagyon fontos és nélkülözhetetlen partner a nevelésben, s a tanárnak meg is kell tudni győzni a szülőt okos érvekkel, hogy mi a célravezető lépés a gyermek szempontjából. Az esetek többségében bizonyos, hogy a szülők a gyermek érdekében megértik az esetleges buktatást. A társadalom ki tudja védeni egészséges szemlélettel az egészségtelen törvényeket. Erre jó példa az, hogy a hatvanas-hetvenes években sok tanár át tudta adni a gyerekeknek a történelem órákon a történelem reális szemléletének, a törvényszerűségek és fejlődési folyamatok felismerésének tudását, s ehhez ki sem kellett ejtenie a száján azt, hogy 1956-ban Magyarországon forradalom volt, s a pártállami szocializmus egy torz, diktatórikus rendszer. A másik törvénymódosítás viszont már szülőt is, pedagógust is súlyosan érint: ez a titoktartási kötelezettség. A gimnáziumban már igen gyakran előfordul, hogy a gyerek krízishelyzetbe kerül. Mondjuk egy lány tizenhat évesen teherbe esik, vagy öngyilkosságot fontolgat, mert nincs abban a helyzetben, hogy problémáját megoldja. Ezt egyébként a törvény értelmében a gyámügynek jelenteni is kell, s ad abszurdum előfordulhat, hogy a szülő a gyámügytől tudja meg. Remélem, mint szülőt ilyesmi nem fog érinteni, de mint tanár ezt arculcsapásként értékelem. Az Élet és Irodalomban megjelent egy pályázat, ami arról szólt, hogy a pályázók írják meg, milyen sérelem érte őt vagy őket az iskolában. Ennek milyen üzenete van? Keressük a rosszat és hozzuk napvilágra? Ki tud több rosszat elmondani az iskoláról?... Én az iskolára úgy emlékszem - 1980-ban érettségiztem -, hogy jó volt, sok tanárt szerettem és tiszteltem, s sokat tanultam tőlük. Persze voltak rossz élményeim is, de nem ezek voltak a meghatározóak. Csak abban bízhatunk, hogy a társadalom egészségesen ellenáll és kivédi az egészségtelen hatásokat, mint ahogy eddig is kivédte.
Gyurkovics Miklós: A törvénymódosítás kulcsmondata az, hogy semmit sem hozhat a tanár nyilvánosságra, ami a gyerek számára hátránnyal jár. Mi az, hogy hátrány?! Ki definiálja? S mikor hátrányos, most vagy ami súlyosabb: a jövőjét, egész személyiség-fejlődését tekintve hátrányos?! Visszatérve a kérdésére, hogy ti. az oktatásügy egészét érintik-e ezek a módosítások, azt felelem, hogy távlatilag igen. A magyar oktatásügy hagyományos szellemiségét, tendenciáit kérdőjelezik meg ezek a változtatások. A magyar oktatásügy mindig gyermekközpontú volt, a gyerek személyisége, fejlődése, jövője volt a tanár számára a fontos a nevelés és oktatás minden fázisában. Még akkor is, ha ez nem mindig, minden tanárnál és nem minden konkrét helyzetben érvényesült egyértelműen, de ez volt a kiindulópont, az alapállás, a mérce. A meghatározó szellemiség. Az alapvető érték. Az egyébként is gyerekközpontú oktatásban most olyan magasra lett emelve a gyerek, aminek egyrészt koránál fogva nem tud megfelelni, másrészt kifejezetten kárt okoz neki fejlődését tekintve. Mintha olyanok hozták volna ezeket a módosításokat, akik valamilyen feldolgozhatatlan sérelmüket akarnák most megtorolni az iskolán. De hát ez kicsinyes és ijesztő!

Lehet-e a gyerekekkel erről beszélgetni, van-e véleményük, s főleg elmondják-e?

Csomós Miklós: A legutóbbi osztályomban a harminc közül nyolc gyerek családi háttere volt rendezett, vagyis a szülők együtt éltek, s normális, jó családi légkörben nevelődött a gyerek, a többinél gond volt, ott is, ahol a szülők együtt voltak, mert pokollá tették a család életét. Ebből a szempontból rosszabb a helyzet, mint húsz évvel ezelőtt volt. És ezért nagyobb szükségük van a tanárra is. Az a tapasztalatunk, hogy általában szívesen beszélgetnek, keresik a beszélgetési lehetőségeket, s őszinték is. Ez még nem téma, de előbb-utóbb az lesz.

Nem áll fenn a veszélye annak, hogy egy ilyen beszélgetés büntetőjogi úton folytatódik? Hiszen a gyerek vagy a szülő feljelentheti a tanárt, ha vét a törvény ellen.

Csomós Miklós: Csak azt tudom mondani, hogy a társadalom alapvetően még egészséges. Előbb-utóbb védekezik a számára ártalmas behatások ellen.

A tantestületben mennyire téma ez, hogy reagálnak a kollegák?

Gyurkovics Miklós: Fásultak. Annyi mindent megértek már. Még mindig van, aki a 78-as tanterv szerint, mások a NAT1, megint mások a NAT2 alapján tanítanak. A történelem hol az érettségi vizsga része, hol nem, meglebegtetik időnként, hogy eltörlik, aztán el is törlik, majd visszaállítják... Milyen vihart kavart a PISA-felmérés! Mindent eszerint akarnak átalakítani, miközben nyugaton már felismerték, hogy hibás volt ennek az összehasonlító felmérésnek az alapja. Mi most indulunk felé, amikor ők már kifelé jönnek belőle. Csatlakozom Csomós Miklós kollégámhoz: bízom a társadalom egészséges életösztönében.

be

Fel

Kezdő oldal