Szepes Erika - Újpalota

Az ördög nyomdája

A statisztikák és Mi

Mi a társadalmi párbeszéd?

Nagy Előd festőművész honlapja

Tisztelt Olvasó!

Örömmel tudatom, hogy megszületett a XV. kerület levelezőlistája.
Amennyiben feliratkozik, a jövőben értesülni fog Újpalota, Rákospalota és Pestújhely eseményeiről.
Létrejöttünk célja az információáramlás az építés, a szépítés, a fejlesztés érdekében.
Az olvasóink egyben íróink is. Bármilyen szerveződésről, találkozóról, fórumról küldhető üzenet a list@palota.lx.hu címre, melyet a lista minden tagja automatikusan megkap.
Céltalan levelezgetéseket fővesztés terhe mellett kéretik kerülni!
Feliratkozás a subscribe@palota.lx.hu címen, vagy az egyszerűség kedvéért az oldal alján található mezőbe írja be az e-mail címét!
Kérem, amennyiben van lehetőségük, tájékoztassák a helyi ismerőseiket a levelezőlista létezéséről.

Köszönöm!

Szabó Bori

Feliratkozás a(z) 'palota' csoportra

Szepes Erika
Újpalota
Egy városrész regénye

Kiadta a XV. kerület Önkormányzata Felelős kiadó: Hajdu László Tipográfiai terv és kivitel: Mészáros Tibor Készült 2002-ben a PressCord Kft. nyomdaüzemében Felelős vezető: Birgány Lajos ISBN 963 204 623 4

Erdős Márta:
Egy hálás olvasó gondolatai…

A világ legtermészetesebb dolgának gondolná az ember, hogy az évtizedek óta életteret adó lakhelyét jól ismeri. Szepes Erika Újpalota – egy városrész regényé-t olvasva, már korántsem tűnik ez alapos ismeretnek. Már akkor, amikor ajándékként hozzájutottam – az Újpalotaiak Baráti Köre közgyűlésén – és belelapoztam a könyvbe, azonnal magával ragadott.
A címében is „regénynek” nevezett kötet szerintem nagyon is reális tényeken alapul, objektív tájékoztatást nyújt, ugyanakkor élvezhető olvasmányt is jelent – eltekintve a fotók minőségétől.
Sok mindenről értesülhettem, ami újdonságként szolgált, pedig kíváncsi alaptermészetemnél fogva és mint a Toronyhír egykori munkatársa, talán az átlagosnál is több ismeretet szereztem Újpalotáról. Nem beszélve arról, hogy gyermekkorom színhelyéről – a Körvasútsor másik oldaláról – már a lakótelep előtti terület ismerője is voltam. Nem is gondolnánk, hogy milyen hiánypótlást jelenthet például, amikor a – régóta kedvelt – Pálmai cukrászda történetét megismerheti az ember. De olyan is tudomásomra jutott, amiről nem valószínű, hogy kérdezősködtem volna, mint az, hogy a Pólus Hotel sportlétesítményeit bárki látogathatja. De a bizonyos élethelyzetekben valaha igen jó szolgálatot tett Frankovics önkiszolgáló étteremről is nosztalgia-szinten kellemes volt olvasni. Végre azt is megtudtam, hogy mi létesült a helyén, és milyen keretek között működik.
A kötetben szereplő Baranyai Katit annak idején – Újpalota 25 éves születésnapjával kapcsolatban – mi, vagyis a Toronyhír is megtalálta és riportot készítettünk vele. Most újabb részleteket is megismerhettünk „Újpalota első újszülöttjének” életéről.
Részemre és akikkel elbeszélgettem róla, a könyv sok újdonsággal szolgált Újpalota történetéről, és fejlődéséről. Sokkal közelebb kerültek hozzánk ismert emberek, intézmények. Elmondhatom még, hogy a belvárosban lakó rokonaim, ismerőseim sokszor csodálkoznak azon, hogy ugyan mit tudok egy kőrengetegen kedvelni, hogy van kedvem egy panellakásban huzamosabb ideig lakni? Ez a könyv tanulságként is szolgálhat! Lehet, hogy itt több jut nekünk emberségből, zöldövezetből, napfényből, a budai hegyek látványából? Mit nem adnék érte, ha a kötet befejező részében – a Polgármester úr által felvázolt – jövőbeli beruházások, újdonságok valóban megvalósulhatnának és a „regény” folytatása ezen újabb sikerekről szólna.
A könyv elolvasását jószívvel ajánlom!

Báthory Erzsi:
A minta lakos regénye

A hatvanas évek elején jelent meg nálunk egy román író, Mihai Beniuc tollából az Egy közember története című regény. Főhőse egy átlagember, a szocializmust építő román társadalom un. pártkatonája volt, aki példamutató alkalmazkodóképességének köszönhetően tempósan lépkedett egyre feljebb az un. káderlétrán, miközben nemes egyszerűséggel nevezte önmagát mindvégig és büszkén „csupán egy közembernek”. Elnézést kell kérnem Szepes Erikától, amiért könyve elolvasása után ez a Beniuc-regényhős jutott eszembe, s amikor leültem írni, hogy gondolataimat megosszam az olvasókkal, akkor is idetolakodott, annyira, hogy lám, kénytelen voltam vele kezdeni jelen eszmefuttatást. De már akkor ki is kellene mondanom, szerintem miben hasonlítanak annyira egymásra.

Nos amilyen minta pártembere volt Beniuc főhőse a szocializmus dicső korszakának, annyira minta lakosa Szepes Erika a szocializmus egyik korszerű vívmányaként épült városrésznek, Újpalotának. Született VII. kerületiként itt kapott férjével együtt, még gyermektelenül „tanácsi rendelkezésű szövetkezeti lakást” (mi csak a férjuram kerületi születésével és az áldott emlékezetű Samu Lajos tanácselnökhelyettes protekciójával, s a két gyermekkel együtt ugyanilyen „tanácsi rendelkezésű szövetkezetit”… igazolván a „vannak, akik egyenlőbbek…” orwelli szavak örökérvényűségét?). Szepes Erika, mint magasan iskolázott beköltöző kicsit berzenkedik, de aztán remekül beilleszkedik a környezetbe, s érzékletes nosztalgiával festi le a hetvenes évek szocreál idilljét, majd az azt felváltó szomorkásabb, emberi és városrészi őszutót á la Padisák Mihály. A hőskorról szólván idézi őt is, ifjúsági regényét is, sőt színdarabját, sőt feleségét, a népművelőként a helyi tanácsnál dolgozó Marikát is. Gördülékenyen citál helytörténeti munkákból, Lipp Tamás szociografikus igényű könyvéből és meg Bajusztól, midőn megidézi a rég- s a közelmúltat. A hasonlóan iskolázott lakosok lakásbelsőinek bemutatása után – már a Jelenben járunk! – sorra veszi az újpalotai nevelési-oktatási intézményeket, kezdve a sort a Lilán. Pechje van: ott tanítottam én is, méghozzá az első tíz évben. Miközben olvasom az interjút a halk szavúnak, szerénynek megismert Néder Kati nénivel, igencsak dúl harag keblemben: Kati néni, a kezdeti idők félénk, hátul meghúzódó hőse most végre learatja az összes babért mindenki helyett, aki már nincs ott és nincs itt, hogy látásuktól torkára fagyjon a szó. Haragom csitulván hadd soroljam hát fel én, kik miatt volt hőskor a Lila első korszaka. Elsőként Munkácsy Gyuláné igazgatónőt, aki 1972 nyarán, az éppen csak elkészült lila épületben súrolt-sikált, cipekedett az első tanári gárdával együtt, hogy meg lehessen tartani az évnyitót szeptemberben. Ő volt az, aki elindította a cigány kísérleti osztályt, a belső tanári továbbképzést, az angol tagozatot, a hátrányos helyzetűek Ferge Zsuzsa-féle felzárkóztatási programját, a Zsolnay-kísérletet, aki kiharcolta, hogy az úttörőcsapat saját táborhellyel bírjon, aki engedélyezte a katasztrófális felfordulással járó papírgyűjtési napokat, hogy az úttörőcsapat pénzt szerezzen. Aki – s ez a lényeg - igazgatói, majd minisztériumi főosztályvezetői pályafutása alatt folytonosan tapogatta a létező szocializmus falait: nem nyílik-é valamerre rejtekajtó a demokratikus emberi világ felé. Terray Barnabás, Zajti Ferenc, Drót Juli és Drót Ági, Erdős Anna, Szabó György, Németh Ilona, Szlatényi Magdi, Szécsényi Péter, Fejér Zsolt, Rauser Ági, Czifra Jutka és a régen halott, drága Baba néni… Felsorolni se bírom, kik éltek-haltak, áldozták ifjú éveiket a Lilának éjjel-nappal, télen-nyáron, szorgalmi időben és vakációban. Annak idején megírtam folytatásokban a Toronyhírben, s Csonti Zsuzsa igazgatónő nem engedte kifelejteni a Toronyhírben megjelent írásokat a Lila harmincéves születésnapjára megjelent évkönyvből sem– megcsonkítani is csak alig (a Rákospalotai Múzeumban talán megtalálhatók a Toronyhír évfolyamai, az Országos Széchenyi Könyvtárban bizonyosan mint köteles példányok…). De hát akkor ki tudna most Néder Kati néniről?!

Sorra vesszük a könyvben a regényírónő léptei és interjúi nyomán a többi újpalotai nevelési-oktatási központot, még a Fitness Klubot is, mindegyik története remekbeszabott fejlődéstörténet, dicsőség-tábla, sikerlista. Szintúgy mint a ÉNO, az Idősek Napközije, a háziorvosi rendelők, a patikák, a Páskomliget utcai üzletsor, a Vásárcsarnok, az Arany Alkony, a Nyugdíjasok Háza bemutatkozása. Az Akik közöttünk élnek című fejezet Carlos Lattez Pavez urat (az Aporháza utcai krizisszálló vezetője), Jovánovics Miklóst (nyugdíjas főszerkesztő, könyvkiadó, főtitkár), a könytárvezetőket, Péterfi Ferencet, az ÚSZIK munkatársát (?), Vágóné Gáspár Judit piaci árust és újságírót. Idéz is a Toronyhírből, igaz, a lapnak nem szentelt külön figyelmet...

Majd jön a Pólus Center, a Tesco, a Pólus Hotel bemutatása. Aztán a kis túlélők, cipész, varrónő, táskajavító, kárpitos, butiktulajdonosok következnek (a hangnem érzelmesre és szolidárisra vált).
Befejezésként ismét „hozott anyagból” dolgozik az alkotó: a 30 éves évfordulóra Kelemen Árpád, illetve az ÚSZIK által készített dokumentumfilmből idéz szövegeket. Végül három, valóban jeles személyiség, Báthory Béla, Péterfi Ferenc és Hajdu László portréjával zárul a mű. Finálé: a zenekar diadalmas záróakkordokat zeng, a végtelen tenger morajlik, lagúnán suhanunk a boldog jövő felé.

Vannak azért nagyon szép részei is a könyvnek: például Szepesi Attila, Keresztes Ágnes költők megidézése, verseik…
Kérem az olvasót, fedezze fel epés megjegyzéseim mögött a nagy-nagy szomorúságot is: mikor, hol mondhatják el az itt, Újpalotán dolgozó tanárok, óvónők, patikusok, könyvtárosok, szociális munkások, fejlesztők, orvosok, nyugdíjasok, s mindenféle kisemberek, hogy mit értek el az évek, évtizedek alatt?! Hogy miről szólt itt, többek között, az életük. Szepes Erikának elmondhatták, s íme, megjelent Könyvben! Igaz, ez általában megjelent, megjelenik a két újpalotai újságban is, sokkal nagyobb helyzetismerettel, empátiával, a köz iránti elkötelezettséggel, de az önkormányzat által kiadott, ilyen szép könyv, az azért más! Azt hirdetik, támogatják, kínálják, kézbe adják, osztogatják, Odafönt is mondogatják, az azért valami! Az azért elismerés! Végre.

Nem is velük, sorstársaimmal van bajom, akik aprólékos gonddal felsorolják munkájuk eredményét, sikereiket, ha hagyják, ha kérdezik tőlük, hanem: a regényíró alapállásával. A görög kultúrához nemcsak filológiailag lehetne közelednie, hanem az ókori görög demokrácia szabad polgárainak valódi közéletisége is megérinthette volna lelkét…
A középszer dicsérete. A késő-kádárkor langymeleg középszere dalol e regényben: élünk, túlélünk, mindig, mindenhol megtaláljuk a lehető legjobb megoldást ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, ott, ahol vagyunk. Minden úgy jó, ahogy van. Na, kicsit azért kényelmetlen, kicsit büdös, kicsit piszkos, kicsit szúr, kicsit vág (menj csak arrébb, míg szépen szólok, különben elsül a tenyerem!), de erről nem illik sokat beszélni, csak egy picit, éppen hogy lássák, nem vagyunk egészen hülyék, de többet egy szót sem, mert még azt hiszik, nem vagyunk megelégedve. Nem, mi nem békétlenkedünk, nem akarjuk megváltani a világot. Minek is? Mikor ez a világ a létező világok legjobbika?!

Azokról pedig, akik azt gondolták, azt gondolják, hogy nem csak úgy vagyunk, bele a világba, hanem szeretnénk ember módra, szabadon gondolkodni, cselekedni, elmondani, miről mit gondolunk, pláne szeretnénk közösségben beszélgetni, csak úgy civil módra, minden katonás kötelezettség nélkül, meg szeretnénk úgy egyáltalán lakhatóvá tenni ezt a világot, jobbá a kapcsolatokat, kultúrává a kultúrát, szeretetté a szeretetet, barátsággá a barátságot, szerethetővé ezt a panelvárost, megváltani ezeket az otthontalan gyerekeket, azokról pediglen szó se essék!

Péterfi Ferenc
Az ördög nyomdája

Néhány napja került a kezembe Szepes Erika regénye Újpalotáról. A tartalmáról még nem tudnék szólni, mert csak beleolvastam. De nyomdailag – ez első belelapozásra is kiáltó – ezúttal szemetet állítottak elő. Nyilván tudják, akik szeretik és figyelik ezt a kerületet, hogy két pazar kötet jelent meg az elmúlt években előbb Rákospalota, majd Pestújhely történetéről. Az sem titok, hogy e műfajban országosan is kiemelkedő szakmai visszhangja lett Buza Péter két munkájának, ami a sorozat harmadik darabjának szerzőjét is komoly kihívás elé állítja. Ám ezeknek a köteteknek a megjelenési formája is méltó volt azok tartalmához: az 50-100 éves fotók, grafikák, illusztrációk színvonalas nyomdai mestermunkával párosultak.

S most itt van ez a botrányos megjelenésű könyv, amely ráadásul a sorozat korábbi köteteit is megszégyeníti. A fotókkal a rendszerváltás előtti stencil szintjére süllyesztette a kontár nyomda ezt a kiadványt. Én nem tudom embere e valakinek, vagy valakiknek ez az impresszumban megjelölt Birgány Lajos. Lehet, hogy az előzetes közbeszerzési eljárásban nyomdaüzeme a legjobb referenciát, ajánlást adta a versenyző vállalatok közül, de hogy szégyenteljes nyomdai fércmű, ami kezei közül kikerült, azt biztosan állíthatom. Csak reménykedni lehet, hogy a munkát nem fizette ki a Polgármesteri Hivatal, de még jobb lenne, ha azonnal bevonnák és újranyomnák ezt a könyvet.

Úgy gondolják odafenn, hogy Újpalotának ez a szar is jó – idézem a legyintő vásárcsarnoki kofa reagálását. Hát ezt kikérjük magunknak. Ez a városrész, s az itt élő városlakók megalázása ez a gyalázatos termék. Azt sem tudni, miért nem lehetett a két korábbi kötetet szépen elkészítő kerületi Csokonai Művelődési Ház nyomdájának adni ezt a megbízást is? Nyilván, valami nyomós oka van annak.

A Szepes Erika-regényről a továbbiakban is várunk véleményeket, kritikákat, amiket szívesen le is közölnénk!
Beszéljük meg, miért tetszik, miért nem tetszik!
be

Fel

Kezdő oldal