 |
||||
 |
 |
 |
 |
 |
|
Fõtér
Én azért lettem rendőr, mert nem szeretek félni Az Óperenciás tengeren innen, a Kvassay-zsilipen túl
Bemutatjuk Veress János rendőrfőhadnagyot,
Én azért lettem rendőr, mert nem szeretek félni
Mi az, amit elmondhat magáról, a családjáról?
Mi motiválta, hogy rendőr legyen? Már gyerekkoromban rendőr szerettem volna lenni, később a gondolkodásom, mentalitásom alapján sokan kérdezték, miért nem megyek el nyomozónak... A rendszerváltás után jöttek az elhelyezkedési gondok a szakmámban, szerettem volna tovább is tanulni, megfelelő egzisztenciát elérni, s a rendőrségnél erre láttam lehetőséget. Azt hiszem, elmondhatom, hogy 37 éves koromra tényleg elértem egy jónak nevezhető pozíciót. Szerintem a rendőrség még ma is tud biztonságos megélhetést kínálni. A család hogy viszonyul a munkájához? Nagy lemondásra volt szükség részükről. Amíg az utcán teljesítettem szolgálatot, addig féltettek, a munka mellett végzett főiskola nagy teher volt számukra, anyagilag is, de megértőek voltak mindig, és messzemenően támogattak mindig, mindenben. Elmondható-e, hogy már jobban megbecsülik anyagilag is a rendőröket? A parancsnokokat, tiszteket igen, de az utcai rendőröket még mindig nem. Azt gondolom, hogy akkor fognak az emberek is felnézni a rendőrökre, ha ez egy tisztességesen jövedelmező, anyagilag is elismert és megbecsült szakma lesz. Milyen fizetésre gondol, amikor azt mondja, hogy tisztességesen jövedelmező? A bankszektor alsó szintjét nevezem annak, s ettől ők nagyon messze vannak. Van hobbija? A szakmám autószerelő, szeretem is az autókat... Akváriumaim voltak, de ahogy a gyerekek nőttek, egyre több gond maradt rám, s feladtam. Szép késeket gyűjtök, ez a hobbim. A különleges, szépen megmunkált, szép formájú késeket. Mit tudott a kerületünkről, mielőtt idejött? Sokat nem, a lakótelepről meg nem sok jót. A X. kerület alapján a lakótelepekről egyébként volt benyomásom. Az a generáció, amelyik ezekbe a házakba harminc éve beköltözött, s még igyekezett tenni valamit azért, hogy itt otthonos körülmények legyenek, mára megöregedett. A fiatalok pedig már nem kötődnek. A Ez a mostani oktatásügyi törvénymódosítás nem éppen erre ösztönzi őket... Szerintem ebben a törvénymódosításban jó az, hogy megvédi a tanárokat, ne nekik kelljen feljelentést tenni és tanúskodni, de az is biztos, hogy a bűnüldözés munkáját ezzel nagyban hátráltatják. Meddig mehet el a rendőrség a megelőzésben? Féléve kezdtük el azt, hogy amelyik iskolába meghívnak minket, oda elmegyünk felvilágosítást, tájékoztatást tartani. Mennyire alkalmasak erre a kollégák, kapnak-e felkészítést? Alkalmasak. Vannak nyomozók, akik felkészítik őket. Rossz tapasztalatok vannak, ez igaz, valahol kollégák arról tartanak kis előadást, hogy hogyan kell előállítani a kábítószert, milyen hatóanyagokból, pedig csak azt kellene elmondani, hogy miről lehet felismerni. Elmondani, hogy a feszültségoldásra nagyon jó, ezért nagyon könnyen rá lehet szokni, s hamar kialakul a függés. Ettől kezdve jön a gyorsuló tempójú zuhanás lefelé. Azt a legfontosabb elmondani, hogy ha meg is történt, időben kell lépni, nem szabad eltussolni a problémát. A büntetőtörvénykönyv még mindig, a szigorítások ellenére is, a fogyasztót pártfogolja. Van-e térképük, követik-e naprakészen a kábítószerhelyzetet adott körzetben? Nem, ez nem a mi feladatunk, hanem fővárosi és országos. Nálunk itt több a bejelentés e téren, mint amennyi ebből igaznak bizonyul. De a tényleges fogyasztást sokszor a szülő sem engedi bejelenteni, mert fél. Amíg a társadalom nem akar ez ellen fellépni, a mi kezünk is meg van kötve. A maffiától azért mindenki fél... Én azért lettem rendőr, mert nem szeretek félni, nem szeretek félelemben élni. Ez ad tartást az embernek. Azt mondom, hogy egy lakókörnyezet, egy lépcsőház együtt fel tudna lépni. A fiataloknak kellene egy hely, ahol mozoghatnak, kikapcsolódhatnak. A Pólus Centerről mit gondol?
A parkolásról, a helyi közlekedésről mi a kép? Itt három lakáshoz terveztek egy parkolót. Most lakásonként van egy autó, igaz, sok a műszakilag lejárt, nem mozduló roncsautó. Elméletileg minden teherautónak kellene telephellyel rendelkeznie. Mi feljelentjük, hogy a Zsókavár utcában parkolt, elmegy a bíróságra és kimagyarázza magát. Mit tart megoldásnak akkor? A szabálysértési eljárások során a szankciókat, hogy visszatartó erejük legyen. A büntetőtörvényeink elkövető-barátok. A rendőrnek kell bizonyítania az eljárás során, hogy igazat mond. A rendőrnek nem fűződik érdeke ahhoz, hogy külön munkát csináljon magának, gépeljen, szabálysértési tárgyalásra menjen, és neki kelljen bizonygatnia, hogy ez az ember elkövetett valamit. Nem fűződik ehhez érdeke. Nagyon rossz hatással van a rendőrre, ha az elkövető megússza a dolgot, s a rendőr arcába nevet: ötször feljelentettek, s látod, mégsem történt semmi. Nem okoz-e ez fásultságot, apátiát a rendőröknél? Az okozza a legtöbb problémát ma, hogy nem tudjuk, milyen változás mikor következik be. A rendőrség végrehajtó szervezet, a mindenkori kormánytól függ. De hosszú távra nem születnek törvények, hanem minden kormányfüggő, sőt politikafüggő. Nem tudom, mikor jut el a politikai elit odáig, hogy belátja: hosszú távban kellene gondolkodnia, s nem kényszeresen változtatni folyton. Ha március – akkor a BTK módosul. Még meg sem tanuljuk az újat, s máris jön az újabb. Nem kell mindig törvényt, rendeletet módosítani, elég a rendőrség figyelmét felhívnia a rendőrfőkapitánynak, hogy bizonyos bűnözési formák elszaporodtak, figyeljünk jobban, szankcionáljuk jobban, s ha ismét visszaszorult, lehet másra figyelni megint jobban. A köztéri italozás tilalma tényleg fel lett függesztve? Nem, mindmáig teszünk feljelentést, de a bizonyíthatóság kritériuma miatt nem sok eredménnyel. A kerületek és a főváros mindmáig jogvitában állnak egymással rendeletalkotás szempontjából. Nálunk van köztéri italozási tilalom, a XVI. kerületben nincs. Ez így van a prostitúcióval is. De legtöbbször nem garázdálkodni akarnak, csak egy üveg sör mellett üldögélni, beszélgetni valakikkel... De erre nincs hely itt!
Nagy gond még itt a kiserdő. Nem lehet sétára, futásra, biciklizésre, kulturált kikapcsolódásra használni... A hajléktalan-kérdés is társadalmi kérdés. A hajléktalanok nem akarnak kötöttségben, a társadalomban élni. De azt rossz dolognak tartom, hogy itt az erdőben fából-nejlonból házak vannak összetákolva, amiket harci kutyák védenek. Nem lehet sok ezer embert korlátozni, hogy néhány tíznek a szabadságigényét kielégítsük. Ez egy természetvédelmi terület, parkerdő. Kellene a számukra lehetőséget teremteni máshol, ahol van víz, vécé, s felszabadítani a kiserdőt. De ez az én magánvéleményem. Beszélőviszonyban vannak egyáltalán velük? Fel lehet ilyesmit egyáltalán vetni nekik? Mi a szociális munkáson keresztül tudunk kommunikálni velük, mert velünk nem állnak szóba, mi rendőrök vagyunk. Beszélünk hozzájuk, hallgatnak, aztán felállnak, arrébb mennek, leülnek, s ott hallgatnak tovább. Már jönnek a hidegek, jönnek a problémák is. Ez a hajléktalan- kérdés meghaladja a mi lehetőségeinket. Szociológusoknak, pszichológusoknak kellene tovább lépni. Hosszan sorolhatnánk még, mi minden vár megoldásra... Köszönjük, hogy bemutatkozott. Kívánunk eredményes, jó munkát Önnek és az egész őrsnek! be
Rákospalota, 1956
1956, szeptember 1. A naptárhoz képest meleg nyári reggel. A Dózsa Gimnázium két, immár harmadikos tanulója úgy dönt, hogy a délután 5 órakor kezdődő tanévnyitó előtt még egyszer hódol a nyár örömeinek, és elmegy a Palára. Az elhatározást tett követi, és már tíz órára ki is érnek a Palára (értsd: a margitszigeti Palatinus Strandra). A kép békés, nyugodt, a medencékben a víztükör sima, rezzenéstelen, kettőjükön kívül a strandon nincs egy Délután lezajlott a tanévnyitó, egy fokkal sem volt kevésbé unalmas, mint előtte és utána bármelyik, kivéve az 1957-est, de addig még sok víz lefolyik a Dunán, és ne vágjunk a történet közepébe! Úgy tűnt, hogy csendes, unalmas tanév vette kezdetét, bár jobban odafigyelhettünk volna a Palán átélt, nyomasztó hangulatra, a vihar előtti csönd baljós jelére. 1956. október 6-án kegyetlenül zord idő volt, vad szél fújt, havas eső esett. A Dózsa Gimnázium teljes létszámmal Visegrádra kirándult a Körös nevű, lapátkerekes, de akkorra már dízel-üzeművé átalakított, kiérdemesült dunai teknőn. Aznap volt Rajk Lászlónak és társainak újratemetése. A kiránduláson iszonyúan megfáztam, és két hétig nyomtam az ágyat. Október 24-re mondta az orvos, hogy mehetek iskolába, addigra meggyógyulok. Huszonharmadikán délután tehát én gyógyultan könyököltem az ablakban, enyhe meleg idő volt. A máskor kihalt, rosszul kivilágított Bocskai utcában feltűnően sokan járkáltak, és izgatottan tárgyaltak valamit. Sötétedett, egyszer csak valaki éktelenül megdöngette a nagykaput. - Jolánka, itthon van? - kiabált egy női hang. Ez Manci néni, a szomszédból! Anyám rohant az ablakhoz: Jézusmária, Mancika, mi történt? - Pesten kitört a forradalom, mindenki az utcán van, Rákosit és Gerőt le akarják mondatni – újságolta az utcán, az ablakunk alatt állva Manci néni, és meglepő módon egyáltalán nem nézegetett körbe, hogy hallják-e a szavait. - Hát nemrég beszélt Gerő a rádióban – így anyám. - Hát éppen ez a baj, bár ne szólt volna egy szót sem, egye meg a rosseb! – így Manci néni tömören. Erre a párbeszédre már előkerült nagyanyám is, aki nem szívesen maradt volna ki a Manci néni reményteljes megjelenését követő pletykából, ám fertelmesen nagyot hallott, és a következőképpen szólt bele a Mialatt anyám és nagyanyám bent a szobában kellő hangerővel tisztázta az események új fordulatait, Manci néni az ablak alatt egyfolytában kántált, mert az utcán járókelőktől újabb és újabb információk birtokába jutott. Ekkor érkezett haza apám, aki közönséges halandónak látszó külseje alatt egy nagy költő és egy nagy operaénekes lelkét őrizte, s emiatt olyan ábrándosan élt, járt-kelt a világban, hogy külső behatások csak akkor jutottak el védőburka mögé, ha kellő brutálitással érkeztek. Hallván a nők izgatott, összefüggéstelen lelkendezését a tőle megszokott felsőbbrendűséggel és pátosszal közölte, hogy már megint a földönjáró törpe asszonynép terjeszti a rémhíreket. - Ugyan, Pista! - így anyám -, a Mancika nem beszél hülyeségeket, de a Vas doktor is megmondta az imént, hogy Pesten forradalom van. Apám arca elkomolyodott. - Forradalom? Az más. Akkor gyerünk le a pincébe – mondta hidegvérrel, mint felelősen gondolkodó családfő. Persze, nem mentünk le, hanem összebújtunk a rádió mellett, s hallgattuk, ittuk a híreket, amikkel nem sokat tudtunk kezdeni. Október 24-én, persze, nem kellett iskolába menni, sőt utána napokig, hetekig sem. Mindenki a rádiót hallgatta. Mi Csorbáékhoz jártunk át, mert nekik volt világvevő készülékük, s lehetett hallgatni a Szabad Európa rádiót, jobban, mint a miénken. Lassan világosodott, mi történik körülöttünk, bár hinni még mindig nem nagyon mertük. Október 27-én végigment a Bocskai utcán egy magyar tank folyamőrökkel, lyukas közepű magyar zászlóval, más harci esemény nem történt, csak a rádióból hallottunk a bent dúló ütközetekről. A katonák kidobtak a laktanya kerítésén keresztül mindenfélét, matracokat, rádiós készülékeket, az emberek pedig elhordták. A Palota Gyöngyét is feltörték, ismeretlenek, onnan a rumot vitték el kis hordókban. Sorban álltunk felváltva a két nagy közért előtt, kenyérért és tejért. November 1-én az ablakban mindenki gyertyákat gyújtott a halottak emlékére. Mászkálással és információszerzéssel, -továbbadással teltek a napok, de az ismerős utcákon túl nem merészkedtünk. Schäffer barátom egy ízben titokzatosan közölte velem, hogy hallotta, jönnek az amerikaiak, atomtöltetű géppisztolyokat hoznak...Elalvás előtt mindig elképzeltem, hogy forradalmár vagyok, s hősiesen harcolok a forradalmárok között a szabadságért. Kimentek az oroszok! Harmadikán merészkedtünk be négyen, barátok a városba, mert már a szülők sem tiltották meg. Bágyadt őszi napsütés, enyhe idő volt. Természetesen gyalog mentünk végig az Erzsébet királyné úton, a A negyedikei hajnali ágyúzást már hallottuk mi is. Az Újpestről jövő tankok ellen a Pozsonyi úti aluljáróban villamoskocsikkal torlaszokat emeltek a forradalmárok. A szovjet hadsereg műszaki alakulatai könnyűszerrel szétszedték őket. A karácsony ismét fa nélkül, ágakból összeállított, díszek nélküli pót-karácsonyfa mellett telt el, ajándékok sem voltak alatta. Kijárási tilalom volt. Szilveszterkor Schäffer barátom kilenc körül átjött, hogy megelőzze a kijárási tilalom kezdetét, és snapszliztunk éjfél utánig, miközben a rádióból Marosán szólt az emberekhez... A tanítás 1957 januárjában indult újra. Márkusné, a földrajz tanárnőnk kinyittatta a füzetünket, és felrajzoltatott a jobb oldali tiszta lapra egy Kossuth-címert. Azt mondta: olyan történelmi eseményben volt részünk, amivel az ember az életében legfeljebb egyszer találkozik. Az orosz helyett angolt kezdtünk tanulni. Egy január végi napon az ablakból láttuk, hogy a pedellusék, Pista bácsi és Pista néni talicskákkal hordják az udvar végébe a hatástalanított kézigránátokat. Hét taggal megalakult a Dózsa Gimnáziumban a KISz-szervezet. Lassan megszilárdult a Kádár-rendszer. Újra oroszt tanultunk, s tilos volt Kossuth-címert őrizni, forradalomnak nevezni 56 októberét. Februárban házkutatás volt nálunk, de nem találtak semmit. Nem is találhattak. Csak 63-ban tudtuk meg, hogy szomszédunk, Bali Cézár Elemér jelentett fel, mert akkor, októberben látta, amikor javítottam Sándor Pali barátom öccsének a 45-ös játékkoltját, amit magas beosztású pártkáder papája hozott egy bécsi útról, és amit Petike azonnal elrontott... Én is, mint majdnem mindenki ebben az országban, a lelkem mélyére temettem az októberi napok és különösen annak a november harmadikai napnak az emlékét. A szabadság színét, illatát, levegőjét...Ott őrzöm ma is, mint utólérhetetlen gyönyörűséget...
Báthory Béla
Két kerékenúj rovatunk
Rengeteg kérdés. A bicikli-mániások tudják a válaszokat, legalábbis elszántan keresik. Amit már megtaláltak, azt megosztják velünk. Tartsunk velük! Bárki, bármikor beszállhat (a címet lásd az impresszumban!)! (A továbbiakban a rovatot majd keresd a Sétálóutcában!)
24 órás bicikliverseny
Így volt ez a fent említett 24 órás terepversenyen is. A harmadik éve megrendezésre kerülő verseny idén a szeptember 20-21-i hétvégén (szombat déltől vasárnap délig), a Hármashatárhegyen volt. Az elmúlt két évben sajnos nem volt szerencsénk az időjárással, de idén nagyon bejött. A napos időnek köszönhetően elég sok csapat nevezett be, pontosan 28. Egy csapat minimum 1 és max A mi csapatunk 6 főből állt, és mivel voltak köztünk leigazolt versenyzők is, ezért az elit (profi) kategóriában voltunk kénytelenek indulni. Úgy beszéltük meg, hogy eleinte mindenki 3 kört megy, ami - személytől függően - összesen 25-35 percet vesz igénybe. Ebből könnyen ki lehet számítani, hogy mégsem volt olyan sok idő két menet között a pihenésre, hát ha még azt is hozzávesszük, hogy közben mindig figyelni kell a pályán lévő versenyző társra, nincs-e valami gondja, bánata, ezen felül pedig a cseréknél legalább 2 segítő ember kell. Ez úgy néz ki, hogy az éppen lejövő emberke bejön a váltózónába, némi segítséggel lehámozza magáról a váltómezt, amit a másik emberke felkap, és már megy is A feladatot még az is nehezíti, hogy a 24 órába beletartozik kb. 12 óra teljes sötétség is (értsd az éjszaka). Ehhez az időszakhoz pedig elengedhetetlen néhány jó lámpa, amiből - mint ahogyan azt tapasztalhattuk - sosem elég a sok sem, mert valljuk be, hogy ezeket a lámpákat nem versenyre tervezik, ezáltal nehezen bírják a körülményeket. Ebből adódóan 2-3 lámpa mínusszal zártuk a versenyt, és ez szerintem a többi csapatban is így lehetett. Egyre-másra róttuk a köröket, és lassan, de biztosan közeledtünk a verseny vége felé. A mi kategóriánkban csak 4 csapat volt, de azért így is kijutott a versengésből. A versenyben szinte végig a harmadik helyen álltunk, nem sokkal a második előtt. Az utolsó néhány órában már nem nagyon volt kétséges az elit
Az eredményhirdetés után mindenki szedte a sátorfáját, és hazaindult. Én szombat reggel 6-kor keltem, és vasárnap délután 5-ig egy percet sem aludtam. Na de akkor viszont… Hát ennyit a 24 órás versenyről. Remélem, elég érdekes volt így leírva is, s a képeket nézegetve ki-ki bele is élheti magát. PBali Az Óperenciás tengeren innen, a Kvassay-zsilipen túl
Talán nem fogja elhinni senki, mégis elmesélem, mert Isten bizony megtörtént az alábbi eset.
Elindultunk hát a messzi-messzi vidékre, hogy jelen lehessünk a megnyitón, e jeles eseményen (ha már egy korábbin, az új-lipótvárosi galériában nem tudtunk megjelenni). Megérkeztünk, megörültünk egymásnak, miközben a helyi televíziós társaság készítette a helyszíni tudósítást, s néhányan képeket nézegettek, beszélgettek, barátkoztak. A hatvanas évek elején épült, igen csúf szocreál épület egyik folyosójának végében alakították ki a 21-es Galéria elnevezésű kiállító helyet. A helyről és a kevés érdeklődőről jutott eszünkbe a mi Közösségi Házunk, ahol Hajnal László művelődésmenedzser annyi lelkesedéssel és hittel rendezi két-három hetenként a Amint mesélgetjük, hirtelen meglátjuk Hajnal Lászlót a bejáratnál. Nosza, megörülünk egymásnak, bemutatjuk barátunkat unokabátyámnak, mondjuk, hogy ő az éppen, akiről mesélünk. Ekkor a hátunk mögül ránk köszön Szigeti Jenő barátunk – akit mi Hamburger Jenőnek hívunk magunk között, mert egyidőben igen jó hamburgert is árult főtéri italozójában. Nocsak, nocsak, hogy kerül ide, hol a madár se jár? Hát hogy? Tóth Ferencz kiállítására jött. Most derült ki, hogy van itt egy másik művész is, nevezetesen Tóth Ferencz, csak mi a kiállítás szót hallván kizárólag és önző módon az unokabátyánkra koncentráltunk.
Dr. Feledy Balázs művészettörténész, aki ünnepélyesen megnyitotta a kiállítást, értékelte és értelmezte külön-külön mindkettőjük művészetét. Köszöntötte a csepeli polgármester urat is, aki megjelent a kiállítás-megnyitón, valamint Kovács Albert urat, az 1995-ben alakult Magyar Festők Társasága elnökét, aki szintén megjelent, s aki régtől szorgalmazta e két művész kiállítását.
Elmesélte, hogy a húszas évek elején itt egy kocsma állt, odajártak a csepeli munkások, itt szervezték meg a munkás dalárdát, az érdekvédelmi szervezetüket, könyvtárat hoztak létre, s színházat építettek. Ez volt az igazi, klasszikus munkásmozgalom ( aminek - s ezt már én teszem hozzá - : minden értékrendje, tartása és tisztessége elveszett, mihelyt a pártállam támaszává és alibijévé kellett lennie ). Végül lássunk ízelítőül néhány képet a kiállítóktól. be
|
1966-ban születtem, van feleségem, egy tizenhét éves gimnazista lányom és egy tizenhárom éves fiam. A XVI. kerületben lakom, a XV. kerület határán, a lakásom közel van a munkahelyemhez. Tizenkét éve vagyok rendőr. A X. kerületben, Kőbányán kezdtem a munkámat őrmesterként, kezdetben járőrként, majd körzeti megbízottként. 1997-ben átkerültem a Közlekedésrendészeti Főosztályra, a munkám eleinte a gépjárműelszállítással függött össze, majd forgalomszervező lettem. Szakközépiskolai érettségim és autószerelő szakmám mellé elvégeztem a rendőrtiszti főiskolát, és két éve kerültem ide a kerületbe. Itt dolgozó, volt kollégáim kérdezték, nincs-e kedvem ide jönni őrsparancsnoknak, és volt. 
lakások értéke csökken, kisebb jövedelműek költöznek ide. Sok a munkanélküli, frusztrált ember, az együttélési viszonyok durvulnak. A lakótelepi bűnözés átalakult. A gépkocsilopások, feltörések, lakásbetörések persze léteznek, bár a közbiztonság a lakosság arányához képest nem rossz. A galerik, a kábítószer itt is létezik, bár szerintem nem olyan mértékű, mint amekkorának az emberek hiszik. A fiataloknak nincs elfoglaltsága, nincs helyük a szabadidő eltöltésére. A pénz nagy csábító erő, s a fiataloknak kicsi a feszültségtűrő képességük, nehezen tudnak feldolgozni bizonyos problémákat. Régen az alkohol, ma a kábítószer oldja. De ez nem rendőrségi probléma, hanem társadalmi. A családokban kellene először a megoldást keresni. Általában először inkább eltitkolják, s csak akkor fordulnak segítségért, ha már késő. A másik lehetőség az iskola. Ha a nevelők időben észreveszik, általában tudnak lépni a megoldás irányában. 
Itt nincsenek olyan galerik, mint a benti plázákban, a játéktermekbe pedig nemigen engedik be őket, mert ellenőrizzük a tulajdonosokat. Kallódnak, csellengenek, ez a baj. Hogy merre indul el egy összeverődött nyolc-tíz fős társaság, azt sosem tudni. Elindulhatnak rossz irányba is. A kulturált szórakozásra tényleg nincs lehetőségük. Még Internet Pontok sincsenek itt. 
Ha nem viselkedik botrányosan, nem ordítozik, nem dobálja szét a sörösüveget, nem kéne fellépni ellene. Az ebtartási rendelettel is ez a baj. Legyen kutyafuttató elég, megfelelő információval, s aztán fel lehet lépni ellene, ha nem tartja be. De azért ez végső soron társadalmi kultúra kérdése marad. A rendőr nem tud senkit sem rákényszeríteni arra, hogy felszedje a kutya után a piszkot. Ha harci kutyával összetalálkozik a rendőr, szólni tud legfeljebb. Fellépni akkor tud, ha már baj van, megharapott egy gyereket. Én bízom abban, hogy ez a társadalmi kultúra előbb-utóbb kialakul. Egyébként sokat változott a világ. A gyerekeim tudják, kitől kell félni, s tudják kezelni a kérdést. 
teremtett lélek sem, kivéve az abszolút semleges személyzetet. A strandhoz képest halálosnak tűnő csend, csak a szigeti autóbusz dübörgése hallatszik időnként, meg az általuk előidézett vízlocsogás. Békés, mégis kicsit nyomasztó ez a csend. Nem vihar előtti, mert felhőnek, viharnak előjelei sem látszottak, mégis váratlanul elkedvetlenedtek hőseink. Annyira magányosak voltak ott ketten a kihalt strandon, mintha egy atomtámadás után csak ők maradtak volna életben a világmindenségben. Igaz, előző este a Tavasz moziban a Mi ketten egyedül című olasz filmet látták, ami valóban egy atomtámadás utáni fikció volt két túlélővel. - Béla, a fenébe is, menjünk haza! - mondta úgy dél körül Sándor Pali nevű barátom nekem, a Bélának, mert hogy mi ketten voltunk e két elszánt fickó a strandon egyedül. 
társalgásba: ki halt meg, Jolánka? - Ugyan, mama, nyisd már ki a füled – szól rá izgalmában anyám, aki azért félt túl hangosan közölni a hírt -, a Rákosit akarják elküldeni az emberek! - Látod, fiam, mondtam, hogy ne engedd a fiával barátkozni a Béluskát, biztos megint nem fizette ki a lakbért, ezért akarják kitenni a szűrüket! - vélte nagyanyám tüstént felélénkülve. - Mama, az Isten áldjon meg – robbant ki anyámból az izgalom -, Rákosit, a miniszterelnököt, a kopaszt akarják elküldeni, forradalom van Pesten! - Ja, a Matyit! - értette meg végre nagyanyám, és minden felindulás nélkül, halálos nyugalommal tette hozzá: nem kár érte. 
Mexikói, a Thököly, majd a Rákóczi úton a Kilián-laktanyáig. Mindent elfelejthetek, de ezt a napot soha! Felszabadult vidámsággal találkoztunk mindenfelé, amerre mentünk, az emberek egymásra mosolyogtak, takarítottak, hozták rendbe a szétlőtt várost. A villamoskocsikat teherautók húzták, mert leszakadtak a vezetékek, irányautók pöfögtek el a gyalogosok mellett feliratokkal, csak inteni kellett, és megálltak, ha volt még helyük. A levegő tiszta volt, csönd ült a városon, a béke, a bizalom, a remény nyugodt, átlátszó csöndje. Azt gondoltam akkor, hogy: igen, ez a szabadság, semmi sem hasonlítható hozzá! 
Biciklizni jó! És még egészséges is! Igen, de hol? És mikor? És milyen biciklin? Hol vegyük? Mire figyeljünk vásárláskor? És ha már megvettük, és biciklizni is fogunk – valahol?! -, hol tartsuk a biciklinket, amikor éppen nem karikázunk rajta? Hogy védhetjük szemérmetlen eltulajdonítók ellen? Hogyan, mivel ápolhatjuk, hogy megőrizze újkori szépségét, erőnlétét és halhatatlanságát? 
Szóval kezdjük az elején. Ha valaki esetleg olvasta az impresszumot, akkor tudhatja, hogy én (Péterfi Balázs, a webmester) mondhatni versenyszerűen hegyikerékpározom, ami azt jelenti, hogy eljárok a kupafutamokra, és a maratonokra. Néha előfordul, hogy elcsípek egy-egy jobb eredményt, de ez sajnos elég ritkán jön össze. 
imum 6 fős. Egy csapatból mindig csak egy ember lehet a pályán, ami lehetőséget nyújt a többi csapattagnak egy kis pihenésre, és nem ritkán egy kis szerelésre. Most biztosan arra gondolnak, hogy 6 főnek, váltakozva, nem is olyan nehéz 24 órán keresztül egy körpályán körözni. Hát ez nem így van. A pálya 2 km hosszú, ennek a 99%-a terep, és ehhez még óriási szintkülönbség is társul. 
ki a pályára. Olykor-olykor előfordul, hogy a pályán lévő csapattagnak valami technikai problémája akad, vagy esetleg bukik egyet (ez is gyakori a pálya nehézsége miatt!), és ezek felborítják a menetrendet. 
kategória-béli harmadik helyünk, viszont az abszolút kategóriában (a hobbi és az elit együtt) még folyt a verseny, ugyanis a hobbi kategória első helyezettje egy körrel volt lemaradva mögöttünk. Ennek köszönhetően az utolsó félóra némi izgalmat hozott. Ekkor ugyanis kiküldtük a csapat ”nagyágyúját” a pályára, hogy csináljon nekünk néhány perc előnyt. Pechünkre miközben hajtotta az egyik körét, a pálya legtávolabbi pontján defektet kapott. Ezután bement a csapat második legjobb tagja, aki egyből bukott is egy nagyot, aminek köszönhetően a hobbi első csapat meg is előzött minket kb. fél perccel. Ekkor jött el az a pillanat, amire már nagyon nem vágytam, de hát: mindent a csapat érdekében! Kimentem a pályára azzal az instrukcióval, hogy előzzem vissza a konkurens csapat versenyzőjét, úgyis nagyon fáradt már (mintha én olyan friss lettem volna!). A parancs az parancs, gondoltam magamban, és elindultam nem kímélve sem magamat, sem a bicómat. Miután nagy nehezen megelőztem a srácot, megtette nekem azt a szívességet, hogy defektet kapott, így könnyítve meg a dolgomat. Mivel ez volt az utolsó előtti kör, már elég nagy esélyünk volt az abszolút harmadik hely megtartására. Kiment tőlünk az utolsó körre egy csapattársam, és végül be is futott a harmadik helyen. 
Az elején nem említettem, hogy volt olyan ember (szám szerint kettő), aki egyedül teljesítette a 24 órát, sőt volt 3 kétfős csapat is. Az indulók között pedig akadtak nők is, akik meglepően jó teljesítménnyel vettek részt a versenyen. 
Történt, hogy Pécsett élő festőművész unokabátyámtól szép grafikai értesítést hozott a posta, miszerint a csepeli Munkásotthonban kiállítása nyílik egy másik festőművésszel közösen. 
rendkívül igényes, színvonalas és értékes kiállításokat, mindig ugyanannak a 15-20 embernek, aki lakótelepünkön érdeklődik ilyen hívságok iránt, mint a művészetek. 
Fordulunk Tóth Ferencz felé, amikor kibe ütközünk? Tóth Lajosba, a Csokonai Művelődési Ház igazgatójába és egyik munkatársára, hát nem ők is itt vannak? Ekkor végre megvilágosodott, hogy maga Tóth Ferencz a titok nyitja. Ő ugyanis az újpalotai lakótelepen, egy másfélszobás lakásban élő festőművész, aki miatt itt – rajtunk kívül - megjelentek a megjelentek. Mert hogy régtől ismerik és tisztelik. Sőt nemsokára a Közösségi Házban is láthatjuk izgalmas, egyéni varázsú, titokzatosan filozofikus festményeit. 
A tárlat megnyitása és a kötetlen beszélgetések után a Munkásotthon igazgatója beinvitált büszkén a nyolcvan éves színházterembe, ami tatarozás után régi, szecessziós fényében ragyogott.