Néhány pedagógus
összejött és megvitatta a törvénymódosítást, majd az alábbiakban
foglalták össze véleményüket. Örülünk, hogy fontosnak tartották,
hogy szóljanak. Köszönjük nekik, hogy véleményt nyilvánítottak
egy közérdekű témáról, felelősen és komolyan. Minden mondatukból
a hivatásszeretet, a szakmájuk iránti szenvedélyes elkötelezettség
sugárzik. (Az, hogy nem vállalták a nevüket, nem őket minősíti.)
Gondolatok egy törvénymódosításról
A pedagógusok körében az utóbbi időben folyamatos rossz hangulatot
okozó beszéd – és vitatéma az oktatás körüli zűrzavaros állapot.
Erőszakos kormányzati lépések tömege zajlott az utóbbi időkben
megkérdezésünk nélkül, a fejünk felett, bár állandóan azzal érveltek
a szakmáért és a döntésekért felelős vezetők, hogy szakmai körökkel
egyeztettek az ügyekben.
Úgy érezzük, hogy a tananyag mennyiségével és minőségével van
gond, nem a tanárok tanítási módszereivel. Az általános iskola
felső tagozatán tanító tanárokat végtelenül sérti az, hogy saját
- akár évtizedekig tanított – szaktantárgyaik tanítására nem tartják
kompetensnek őket. Ehelyett az alsó tagozatos tanítók alkalmasabbnak
tűnnek kiskamaszok nevelésére, úgy hogy ehhez sem képzettségük,
sem gyakorlatuk, sem motivációjuk nincs.
A fenti koncepció folyományaként veszély, hogy az amúgy jól működő
tanárképzési rendszert szétzilálják. Mi lesz, ha mégsem válik
be a burkoltan erőszakolt 6 elemis képzés visszaállítása?
Rengeteg túlzással találkoztunk a törvényben. Példa erre a házirend
törvény- és jogszabálygyűjteménnyé alakítása. A házirend célja
nem ez, hanem az adott intézményben a gyerekek, szülők, tanárok
egyetértésével megfogalmazott, mindenki számára elfogadható és
betartható viselkedési normák összegzése.
Jogokra
hivatkozunk, miközben mások jogait sértjük. Vegyünk egy egyszerű
példát!
Tegyük fel, hogy egy gyerek 10 percet késik a tanítási óráról.
Kinek a jogát védjük és csorbítjuk, amikor nem engedjük be a szakórára.
Mindannyian voltunk diákok, tudjuk milyen mértékben zavarja meg
az óra menetét egy ilyen eset. Főleg, ha nem egyszeri esetről
van szó.
Tévéadásban hallottuk a kifogást, hogy jogsértő a három késés
utáni igazolatlan óra. Mi ez, ha nem hecckampány a házirend és
a rend ellen?
Hol van olyan multinacionális cég a mai Magyarországon, ahol ezt
a mulasztást háromszor eltűrik?
Ha nem vagyunk képesek konszenzusra jutni egy ilyen egyszerű ügyben,
menthetetlenül öntörvényű, összeférhetetlen, boldogtalan embereket
nevelünk. Biztos, hogy ez nem lehet cél.
Másik problémánk, hogy nem tudjuk elfogadni
a buktatás körüli törvényi szabályozást és annak pedagógiai indoklását.
Eddig sem büntetésképpen bukott meg kisdiák alsóban, hanem azért,
mert képtelen volt az alapvető készségek elsajátítására. Nagyon
ritka és indokolt esetben kerül sor ilyen osztályismétlésre, amit
törvény nélkül is megbeszéltek a szülővel a tanítók, és a gyerek
érdekében nem halmozták tovább a hátrányokat. Az átlagos gyerek
képes az elvárások teljesítésére és az esetleges lemaradásokat
differenciált foglalkoztatással, illetve korrepetálással korrigálni
lehet.
Nem biztos, hogy az a gyermek, aki nem bukhat meg, mindent megtesz
hiányai csökkentéséért. A szülő is bizonyos értelemben felmentést
kap a fokozott odafigyelés alól. Mindannyian tudjuk, hogy a négy
év alatt felhalmozott hiányok miatt a diák nem lesz képes korosztálya
követelményeinek megfelelni.
Bukjon ötödiktől?
Nem elég hatékony a magyar oktatás. Lehet, de nem általában. Ismerjük
a PISA-felmérés eredményeit. Igaz, hogy ha pl: francia gyerekekkel
íratnánk magyar gyerekekre szabott felmérő anyagot, vélhetően
az ő eredményeik sem lennének fényesebbek. Évek óta tapasztaljuk
ezzel szemben, hogy azok a gyerekek, akik külföldi iskolákba kerültek
tőlünk, hamarosan osztályelsők lettek a nyelvi nehézségek ellenére
is.
Ha pedig van egy szűk réteg, amely nem képes teljesíteni az iskolai
elvárásokat, akkor nem a többséget kell visszafogni, hanem a lemaradozót
kell fölzárkóztatni. Erről azonban nem vitázni kell, hanem szakemberek
segítségével programokat indítani, mert szalad az idő.
A titoktartási kötelezettség körüli vita pedig egyszerűen komikus.
A gyermekét felelősen nevelő szülő alkotmányos joga és kötelessége,
hogy megfelelő módon nevelhesse csemetéjét. Ehhez olyan információkra
is szüksége lehet – időben -, hogy segíteni tudjon a problémákon.
Eddig sem rohant ajtóstul a házba a pedagógus, ha a gyerek hozzá
fordult.
Nem elhanyagolható az a friss statisztikai adat sem, miszerint
a gyerekek 51%-a tanárához fordul bajaival.
Számtalan egyéb kérdést vet fel a törvénymódosítás pl: kétszintű
érettségi, pedagógus óraszám, pedagógus túlmunka stb…
A sok bizonytalanság a pedagógusmunka hatékonyságát gyengíti,
mert nyugalom és kiszámíthatóság nélkül nem lehet távlatokban
gondolkodó minőségi munkát végezni.
Fel
Kezdő oldal
Törvénymódosítás vagy szemléletváltás
a magyar oktatásügyben
Sok pedagógussal beszélgettünk az idei tanévtől
bevezetett törvénymódosításokról, s mindnek volt igen határozott
véleménye róluk, de csak ketten vállalták, hogy a nevük nyilvánosságra
hozatalával közöljük véleményüket. A kerületi Dózsa György Gimnáziumban
beszélgettünk tehát Csomós Miklós matematika-filozófia szakos
és Gyurkovics Miklós magyar-történelem szakos középiskolai tanárokkal.
(Csomós Miklós a kerületi képviselőtestület pénzügyi, Gyurkovics
Miklós a MOS (művelődés-oktatás-sajtó) bizottságának tagja.)
A törvénymódosítások a magyar oktatásügy
egészét érintik-e vagy csak részkérdésekben jelentenek változtatást?
Csomós Miklós: Én szülőként
is nézem ezt a kérdést, van egy nyolcesztendős kislányom. Ebből
a szempontból elégedett is lehetnék, mert nagyon nemes gondolat
az, hogy csak a szülő egyetértésével lehet az iskola első három
osztályában buktatni. De tanárként az jutott elsőként az eszembe,
hogy ha az ember vízvezeték-szerelőt hív, nem ő mondja meg neki,
hogy hogyan szerelje meg a csapot, legfeljebb azt, hogy hová szerelje
– bár lehet, hogy ez is szakmai kérdés bizonyos szinten -, s bár
én vagyok a megrendelő, mégis az ő szakmai kompetenciája szerint
történik a víz- vezetékszerelés. Hogy a gyermek osztályt ismételjen
vagy felsőbb osztályba lépjen, ez szakmai kérdés, s a tanárnak
megvan a képzettsége ahhoz, hogy ezt megítélje. Nagyon sértő és
megalázó, ha ezt a képesítését nem ismerik el. A szülő nagyon
fontos és nélkülözhetetlen partner a nevelésben, s a tanárnak
meg is kell tudni győzni a szülőt okos érvekkel, hogy mi a célravezető
lépés a gyermek szempontjából. Az esetek többségében bizonyos,
hogy a szülők a gyermek érdekében megértik az esetleges buktatást.
A társadalom ki tudja védeni egészséges szemlélettel az egészségtelen
törvényeket. Erre jó példa az, hogy a hatvanas-hetvenes években
sok tanár át tudta adni a gyerekeknek a történelem órákon a történelem
reális szemléletének, a törvényszerűségek és fejlődési folyamatok
felismerésének tudását, s ehhez ki sem kellett ejtenie a száján
azt, hogy 1956-ban Magyarországon forradalom volt, s a pártállami
szocializmus egy torz, diktatórikus rendszer. A másik törvénymódosítás
viszont már szülőt is, pedagógust is súlyosan érint: ez a titoktartási
kötelezettség. A gimnáziumban már igen gyakran előfordul, hogy
a gyerek krízishelyzetbe kerül. Mondjuk egy lány tizenhat évesen
teherbe esik, vagy öngyilkosságot fontolgat, mert nincs abban
a helyzetben, hogy problémáját megoldja. Ezt egyébként a törvény
értelmében a gyámügynek jelenteni is kell, s ad abszurdum előfordulhat,
hogy a szülő a gyámügytől tudja meg. Remélem, mint szülőt ilyesmi
nem fog érinteni, de mint tanár ezt arculcsapásként értékelem.
Az Élet és Irodalomban megjelent egy pályázat, ami arról szólt,
hogy a pályázók írják meg, milyen sérelem érte őt vagy őket az
iskolában. Ennek milyen üzenete van? Keressük a rosszat és hozzuk
napvilágra? Ki tud több rosszat elmondani az iskoláról?... Én
az iskolára úgy emlékszem - 1980-ban érettségiztem -, hogy jó
volt, sok tanárt szerettem és tiszteltem, s sokat tanultam tőlük.
Persze voltak rossz élményeim is, de nem ezek voltak a meghatározóak.
Csak abban bízhatunk, hogy a társadalom egészségesen ellenáll
és kivédi az egészségtelen hatásokat, mint ahogy eddig is kivédte.
Gyurkovics Miklós: A törvénymódosítás kulcsmondata
az, hogy semmit sem hozhat a tanár nyilvánosságra, ami a gyerek
számára hátránnyal jár. Mi az, hogy hátrány?! Ki definiálja? S
mikor hátrányos, most vagy ami súlyosabb: a jövőjét, egész személyiség-fejlődését
tekintve hátrányos?! Visszatérve a kérdésére, hogy ti. az oktatásügy
egészét érintik-e ezek a módosítások, azt felelem, hogy távlatilag
igen. A magyar oktatásügy hagyományos szellemiségét, tendenciáit
kérdőjelezik meg ezek a változtatások. A magyar oktatásügy mindig
gyermekközpontú volt, a gyerek személyisége, fejlődése, jövője
volt a tanár számára a fontos a nevelés és oktatás minden fázisában.
Még akkor is, ha ez nem mindig, minden tanárnál és nem minden
konkrét helyzetben érvényesült egyértelműen, de ez volt a kiindulópont,
az alapállás, a mérce. A meghatározó szellemiség. Az alapvető
érték. Az egyébként is gyerekközpontú oktatásban most olyan magasra
lett emelve a gyerek, aminek egyrészt koránál fogva nem tud megfelelni,
másrészt kifejezetten kárt okoz neki fejlődését tekintve. Mintha
olyanok hozták volna ezeket a módosításokat, akik valamilyen feldolgozhatatlan
sérelmüket akarnák most megtorolni az iskolán. De hát ez kicsinyes
és ijesztő!
Lehet-e
a gyerekekkel erről beszélgetni, van-e véleményük, s főleg elmondják-e?
Csomós Miklós: A legutóbbi
osztályomban a harminc közül nyolc gyerek családi háttere volt
rendezett, vagyis a szülők együtt éltek, s normális, jó családi
légkörben nevelődött a gyerek, a többinél gond volt, ott is, ahol
a szülők együtt voltak, mert pokollá tették a család életét. Ebből
a szempontból rosszabb a helyzet, mint húsz évvel ezelőtt volt.
És ezért nagyobb szükségük van a tanárra is. Az a tapasztalatunk,
hogy általában szívesen beszélgetnek, keresik a beszélgetési lehetőségeket,
s őszinték is. Ez még nem téma, de előbb-utóbb az lesz.
Nem áll fenn a veszélye annak, hogy egy
ilyen beszélgetés büntetőjogi úton folytatódik? Hiszen a gyerek
vagy a szülő feljelentheti a tanárt, ha vét a törvény ellen.
Csomós Miklós: Csak azt tudom
mondani, hogy a társadalom alapvetően még egészséges. Előbb-utóbb
védekezik a számára ártalmas behatások ellen.
A tantestületben mennyire téma ez, hogy
reagálnak a kollegák?
Gyurkovics Miklós: Fásultak.
Annyi mindent megértek már. Még mindig van, aki a 78-as tanterv
szerint, mások a NAT1, megint mások a NAT2 alapján tanítanak.
A történelem hol az érettségi vizsga része, hol nem, meglebegtetik
időnként, hogy eltörlik, aztán el is törlik, majd visszaállítják...
Milyen vihart kavart a PISA-felmérés! Mindent eszerint akarnak
átalakítani, miközben nyugaton már felismerték, hogy hibás volt
ennek az összehasonlító felmérésnek az alapja. Mi most indulunk
felé, amikor ők már kifelé jönnek belőle. Csatlakozom Csomós Miklós
kollégámhoz: bízom a társadalom egészséges életösztönében.
be
Fel
Kezdő oldal
