Okmányiroda a bevásároló központban (is)

Az illegális szemétlerakókról

A kutyafáját!

Okmányiroda a bevásároló központban (is)

Hát ezen is túl vagyok. Úgy tűnik, hogy senki sem ússza meg. Előbb, vagy utóbb mindenkit utolér a sorsa.
Az első megrázkódtatás akkor éri az embert, amikor nagy naivan elképzeli: „Na, most elintézem a dolgomat”! Mert nem megy ám ilyen egyszerűen.
Hát kérdezzük meg szépen, hogy hogyan kell!

Bevallom, én már tapasztalt róka vagyok. A fentihez hasonló párbeszédet magam is végigéltem. Igaz, akkor mindez nem kilenc, hanem hatvannyolc mondatban játszódott le köztem és a minden lében kanál, fontoskodó biztonsági őr közt. Valahogy Istennek sem akartam megérteni, hogy miről beszél. Vajon miért?
Szóval a legutóbb a férjem állta ki a sorunkat. Éjszakás volt, kilenckor végzett. Háromnegyed tízkor, negyed órával a nyitás előtt ért oda. Negyed tizenegykor már meg is kapta az időpontunkat, és már jöhetett is haza. A délutáni ügyintézés gördülékeny, az előadó kedves, segítőkész és barátságos volt. Nem volt ingerültség, és hál’ Istennek ezúttal a biztonsági őrrel sem kellett összefutnunk.
Tegnap este édesanyám megkért, hogy álljak neki sorba. Neki ugyanis ebben az időpontban más elfoglaltsága van. Itt jön a család jelmondata: te úgyis ráérsz! Hát igen, én ráérek, hiszen otthon vagyok a kisbabámmal, nincs semmi időhöz kötött elfoglaltságom. És én fontosnak tartom, hogy a családom számíthasson rám!
Na, gondoltam, a múltkor bejött ez a nyitáshoz közeli időpont, ez alkalommal sem lesz majd másképp. Reggel tehát miután elvégeztem az ébredés körüli teendőket, munkába indítottam hites uramat, megetettem és felöltöztettem a fiamat, felbabakocsiztam magamat és elindultunk. Tíz óra előtt pár perccel értem oda. A sor áthatolhatatlan korlátnak tűnt ott a galérián. A vége a dohányzásra kijelölt hely előtt volt. Oda álltam be gyerekestül. Ez esetben még szerencse, hogy a kijelölt helyet nem szokták igénybe venni a dohányosok, így nem kellett megfulladnunk a bűztől.
Az én egyébként máskor nyugodt és csendes gyerekem a semmittevéstől egy másodperc alatt hisztigéppé vált. Nem volt jó neki a gyerekkocsiban, nem volt jó a karomban, a földön meg csak akkor volt jó neki, ha nem fogom a kezét. Ezt sajnos már a lépcsők miatt is kivitelezhetetlen engedélyezni, miközben pedig változatlanul a sorban állok, nem a legcélszerűbb a gyerek után futkosni.
Kinyitott az iroda és valahogy nem vettem észre, hogy a sor haladt volna. Előre mentem tehát érdeklődni, vajon megindult-e már az időpontok osztása. Hát nem kifogtam a biztonsági őrt? De! Azzal az önelégült, felsőbbrendű, tenyérbemászó képével közölte, hogy bizony, az osztás már megy. Kedvem lett volna figyelmen kívül hagynom, hogy kultúrember vagyok. De nem tettem. Visszatértem tehát a helyemre.
A sor haladását továbbra sem igen érzékeltem, a gyermekem pedig továbbra is nyűgösködött a kezemben. Egyszer csak a sor elejéről egy kedves hölgy hátrajött és azt mondta, álljak elé. Nem győztem hálálkodni. Ott egy másik hölgy fogta magát és szinte lökött mindenki más elé is, hogy én legyek a következő. Ekkor már egy kicsit kezdtem szemérmeskedni, bár jól esett ez a törődés. Egy úr, érthető ingerültséggel megjegyezte, hogy ő már reggel nyolc óta vár. Már éppen kezdtem volna röstelkedni, mikor egy fiatalember teljes felháborodással vetette a szememre, hogy milyen erkölcstelen dolog a részemről, hogy gyerekkel jövök sorbaállni. Na erre teljesen kiakadtam. Mégis mit kellett volna csinálnom vele? A környezetemben mindenki dolgozik, a gyermekmegőrző három éves kor alatt nem fogad csemetéket, bölcsibe pedig nem járunk. Mégis mit gondolt a fiatalember? Melyik fogasra kellett volna akasztanom a fiamat? Már éppen indultam volna megint vissza a bérelt helyemre, mikor a biztonsági őr gúnyos mosollyal az arcán betessékelt az irodába. Bolond lettem volna kihagyni, ha már úgyis össze kellett vesznem miatta mindenkivel.
Ekkor rájöttem, hogy miért nem halad a sor. A hölgy, aki fogadott, nagyon kedves volt ugyan, de míg nekem mindössze csak időpontra lett volna szükségem, ő türelemmel elsorolta, hogy a kiváltandó okmányaimhoz mit kell beszereznem, illetve magammal hoznom majdan az ügyintézéshez. De ezeknek én már rég utánajártam. Arról nem is beszélve, hogy míg a hölgy informált, a mindannyiunk felett álló biztonsági őr, sokatmondó kézmozdulattal elém hullajtotta mindezt írásban is. Tehát a szavaknak ez esetben nem volt jelentőségük, csak az időt húztuk vele és a várakozók idegeit.
Ha a biztonsági őr egyben felvállalja az információs szerepkört, akkor nem egyszerűbb ha az általa osztogatott papíron rajta van az ügymenet is? Bár inkább nem mondok semmit, mert nem ez az egyetlen kérdőjel a folyamatban.
Mindenesetre kitartást kívánok mindenkinek, aki még nem élte át!

Fel

Kezdő oldal

Nem zavar?
Az illegális szemétlerakókról

Cikket akartam írni az utcán heverő szemétről, ezért már hetekkel ezelőtt a nagy rakásokról készítettem pár fotót. Egy hete, mikor újra végigmentem ugyanazokon a helyeken, a szemétkupacoknak nyoma sem volt. Persze egy pillanatig sem hittem, hogy ez így is marad. És láss csodát, ma már az egyik helyen újra megcsodálhattam az „alkotást”, nem is kis mennyiségben.
A probléma természetesen nem szűnt meg. Mindössze annyi történt, hogy a Polgármesteri Hivatal időnként kénytelen elszállítani az összegyűlt mocskot, még mielőtt betegségeket indítana a világhírnév felé. Ez nekik is előírás.

Mennyibe kerül ez a hivatalnak? Pontosabban mennyibe kerül nekünk? Hiszen a hivatal a mi pénzünkből gazdálkodik. Nem volna ésszerűbb, ha nem hajigálnánk el a feleslegessé vált dolgainkat? Ha egy kicsit odafigyelnénk a saját portánkra, és nem hagynánk a szemétkupacok keletkezését, ugyanazt a szemétszállítási pénz a hivatal másra költhetné. Például az útviszonyok javítására, karbantartására. Azért van a kukánk, azért van évente lomtalanítás, azért lehet konténert rendelni, azért vannak hulladékudvarok, hogy ne kelljen a mocskot néznünk.

Néhány hónappal ezelőtt az óvodába menet egy fiatalasszonyt rajtakaptam, hogy talicskával hordja az iskola elé a szemetet, közvetlen a játszótér mellé. Rászóltam. (Én már csak ilyen rászólós vagyok) Erre ő azt válaszolta, hogy „de hát úgyis elviszik.” Higgyem el neki – erősködött -, hogy elviszik innen. Mások is idehordják a szemetet és azokét is el szokták vinni!
Ma már kint van a tábla is, a legkritikusabb helyeken, de valószínűleg a helyzeten ez sem fog javítani. Ugyanúgy odatalicskázzák, legfeljebb majd egy fával odébb.
Elviszik. Hát persze, hogy elviszik. Nem is tehetnek mást. De nem bántja a szemünket?
Én a szemét helyett szívesebben látnék virágokat.

Fel

Kezdő oldal

A kutyafáját!

Szeretem az állatokat. Közülük is tán leginkább az ebek állnak közel a szívemhez. Mégis ha meglátok egy kutyát, szinte már önkéntelenül torzul el az arcom, és magamban már le is írtam a gazdáját. Pedig hát a gazdik sem egyformák.
A fenti pár sorból már ki is derült, hogy nem vagyok állattartó. Pontosabban csak halaim vannak, de azok – úgyszólván – nem sok vizet zavarnak.
Gyűlölöm, hogy a kutyák póráz és szájkosár nélkül sétálgathatnak. Sokszor még a gazdáját sem látom, hogy merre flangál. Nem érdekel, hogy egyébként barátságos a drága, ha engem nem ismer. Bármikor előfordulhat, hogy valamelyik mozdulatomat félreértelmezi. Mert mondjuk éppen sietek, és határozott léptekkel megyek felé. Felé, mert a járda arra visz, amerre ő van. Megijed, mert azt hiszi, hogy támadok. Lassítsak? Kerüljem ki három méterre? Esetleg a sárba is akár? Mert én sem ismerem őt! Nem tudom, hogy mire képes az az eb. Sok esetben az sem tudható, hogy egyáltalán van-e gazdája.
Tanúja is voltam pár dolognak:
Az első esetben hazafelé tartottam. Határozott léptekkel, mint általában. A lépcsőházunk előtt egy pettyes kutya álldogált, akit már máskor is láttam sétálni a környéken. Valószínűleg elgondolkodhatott valamin, mert nem vette észre, hogy jövök. Már egészen mellette voltam, mikor összerezzent, és nekem támadt mérgesen ugatva. Hál’ Istennek nem történt baj. Talán azért mert gazdája a közeli padról idejében rászólt, és minden bizonnyal azért is, mert a kutya valójában nem akart bántani.
Egy másik esetben a Száraznád utcán haladtam a buszmegálló felé, magam mögött hagyva egy kiskutyáját pórázon sétáltató középkorú hölgyet. Szemben egy harcikutya alkatú ebet egy fiatalasszony szabadon legeltetett. A hölgy szépszóval kérte a fiatalasszonyt, hogy fogja meg a kutyát, amíg elhaladnak egymás mellett. Mire az csak annyit felelt: Nem bánt! A hölgy megismételte a kérését. Aztán újra megismételte. Később már nem annyira szép szóval újra megtette. Minden próbálkozása hiábavaló volt. A harcikutya egy másodpercre sem veszítette el a szabadságát. A fiatalasszony pedig vállvonogatva, de elégedet mosollyal sétált el mellettünk, míg a kiskutya gazdája kezeiben élvezte ki a sétáltatás örömeit.
A harmadik eset számomra a legmegdöbbentőbb. Talán egy hónapja történhetett szintén a házunk előtt. Családi sétára indultunk párommal karöltve és a babakocsiban a fiunkat tolva. Egyszercsak halálsikolyt hallunk a hátunk mögött. Ez alatt mindenki értse azt, amit igazán halálsikolynak képzel el! Szó szerint. Megfordultunk és értetlenül néztünk pár másodpercig a hang forrására. Aztán megértettük mi a baj. Ugyanis iszonyat gyorsasággal a ház mögül kifutva előbukkant egy nagytestű kutya. Dühhel rávetette magát a még mindig sikoltozó nő egyébként szintén aránylag nagytestű, pórázon tartott kutyájára, és azok elkezdték egymást marcangolni. Döbbenten és tehetetlenül néztük a jelenetet. Aztán szintén rohanva fél perc múlva a ház mögül előbukkant a támadó kutya gazdája is. Szétválasztotta a harcolókat és három lépéssel odébb ment. Ne gondolja a tisztelt olvasó, hogy ez a drága ember legalább az eset után megkötötte a dögöt. Nem! Hiába szóltunk rá többször is! Még csak ránk sem nézett! Legközelebb talán egy gyermek lesz az áldozat!
Persze vannak egy kicsit jobb esetek is. Még a hó idején történt például, hogy az egyébként barátságos gazdi addig megfogta a kutyáját, amíg a szánkót elhúzzuk mellettük. A kutya nagyon mérgesen figyelte minden mozdulatunkat. Mint a gazdi elmondta, a kedvence szereti ugyan a gyerekeket, de a szánkókra valami módon nagyon neheztel. Hát, megnyugtató!
Hányszor hallani arról, hogy emberek sérülnek meg súlyosan, sőt halnak meg, mert kutyatámadás éri őket.
Talán nem mindenki tudja, de a kerületünknek van kutyatartást szabályozó rendelete, mely előírja, hogy közterületen kettő méternél nem hosszabb pórázon kell vezetni az ebeket. Harapós, vagy támadó természetű dögöket pedig a marás lehetőségét kizáró zárt szájkosárral kell ellátni. Sőt! Újpalotán van kutyafuttató is, amit az önkormányzat tart fenn, és amit a kutyasétáltatók kutyasétáltatásra kötelesek igénybe venni. De miért csak egy? És vajon miért csak véletlenül tudok róla?
És itt még megemlítenék még egy súlyos problémát. Amiről szintén olyan sokat hallani. Mi lesz a kutyaürülékkel? Meddig tűrjük még? Olyan nagy erőfeszítés kutyasétáltatáshoz a póráz, a szájkosár mellé újságpapírral, vagy nejlonzacskóval felszerelkezni? Olyan nehéz az adott helyzetben használni? Erre sajnos nincsen még szabályozás. De talán ami késik nem múlik.
Tessék a rendeletet betartani, és a kutyafuttatót igénybe venni!
Szabálysértést követ el ugyanis, és harmincezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható az, aki a rendeletben előírt valamely tilalmat megszegi, vagy valamely kötelezettségének nem tesz eleget.
Őszintén szólva nem hiszem, hogy a kerületben eddig bárkit is megbüntettek volna. De arról sem hallottam, hogy valaki szóbeli dorgálásban részesült. Vajon miért? Nem kellene már végre példát statuálni?
A szabályok megalkotása önmagában nem visz közelebb az Európai Unióhoz. Be is kell tartatni azokat!

A fent említett, 35/1999. számú rendelet megtalálható önkormányzatunk honlapján. (http://www.bpxv.hu)

Régebbi kapcsolódó cikkek:

Fel

Kezdő oldal