Sétálóutca
Megnyitó beszéd
Zajti Ferenc indiai fotóinak kiállításához
Újpalota, 2003. április 8.
„...Érzem, hogy nem jöttem idegenek közé. Sokat
hallottam Magyarországról. Tudom, hogy az Önök bölcsője ott ringott,
ahol az enyém: Ázsiában. Örülnék, ha ittlétem szorosabbra kovácsolná
a magyarság keleti kapcsolatait. ... Nagy óhajtásom volna, hogy
lássam, lelkileg egyesüljek azzal a néppel, amelynek ősei valamikor
az én őseimmel találkoztak a nagy Keleten. Messze keletről jött
nép a magyar, amely itt telepedett le Európa közepén és messze
keletről jövök én is. Talán ugyanonnan, ahonnan egykor vándorútra
indultak őseik. Én úgy érzem, rokonokhoz jöttem.”
E sorokat Rabindranath Tagore, India koszorús
költője írta 1929-es magyarországi látogatásakor. Nem bizonyíték,
még csak nem is érv a magyarság és India népeinek rokonsága mellett,
hiszen a nagy költő nem foglalkozott őstörténeti kérdésekkel.
Egyfajta jelzés inkább arra nézve, hogy az indiai-magyar rokonságnak
mindig voltak hívei, nem csak idehaza, hanem Indiában is. Míg
azonban Indiában ez általában a Magyarországgal valamilyen módon
kapcsolatba kerülők távoli, inkább ösztönös és megmagyarázhatatlan
érzése maradt, addig Magyarországon ezt az érzést – vagy markánsabb
megnyilvánulásaiban tudatot – középkori krónikáink: Anonymus,
Kézai és Márk Gestájának a magyarság hun-szkítha rokonságára vonatkozó
utalásai táplálták.
A magyarság ázsiai eredetének, rokonságának gondolata – az ellenlábas
elmélet erőfeszítései ellenére -- makacsul tartotta magát, s újra
meg újra felütötte a fejét legkiválóbb orientalistáink – elég
csak Stein Aurélt, Kőrösi Csoma Sándort, vagy a művészettörténész-orientalista
Felvinczi Takács Zoltánt említeni -- kutatási célkitűzéseiben
éppúgy, mint a magyarság ősi múltjáról romantikusan álmodók népes
táborában. Az ázsiai gyökereink felderítésének vágya sarkallta
történeti, nyelvészeti, néprajzi kutatások soha nem tapasztalt
lendületet vettek a két háború közötti Magyarország szellemi légkörében,
s a hivatalos történetírói állásponttal is dacolva kitartóan keresték
a magyarság ázsiai eredetének, rokonságának bizonyítékait.
Zajti Ferenc egyike volt azoknak, akik egy élet munkáját szentelték
a magyarság eredete kutatásának. Ez volt a célja 1929-es indiai
útjának is, amikor családi házát elzálogosítva, s barátjától,
Medgyaszay István építésztől nagyobb összegű kölcsönt felvéve
útnak indult, hogy Indiában keresse elmélete kézzelfogható bizonyítékait.
„Kiindulási alapom krónikáink ama határozott állítása, mely a
magyar fajtát skytha-hun fajú népnek tudja és vallja. A kapcsolat
komollyá tétele szempontjából Indiában is kellett komoly támpontot
keresnem egy olyan népben, melyet a történelem is annak ismer,
és ők maguk is hun fajú népnek vallják magukat. Modi professzor
Bombayban élő párszi történészprofesszor és más szaktudósok
segítségével ezt a népet a mervári „Mer” népben állapítottam meg.
...helyszíni tanulmányozásaim alapján megállapíthattam a magyar
fajtának a szóban forgó néppel sokban egyező fajiságát. Mervárának
az a területe, ahol ez a fajta nép lakik, az indiai irodalomban
„Magra”, „Magara” néven ismeretes. A nép önmagát hun leszármazottnak
tartja, és úgy egymás között, mint kifelé a „Magra”, „Magara”
népnevet használja.”—írja Zajti Kapcsolataink Indiával című művében.
Zajti az indiai rokonság keresésekor abból a történeti tényből
indult ki, hogy az 5. század végén, a 6. század elején Indiába
fehér hun hódítók törtek be, s telepedtek meg ott. Egyes indiai
és angol történészek munkáira támaszkodva állítja, hogy a közkeletű
nézettel ellentétben Észak-India lakosságának többségét nem az
árják, hanem a hun-szkítha eredetű népesség, illetve ezeknek az
árjákkal keveredett leszármazottai – köztük például a mai Gudzsarátot
és Rádzsaszthánt, tehát Északnyugat-Indiát lakó gurdzsárok és
rádzsputok -- alkotják, s ezek ilyen módon rokonságban állnának
a magyarok hun-szkítha őseivel. Udaipurtól északra találta meg
az említett, magát magarának nevező kis népcsoportot, amely egy
a székely rovásíráshoz igen hasonló írást használt, s amelynek
tagjaival, leírása szerint, magyar nyelven tudott érintkezni a
nyelvükben fennmaradt ősmagyar szavaknak köszönhetően. A rádzsput
nemzetségek gurdzsár – azaz a hunokkal közeli rokon – eredetének
vonatkozásában Zajti az indiai és a brit kutatás már ismert eredményeire
támaszkodott, így az udaipuri mahárádzsa nemzetségének hun eredetével
kapcsolatos elképzelései nem keltettek megütközést, sőt szívesen
látott vendég volt az udaipuri uralkodó udvarában.
Az udaipuri régészeti múzeum könyvtárosa segítségével járta be
a környéket, s látogatott meg – és fedezett fel ! – elfeledett
templomokat, melyek közül többről úgy tartotta, hogy azok az Indiába
betelepült hunok művei. „Az udaipuri hatalmas fejedelem területén,
szinte megközelíthetetlen hegyek között fekszik az úgynevezett
barolli-i templomcsoport, és az ott áthaladó Csambal folyó partján
épült pompás bhainsrori vár és ősi város. Erről az ősi templomról
azt mondják az írások, a márványfeliratok és a helyi hagyomány,
hogy kb. 1000 évvel ezelőtt itt tartotta esküvőjét az udaipuri
fejedelem Allata nevű fia, ahogy a feliratok mondják, Harija-dévivel,
a csodás szépségű hun leánnyal. A menyasszonyi ajándék a templomcsoport
átellenében a Csambal folyó partján épült Bhainsror város és az
ottani vár volt.”—írja imént idézett művében.
Zajti az indiai és az angol szakirodalomra hivatkozva a skytha-hun
népeket India nagyszerű templomtervezőiként és építőiként írja
le. Mindazonáltal létezik egy másik indiai hagyomány is, amely
az Indiába betörő hun uralkodó, Tóramána hódítását, és fia, a
Zajti által India Attilájának nevezett Mihirakula uralkodását
az indiai történelem sötét, pusztító korszakaként tartja számon,
melynek számos észak-indiai buddhista épület és hindu templom
esett áldozatául.
Az indiai történetírás és művészettörténet pillanatnyilag nem
tart ott, hogy ki tudná mutatni: az észak-indiai hindu templomépítészet
köthető-e szorosabban valamely etnikumhoz vagy néphez, és ha igen,
melyikhez, így az indiai szkíthák és hunok templomépítői mivoltára
vonatkozó elképzelés pusztán teória, mely jóval alaposabb kutatást
igényelne, s amely – elégséges adatok híján – nem is feltétlenül
járna sikerrel. Ugyanígy a Zajti által hivatkozott feliratok és
helyi hagyomány alapos tanulmányozására, valamint helyszíni nyelvészeti
kutatásra és néprajzi gyűjtésre lenne szükség ahhoz, hogy Zajti
állításait valóban megítélhessük.
Ám Zajti számára a tudományos vizsgálódás egyike
volt csak a valóság lehetséges megközelítéseinek, s talán nem
is a legfontosabb. Felesége nővére híres médium volt, gyakran
esett transzba, s világuknak a szellemlények, virágtündérek, visszajáró
lelkek éppoly természetes részét alkották, mint a hús-vér emberek.
Sajátja volt az a másfajta realitás iránti érzékenység, amely
korábban festőnövendékként, Hollósy Simon festőiskolájában is
minden bizonnyal megerősítést nyert. Hiszen Hollósy iskolája nemcsak
művészi, hanem lelki-szellemi alkotóműhely is volt, amelynek a
keleti vallás, a teozófia és a misztikum iránt fogékony szellemi
légkörében nemcsak olyan festőóriások formálódtak, mint Csontváry,
hanem érdekes módon olyan festőként indult orientalista egyéniségek
is, mint Baktay Ervin vagy Felvinczi Takács Zoltán. Ez a fajta
lelkiség, ez a misztikum sugárzik át Zajti képein, melyeknek tárgya
oly sokszor India: Buddha, Krisna, az indiai táj. „India fűszeres
levegője, különös fényekben izzó ege árad a képekből.” – írja
az egykori kritikus.... „Lábujjhegyen járó csendet és áhítatot
sugároznak a képek. Buddha halála... Sárgás fényű erdei tisztás,
idegen, ősi, szövevényes. ...Ebben a különös és ismeretlen sugárzásban
hal meg Buddha, azaz átolvad, egybeolvad, egyesül az ősi csenddel.”
Zajti festményeinek nagy része sajnos nyomtalanul eltűnt, s csak
különböző listák, fényképek és újságcikkek tanúskodnak egykori
létezésükről.
Zajtinak az indiai és a magyar díszítő motívumok rokonságára vonatkozó
elképzelését is inkább az iméntiek fényében, mintsem népek vándorlásának
kézzelfogható bizonyítékaként kell értelmeznünk. India szkítha-hun
népei és az általa Attila hunjai maradékának tartott székelység
közös lelkisége talaján rokon virágok sarjadtak. Székely kapuk,
kopjafák, kalotaszegi varrottasok virágait és indiai díszítő motívumokat
állított egymás mellé, hogy megmutassa a megdöbbentő hasonlóságot.
Ehhez annak a rajztanár-festő Tóth Jenőnek a rajzait, akvarelljeit
vette alapul, aki 1911-12-ben két éven keresztül Indiát járva
gyűjtötte-rajzolta az indiai motívumokat, mert meg volt győződve
azoknak a magyar népi motívumokkal való azonosságáról.
Felmerülhet a kérdés, ahogyan Zajti is feltette
Kapcsolataink Indiával című művében, hogy vajon „mi haszon származhat
mindebből Magyarországra?” Ugyanis bárhogyan foglalunk állást
– ki-ki indíttatása, világlátása szerint – eredet és rokonság
ügyében, bármeddig is követjük vissza keleti eredetünk szálait,
keleti vonatkozásaink kétségtelenek. A válasz, melyet Zajti ad
a feltett kérdésre, ma, amikor újjáéledő ambícióval ismét a nyugat
bástyáit ostromoljuk, olyan történeti perspektívába helyez, amely
ma is megszívlelendő. ...”ez a nemzet, Magyarország sokkal többre
hivatott, nyújtani Európának azt a keleti kultúrát, amely az elsajátított
nyugati kultúra mellett mint plusz mindig sajátja maradt a magyarnak.
De éppen ezen plusz révén, amelyhez nagyszerűen simul a minden
kritikát elbíró elsajátított nyugati kultúra, -- van és lesz nagy
hivatása kelet ... népei között.”
Renner Zsuzsanna
Indológus
Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum
Fel
Kezdő oldal
Irány a PECSA!
Ha sikerült valami kincset szerezned, érdemes
körülnézni az árusok „arcai” között is!
Ha megéheztél, kiváló sült kolbászt, oldalast, cserkészkolbit
tudsz venni a pecsenyéseknél. Iszonyúan kedvesek, nem idegesek,
ha csak a negyedik választásra sikerült rábukkanni a megfelelő
darabra. Rögtön a pecsenyések után következik egy helyes fiú:
bömböl, szakadatlan, napi öt órában. Csokit árul. Lehet, hogy
egy kicsit avast, de azért fogy rendesen. Vele szemben ’”pipás-negyvenes”
árul régi Omega stb órákat. Egyszer biztosan bejön neki a bomba
üzlet.
Régi barátom, Laci bácsi sajnos tavaly meghalt.
Százhúsz darab kvarcelem közül elsőre ki tudta csippenteni az
órámba valót, baráti összegért plusz szerelés. Ő általában héttől
kilencig reggelizett (otthonról hozott szalonna, kolbász + kenyér+
fantás üvegben tea). Komótosan falatozgatott, s közben mindenkihez
volt egy-két jó szava. Remélem, odafönt is ezt teszi minden reggel
hét és kilenc között.
Legközelebb a régiségsoron fogunk lődörögni, jó?
szilvi
Fel
Kezdő oldal
Uszidélelőtt
Felborult az életünk. Hétköznap reggelente lustálkodhatunk,
de szombaton halaszthatatlan dolgunk akad. Már reggel nyolckor
az uszodában kezdjük a napot.
 
Talán kevesen tudják, hogy papa, mama és baba
együtt lubickolhat a kerületi tanuszodában 1250 forintért. Ez
az összeg hármunknak elméletileg negyvenöt perc pancsit fedez,
azonban szinte akármeddig is maradhatnánk, mert az órát senki
nem figyeli. Ennek ellenére mi még sosem voltunk egy óránál tovább,
mert az én egy éves fiamon már háromnegyed óra elteltével a fáradtság
jelei mutatkoznak.
Szabályos úszásoktatásra senki ne számítson! (Nem is tudom, hogy
babáknál ennek volna-e értelme?) A két úszómester természetesen
folyamatosan jelen van, segít és javasol. A szülők pedig vagy
megfogadják a jó tanácsokat, vagy nem.
Érdemes minél korábban érkezni, mert ahogy telnek az órák, úgy
telik meg a medence a később ébredő családokkal.
 
Az újszülötteket már két hónapos kortól várják,
és célszerű is egész hamar elkezdeni a vízhez szoktatást. Őszintén
szólva mi már későn kezdtük a leckéket, mert Bátor akkor már fél
éves volt. Így a hátonúszást még mindig nem tudtuk megszerettetni
vele. A merülés viszont már remekül megy.
Mindannyian élvezzük.
Remek közös program és nem akármilyen kikapcsolódás az egész családnak.
Fel
Kezdő oldal
|
