Web-mesterünk Kanadában járt…

A tenger lágyan ringató szívverése

Táplálék kiegészítők

Olvasói hozzászólás

A XV. kerületi civil szervezetek listája

Web-mesterünk Kanadában járt…
(Péterfi Balázs mesél)

Azt hiszem, kevés embernek adatik meg, hogy kijuthasson Kanadába. Én azon szerencsések közé tartozom, akik ezt már megtették.
Tavaly január környékén született meg az ötlet, hogy mi lenne, ha kimennék Kanadába a kint élő nagybácsimhoz és családjához. Csak azért fordulhatott meg a fejünkben a „kiruccanás” ötlete, mert éppen örököltünk, s a pénz fedezte az utazás nem kis költségét. Némi utánajárással megtudtuk, hogy ez mind szép és jó, de Kanadába vízum kell. Gondoltuk magunkban, hogy egy vízumot csak nem olyan nehéz megszerezni… Hát kétszer is elutasították kérelmemet különböző indokokkal, így szomorúan lemondtam az útról. Ám nem írnám ezt a történetet, ha már itt vége lenne. Idén újra megpróbáltam (mondanom se kell, hogy ugyanazokkal a papírokkal, mint tavaly), és csodák-csodájára megkaptam. Volt nagy öröm, de még nem tudtuk, hogy repülőjegyet szerezni is kb. olyan macerás, mint megkapni a vízumot. Addig-addig húztuk az időt, hogy már csak két átszállással kaptam jegyet odafelé, és egy átszállással visszafelé.

’03. 07. 22. 20:30 Vancouver, Kanada
25 órányi utazás, és az átszállások közötti várakozás után végre megérkeztem Kanadába. Kis félreértés után összefutottam régen látott nagybácsimmal és eddig részben sohasem látott családjával a vancouveri repülőtéren. A család kilenc főből áll, úgy mint két szülő és hét gyerek, akik 0-12 éves intervallumban követték egymást. A két legidősebb lánnyal már találkoztam, tíz éve, de már nem emlékeztek rám, a többiek meg azóta születtek. A hét gyerekes család kicsit furán hangozhat, de ez ott megszokott. Még szerencse, hogy mindig jól kijöttem a gyerekekkel, máskülönben nehéz lett volna elviselni egyszerre hetet.

Az első hétvégén fogta magát az egész család, és elvittek a kb. 150 km-re lévő Vancouver szigetekre, amit a Csendes óceán vesz körül. Ez a sziget méreteiben majdnem akkora, mint Magyarország, de viszonylag kevesen élnek itt, mivel a sziget jórészét esőerdő borítja. Az erdőn kívül óriási hegyek alkotják felszínét, tetejük jócskán a hóhatár felett. A hegyek között kristálytiszta vizű folyók és tavak. A szállásunkat a sziget partján egy kempingben vertük fel. A három ott töltött nap alatt mindkét este lementünk megnézni a naplementét az óceán fölött, amit mondanom se kell, hogy gyönyörű volt. A hőmérséklet itt 20-23 °C körül lehetett napközben, ami kb. 5 °C-kal alacsonyabb, mint a Vancouver környéki kellemes meleg.

Magyar ember számára érdekes látni a különbséget a méretek között: a megyében, ahol voltunk (British Columbiában), csak 35 millióan laknak, területe viszont több mint 10-szerese Magyarországénak.
A továbbiakban sem volt időm unatkozni. Voltam csúszdaparkban, láttam légibemutatókat egy repülőnapon, ahol – mellesleg - ott volt a világ két leghíresebb műrepülő csapata: a Blue Angels (az amerikai légierőtől) és a Snowbirds (a kanadai légierőtől). Volt alkalmam a hegyek között található tavon motorcsónakot vezetni, és még sok hasonlóan izgalmas dolgot csináltam, amit most helyszűke miatt nem sorolok fel.
A nagybácsim családja egy szép nagy kertben egy óriási házban lakik egy Vancouver melletti kisvárosban, Chilliwackban, 600 méter magasan egy hegy oldalában. A nagynéném otthon van a gyerekekkel, hiszen a legkisebb három hónapos. Most szünidő volt ott is, de a tanévben minden tanítási napon megáll a ház előtt az iskolabusz, kiteszi a stop táblát (ahogy a filmeken látni), s amíg a négy gyerek fel nem sorjázik a buszba, addig nem mehet tovább a forgalom. Ugyanez zajlik le délután.

Nagyon tetszett az óriási amerikai konyha, ahol a hatalmas ebédlő asztal körül étkeztünk. A házban van két számítógép is, egyiken a nagybátyám dolgozgat, a másikon a gyerekek játszanak.
Szóval mindent összevetve azt kell mondanom, hogy nagyon jól éreztem magam, és remélem, hogy a jövőben még lesz alkalmam meglátogatni őket.

’03. 08. 13. Vancouver, Kanada
Eljött a nyaralás legnehezebb napja, a búcsú. De hát egyszer mindennek vége van. A vancouveri repülőtérre három órával a gép indulása előtt oda kellett volna érnünk, de csak másfél órával sikerült. A gép elvileg 13:00-kor indult volna, csakhogy én kb. pont ekkor kerültem sorra a csekkoláshoz, és még mögöttem is hosszú sor állt. Ennek köszönhetően a turista osztály helyett nekem már csak az elsőosztályon jutott hely, ahol fotelben, kényelmesen ülhettem, annyi kaját hoztak, hogy nem győztem megenni, s még külön DVD-lejátszóval és egy csomó amerikai film DVD-jével is kedveskedett a légikisasszony. Volt módom még az angolt is gyakorolni a mellettem ülő barátságos amerikai férfivel.
Végül a családom nagy örömére (és az én nagy bánatomra) megérkeztem Budapestre a kb. 38 °C-os hőségbe. Itt természetesen semmi változás nem történt a 24 nap alatt, kivéve, hogy feltúrták az egész lakótelepet valamilyen gázcsövek miatt.

’03. 08. 15. 7:30 Budapest, Magyarország
A 30 órányi nem-alvás után reggel 7.30-körül az ablakom alatt éppen a járdát felszedő munkások zajára ébredtem. Nagyon jó érzés volt…

PBali

Fel

Kezdő oldal

Ugye jó lesz nekünk az Európai Unióban?

A tenger lágyan ringató szívverése

A tenger olyan volt, mint a meleg, selymes
paplan, gyengéden himbálta a testemet. Nem voltak
hullámok, csak ez a csöndes víz alatti mozgás, a tenger
lágyan ringató szívverése.
Gerald Durell: Családom és egyéb állatfajták

Közhely: a tenger melletti népek egészen mások, mint a szárazföldiek, ám ezt minden boldog tengerparti nyaralásunk után egyre mélyebb intenzitással éljük át. A tenger melletti – mediterrán – népek nyitottak, közvetlenek, természetesek, fesztelenek. Van tartásuk, tudják, mihez van joguk s mihez nincs. Felebarátaiknak is/se.
Persze nem minden mediterrán ember ilyen, de általában ilyenek, pláne hozzánk képest, akik vagy örökké meg akarunk felelni valami nem is mindig megfogalmazott/megfogalmazható felettes elvárásnak, vagy mimikrizünk (vigyázunk, nehogy idegenek vagy pláne feletteseink rájöjjenek, miről mit gondolunk valójában). Vagyis mi, itt a Kárpát-medencében örökké görcsölünk valamin, míg ők általában nem görcsölnek. Nyáron, munka után, akár naponta 50-80 km-t is autóznak, motoroznak, hogy egyet mártózzanak a végtelen, selymes, átlátszó, sós tengerükben, s aztán hazafelé viszonylag fegyelmezetten sülnek-főnek a kikerülhetetlen dugókban. Na ez az! Olaszországban a kétsávos tengerparti úton egyedül haladtunk kocsinkkal az egyik sávban, míg velünk szemben, a másikbana fürdőzésből hazatérők végeláthatatlan kocsisora, a köztük cikázó robogókkal és motorokkal, és senki sem előzött ki a mi sávunkba a kanyargós úton! Hihetetlen, nem? (vannak, akik erre azt mondják, hogy: persze, mert megbüntetik őket! Én meg ezt: Ja?!)
Betartják a törvényeket és a szabályokat. Vagy pontosabban: tudják, hogy a törvények azért vannak, hogy betartsák őket, s ha mégis megszegik (mert azért ők is megszegik, néha) pontosan tudják, hogy törvényt sértenek, s hogy ez mivel jár. Tisztában vannak a rizikó súlyával és következményeivel. Ha lebuknak, igen csak csöndben vannak, s megszégyenülten viselik a büntetést. Ellentétben például mivelünk, akik a törvényeket általában megszegni-valóknak tartjuk, s teljesen kiakadunk, fűnek-fának méltatlankodva panaszkodunk, ha mégis van - elvétve! - következménye törvényszegésünknek.
Na a dugók! Az olaszoknál az autópályákon ugyanis nem matrica van, hanem kapuk, és bár rengeteg a kapu, irdatlanok a dugók hétvégeken a csomópontoknál. Például Velence előtt. De még egyszer sem tapasztaltuk (pedig jóbarátainknak és jószerencsénknek köszönhetően igen gyakran járunk oda nyaranként), hogy a leálló sávban kezdett volna valaki repeszteni, hogy előrébb jusson. Így vannak a szelektív hulladékgyűjtéssel is! Először is: meglehetősen sűrűn állnak egymás mellett olyan konténerek, amikre fel van írva, melyikbe milyen tipusú hulladékot dobjunk: papír, veszélyes hulladék, üveg, háztartási szemét (a nejlonzacskókat az összekötésre szolgáló madzaggal együtt árulják a boltokban!). A konténerek fedelét lábbal lehet nyitni, nem kell hozzájuk érni, s lassan, maguktól, hidraulikával csukódnak. Nem csattannak, nem dörrennek, nem puffannak hatalmasat. Nem lehet őket feledékenységből nyitva hagyni, hogy legyek garmada lepje el a környéket. Ám egyszer tanúi voltunk annak, hogy amikor az üveggyűjtő konténer megtelt, s nem fért bele több üveg, ismerőseink egyenként újságpapírba csomagolták az üvegeket, majd nejlonzacskóba tették szépen sorban, egymásra, s úgy dobták a háztartási hulladékot gyűjtő konténerbe. Hogy ne csörömpöljenek! (Mert kiderülne, hogy az üveget nem az üveggyűjtőbe dobták?!…) Még elmondom azt is, hogy van olyan konténer is (nagyobb, mint a többi), amibe a megunt, régi, de még a szegényebb sorsúak számára használható ruháinkat, cipőinket helyezhetjük.
Egyébként a közel tízezer lakosú kisvárosban, amelyet az évek során alaposan megismertünk és nagyon megszerettünk, még egyetlen egyszer sem láttunk részeg embert, randalírozót meg pláne nem. Igaz, afféle magyar kispiszkost, lepukkant kocsmát, szocreál talponállót sem! Bár ismerőseink elmondták, hogy természetesen (!) van néhány (!) alkoholista a városban, hozzátartoznak a városhoz, de még senkinek sem volt velük gondja soha. (Legfeljebb szegény családjuknak.) A törvények betartásához tartozik az is, hogy most, a számukra is elképesztően forró, aszályos nyárban tilos a kertek locsolása vízspórolás okából. Első éjszaka, még pitymallat előtt, hajnali ötkor óvatos léptekre lettünk figyelmesek ablakunk alatt. Lélegzet-visszafojtva hallgatóztunk, majd leselkedtünk ki a redőny rései közül: csak nem betörők?! Házigazdánk locsolta a kerti növények tövét, a szinte töksötétben, lábujjhegyen, nesztelen. Ha tilos, akkor tilos! De mi van, ha muszáj?!
Az utca, aminek egyik házában megszálltunk fenyvesekkel teli park szélén van, ezért az autóforgalom tilos, csak engedéllyel hajthatnak be az ott lakók is. A nyaralás idején mi is. Valahányszor lassan gurultunk befelé az utcába, mindig akadt legalább egy sétáló, aki figyelmeztetően emelte fel az ujját, s csak akkor bólintott megenyhülten, ha mutattuk az engedélyünket. Ha nem is esett jól, bámulatra méltónak találtuk, hogy bármelyik városlakónak fontos, hogy mindenki tartsa be az autóforgalom helyieket védő rendelkezését. S nem átall ezért szólni. Szólna-e nálunk ilyesmiért valaki? (Ha a mi egyirányú utcánkban valaki hihetetlen magabiztossággal repeszt szembe az egyirányú forgalommal hol kocsin, hol motoron vagy biciklin, s ijedten figyelmeztetjük – netán saját testi épsége érdekében is! -, vagy szemtelen, hülye vigyor vagy nyomdaképtelen káromkodás a válasz....)
A tízezer lakosú kisvárosnak van egy hiper-szuper stadionja, éppen amellett a ház mellett, ahol laktunk. A Genova-Siena válogatott labdarugó mérkőzést ”páholyból” nézhettük a nappali fénnyel elárasztott pályán, aminek füvét – vízkorlátozás ide, vízkorlátozás oda - , folyton locsolták éjjelente. És: a szurkolók egyrésze végig énekelve biztatta a csapatát, a többiek kissé lehangoltan figyelték vesztésre álló játékosaikat, de a legkisebb randalírozás sem volt, se a mérkőzés alatt, se utána.
Szóljunk néhány szót az egzisztenciális kérdésekről is, nemde? A legalacsonyabb fizetés havi nettó 850 euró. Kettő-négyszobás lakást havi 200-250 euróért lehet bérelni. Egy igazi olasz kávé – maximált áron – 80 cent. A fagylalt is maximált árú, mivel olasz idegenforgalmi specialitás: van 2 és 3 eurós tölcsér, amire annyi lapáttal tesznek a húsz-harminc féle fagylaltjukból, amennyi csak ráfér kívánságod szerint. A tengerparti parkolóban a parkolás díja óránként 70 cent, a tej, a kenyér 1 euró körüli áron kapható. Az igen jóízű Peroni nevű világos sörük 6,6 decis üvegben 90 cent. Boraikból végtelen a kínálat, s bár már 2-3 euróért is kaphatunk egy üveggel, de akár 40-50 eurós kiváló nedüt is kóstolgathatunk, ha pénztárcánk engedi. Az étkezés nem olcsó a mi pénzünkhöz képest, de az övékéhez mérten nagyon normális. 4-6 euró egy igazi olasz pizza az étteremben, 8,40 euró a pompás risotto di mare (a tenger gyümölcseivel, kagylókkal, rákokkal, tintahaldarabkákkal készített zöldséges rizs), 4,60 euró a zseniálisan – magyarosan – fűszeres – spagetti all ragu (pörkölt spagettivel). Drága a benzin, augusztusban 1,08 euró volt litere a senzo piombonak (az ólommentesnek, más benzin nem is kapható!). És drága az autópálya (náluk is!): Tarvisiótól Firenzéig kb. 30-35 euró egy út.
Vigyázat! A kenyérhez, gyümölcshöz senki sem nyúlhat puszta kézzel. Ami nálunk mindennapos, hogy ti. a kisboltokban a kenyeret azzal a kézzel fogja meg az eladó, amivel a pénzt is kezeli, elképzelhetetlen! A gyümölcsválogatáshoz még nejlonkesztyű is van mellékelve, amit használat után el kell dobnunk. És: szólnak, ha nem teszed el a blokkot, amit kötelező adnia minden boltosnak, mindenféle szolgáltatásért.
Az olasz lobogó pedig ott leng - az Európai Unió lobogójával együtt - minden középületükön, még a tengerparti strand éttermén is! Némely honfitársunk bizonnyal a „nacionalizmus” szitokszóval illetné szegény olaszokat, pláne ha tudná, hogy az uniós tagság előtt csak az olasz lobogó csattogott minden középületen, közterületen. A tengerparti népek másként vélekednének a hazájukról is? Netán büszkék lennének rá, hogy olaszok?!

Egy szókimondó magyar újságírónő az uniós kampány idején a fenti kérdésre (Ugye jó lesz nekünk az Európai Unióban?) keserűen vágta rá: Igen, te bunkó magyar!
Tán nem honfitársait akarta megbántani, csak hiszékenységünket, naivitásunkat, időnkénti igénytelenségünket, önbecsülésünk feladását csúfolta ki ily módon. Joggal – gondolom én.
S még azt is gondolom, hogy ideje, hogy összekapjuk magunkat! Hamarosan belépünk, s a mi igyekezetünk, akaratunk, erőfeszítésünk, önbecsülésünk, igényességünk nélkül itt soha sem lesz Európai Unió. Akkor se, ha látszólag az lesz.

Ráadásul a Tenger ugyanilyen messze lesz továbbra is.
be

Fel

Kezdő oldal