Kossuth 1

Kossuth 2

Életvezetési útmutató

Egyedülállóknak

Újpalotaiak Baráti Köre

Polgári Érdekképviseleti Egyesület

Kossuth Lajos 1802. szeptember 19-én született Monokon. Születésének 200. évfordulóját az egész esztendõre kiterjedõ rendezvénysorozattal ünnepeltük országszerte.
A Budapest Fõváros XV. kerületi önkormányzata soktagú Kossuth-emlékbizottságot hozott létre még 2002. február elején a megemlékezés méltó lebonyolítására.
Az ünnepségrõl Juhász Sándor díszpolgárt, a helyi Ipartestület elnökét és az emlékbizottság tagját kérdeztük.


A jóváhagyott program nagyszabású volt, méltó Kossuth Lajoshoz és a rákospalotai hagyományokhoz. Az, hogy egybeesett az országgyûlési választásokkal, talán még jót is tett neki. A program mind a mûvészetek, mind a sport, mind az ismeretterjesztés területén sokat adott és sok kerületi gyereket megmozgatott az óvodásoktól a középiskolásokig. Azt külön kiemelendõnek tartom, hogy olyan helyi hagyományt elevenített fel, amelyik évtizedekekig (eltekintve az utolsó évtizedtõl) szinte feledésbe merült: a koszorúzást és a helyiek megemlékezését Kossuthról a rákospalotai Kossuth-szobornál. Az utóbbi évtizedben is csak a Gazdakör és az Ipartestület tartotta meg itt a március 15-I megemlékezést. Ha már sikerült feléleszteni, jó lenne nem hagyni kialudni (legfeljebb nem ekkora lánggal égetni minden évben ...)!
A gyerekek nagyon mozgékonyan és okosan viszonyultak az ünnepség-sorozathoz. Számomra nagy élményt jelentett résztvenni a különbözõ vetélkedõkön. Különösen nagy élmény volt az egyik vetélkedõ négy gyõztesét, a Kavicsos közi László Gyula Gimnázium tanulóit tanárnõjükkel elvinni Monokra. Ez a kirándulás az Ipartestület felajánlása volt a vetélkedõ gyõztes csapatának, s mi, akik az Ipartestületbõl elvittük õket, legalább úgy élveztük a monoki látogatást, ha nem jobban, mint õk.
Kár, hogy a rendezvények többsége iránt nagyon csekély érdeklõdést tanúsított a kerületi lakosság többsége, dehát ez általános jelenség napjainkban.
Az ünnepség-sorozat fénypontja a felújított Kossuth-szobor avatása volt. A szobor és rendbehozott környéke magasan kiemelkedik az elhanyagolt, lepusztult környezetbõl. Ez persze nem baj, mert így talán a környezet rendbehozatalát is idõszerûvé teheti. Azt pedig csak remélni tudom, hogy a régi szépségében helyreállított szobrot sokáig meg tudjuk majd óvni.
Utólag jegyzem meg, hogy sajnos az emlékbizottság megfeledkezett arról, hogy értesítse a pártokat és a civilszervezeteket a koszorúzás lehetõségérõl, így aztán csak a kerületi önkormányzat, a Gazdakör meg az evangélikus egyház koszorúzott. Pedig de szép lett volna, ha a kerület Kossuth-szobrát koszorúk és virágok tömege borítja ezen a 200. évfordulón!
-Juhász Sándor-

Egy kritikus hang: Némi formalizmusra utalt, hogy a népes tagsággal bíró emlékbizottság többek között egy 1848 méteres futást is az ünnepség egyik jeles eseményévé tett, így használván fel a történelmi számokat mint megemlékezési mértékegységeket, de elfogadom az ellenvéleményt is: a gyerekek miatt nem ártott némi játékosságot vinni a felnõttes megemlékezések közé ... A Szõdliget utcai iskolában megtartott tavaszi Kossuth-bálon pedig csak mindösszesen hatunkon volt kokárda (meg a falon!). Keltettünk is - a fal kivételével - némi feltûnést, sõt még csúfondáros megjegyzést is kaptunk a kokárdához társított aktuálpolitikai eseménynek köszönhetõen. Pedig már azt hittük, hogy a rendszerváltók ott hagyták politikai elõítéleteiket egy szálig a pártállami múltban ...
-valentin-

Fel

A hazafiságra, hazaszeretetre nevelés a Rákosi- és a Kádár-korszak évtizedei alatt az iskolai tanterv egyik sarkalatos pontja volt, könnyedén letudható az osztályfõnöki órákon meg az úttörõ-foglalkozásokon, s ahogy az már ilyen (puha) diktatúrákban lenni szokott, nyomtalanul el is múlt. Nemzedékek nõttek fel úgy, hogy a proletárinternacionalizmus szellemében jórészt nem kötõdtek se hazához, se szülõ-, se lakóhelyhez, se családhoz, se hagyományokhoz. A családhoz, szülõföldhöz való kötõdést gyerekkorban tanulja meg az ember, de nem felszólító mondatokból. A gyermek a metakommunikációt (nem a szavakat, hanem a hangsúlyt, az indulatot, az érzelmet, ami a szavakban vagy a mozdulatokban rejlik) érti és sajátítja el a legjobban.
Volt egy nagybácsikám, aki haláláig agglegény maradt, s csak testvérei, sógorai, sógornõi, unokahúgai-öccsei alkották családját (voltunk számosan), meg rengeteg keresztgyereke. Szabó Imre volt a polgári neve (nem dicsekvés, de megtalálható a Magyar Életrajzi Lexikonban), Imisnek hívtuk mi, gyerekek, pedig 1948-ig magánkönyvkiadó volt, majd osztályvezetõként dolgozott haláláig egy egyházi hivatalban. Az ostrom alatt az óvóhelyen Arany János Toldiját olvasta fel nekünk, az alig három és ötéveseknek, hogy elterelje a figyelmünket a külvilág zajairól. Ha nem is értettük még minden szó értelmét, vagy talán a történetet magát se tudtuk követni, de a vers õsi felezõ tizenkettesben írt sorai, Arany ízes és veretes magyar nyelve belénk ivódhatott. Ezt az élményt csak anyánk sokszor elmesélt történetébõl ismerjük, mert nem maradt meg bennünk emlékkép, de egy másik, már késõbbi annál pontosabban. Félhomály van a nagyszobánkban, Imis a cserépkályha melletti fotelben ül, s mi ketten mellette a kis faragott székeinken, azaz tél lehet. Nagybátyánk arról mesél, hogy 1894-ben, amikor Kossuth Lajos hamvait hazahozták vonaton Olaszországból, a sinek mellett az országhatártól kezdve egészen a fõvárosig férfiak álltak kalap levéve, feketében, s mellettük feketeruhás asszonyok, minden talpalatnyi helyen, végestelen végig a vasúti sinek mellett, száz kilométereken keresztül. Pedig nem láthattak mást, csak az elhaladó vonat kocsijait, amik egyikében lehettek Kossuth hamvai. Nem szervezte senki, nem szólította fel õket senki. Sõt meg is döbbentek az ország vezetõi, meg az elit, meg az értelmiség ettõl a néma, mozdulatlan, mély gyásztól, amirõl semmi elõjel nem árulkodott. Mennyit kellett szekerezni, gyalogolni messzi földekrõl a vasúti sínpárig, hogy majd ki-tudja-mikor elhaladjon rajta egy vonat, amiben, azt írták a lapok, Kossuth hamvai vannak. Törõdni utakon, ácsorogni, várakozni kietlen vasúti pálya mellett a visszajelzés legkisebb esélye nélkül, s nézni az elsuhanó, fekete vasúti kocsikat ... Miért? Azért a hatalmas, semmivel sem összehasonlítható, halálig õrzött és féltett élményért, amit 1848-49, a magyar forradalom és szabadságharc jelentett még a század végén is azoknak az embereknek, akik gyerekként vagy felnõttként átélhették, akkor is, ha elbukott, ha évekig üldözték a hiveit, s ami a független Magyarországban haláláig bizakodó Kossuthban öltött testet. Nagybátyánk 1905-ben született, tehát õ is csak hallhatta öregektõl a történetet, de amikor ott a cserépkályha mellett elmesélte, összeszorult a torka, s fojtogatták a könnyek, mint ahogy az én torkom is elszorul, valahányszor eszembe jutnak ezek a képek, az egyik, amin gyerekként én is rajta vagyok, s a másik, amit a képzeletem keltett életre: amin maga a nemzet gyászolja némán, egy szívvel-egy lélekkel halottait.
Hát valami ilyesmi a hazaszeretet. Nem tantervi passzus. A családon belül adják át az öregek a fiataloknak a sorsfordító, történelmi események közös élményét, a nagy és kis közösséghez tartozás megtartó erejében való hitet, meg a nemzetért igazán tenni akarók és tudók iránti szeretetet és tiszteletet. Mi más tartaná bennünk a lelket halálunkig, mint az egymáshoz tartozás, a szeretet?
Mesélünk-e mi ma a gyerekeinknek ilyen meséket?
- erdõs -

Fel

Ziegler Mária a Gondolattól a cselekvésig címû könyve után most megjelentette második könyvét is Gondolat-Cselekvés-Harmónia címmel. Ziegler Máriát - illetve Ziegler Marikát vagy más néven Zné-t - jól ismerik azok, akik a nyomdai úton elõállított és újságárusok által terjesztett Toronyhírt tavaly májusig, utolsó megjelenéséig rendszeresen (netán tizenkét esztendõn keresztül?) vették és olvasták. Õ az, aki minden számban igyekezett a tolerancia, mások megértése, sõt segítése, a lakóterület, a természet és úgy általában az élet szeretete felé irányítani bennünket. Ziegler Marikában az a jó, hogy nem oktat ki, nem fejtegeti magasröptûen gondolatait. Itt él közöttünk, panellakásban, itt vásárol, ügyintéz, sétálgat, az õ gondjai pontosan olyanok, mint a mieink: mindig kis pénzbõl kellett okosan gazdálkodnia, három gyermeküket felnevelni, szerencsésen átvezetni a családot az élet számos buktatóján, mindig megtalálni a napi, a kis és nagy konfliktusok megoldásait, s sokszor érték kudarcok ... Az önmegismeréshez, a lelki egyensúlya, önbizalma, erkölcsi tartása, életderûje megszerzéséhez vezetõ útját meséli el és adja át nekünk tapasztalatait ebben az önkiadásban megjelentetett életvezetési könyvecskében. Amiben még sok hasznos háztartási ötletet, praktikus tanácsot és receptet is találunk. Külön felhívjuk kedves Olvasóink figyelmét a szerzõ csupa-szív, csupa-lélek fotóira: hihetetlen, de Újpalotán készült mind. Ziegler Marika ugyanis nemcsak az élet, hanem Újpalota szerelmese is.
Könyve megvásárolható 1000 forintért az Újpalotai Szabadidõ Központban (Zsókavár u. 2.).

Fel

Az egyik újpalotai szupermarket felvágott-pultjánál szolgált ki a kócos, rosszkedvû, negyvenes nõ. Elképzeltem, hogy egyedül hazaballag, otthon fogadja a sivár lakás, amit nincs kedve rendbe se tenni, nincs kinek elmesélnie, milyen idegesítõek és fárasztóak voltak aznap az emberek, a kollegák, a vevõk, az utcai járókelõk, az utasok a buszon. Mindenki áskálódik, pletykál, sunnyog, sunyít. Áporodott, hideg és hangulattalan minden szobasarok, kényelmetlenek a székek, rossz helyen vannak a lámpák. Elmenne valahová, de itt a közelben nincs is hová! Meg nincs is kivel beülni sehová, elbeszélgetni errõl-arról. Marad a tévé, de már az is dögunalom, érdektelen, felszínes, hazudja a kalandos életet, az elérhetõ gazdagságot, az igazi, nagy szerelmet ...
Elképzeltem és elszomorodtam. Aztán eszembe jutott, hogy a kerületben mûködik ötvennégy civil szervezet. Ezeknek ugyan a túlnyomó többsége valamilyen speciális célból jött létre, ezért speciális a tagságuk is, a tevékenységük is. De van néhány, amelyik laza emberi közösség, ahol már kialakultak a szabadidõ eltöltésének természetes és változatos társasági formái, s ahol nemhogy haragudnának, inkább örülnek, ha új emberek érkeznek közéjük, mert új színt hozhatnak, másféle történeteket és másféle érdeklõdést.
Írtam nekik, hogyha rendszeresen megírnák, hol, mikor tartanak összejöveteleket, ahová szeretettel várnak magányos embereket, akkor itt, az interneten értesíteni tudnánk azokat, akik magányukban szörfölnek a hálón, vagy azokat a magányosokat is, akiknek gyermeke, unokaöccse, szomszédja szörföl, megtalálja híreinket, s szivesen tovább adja, mit ajánlanak itt a kerületben a különbözõ közösségek.
Mostantól olvassa a híradásainkat! Vagy kérdezzen rá internetezõ rokonánál, szomszédjánál! Ne szégyelje, hogy magányos! Kerekedjen fel, keresse fel a kedve szerinti társaságot a felkínált idõpontban. Legyen nyitott, akarjon megismerkedni, akarjon bekerülni közéjük!
Higgye el, szivesen fogadják, csak az elsõ lépéseket kell egyedül megtennie.
Rajta hát!
- be -

Fel

Barát Gábor, az egyesület titkára
és
Báthory Béla, az egyesület elnöke.

Bemutatkozik a Polgári Érdekképviseleti Egyesület (PÉE).
“Mi már 12 éve polgárok vagyunk”: 1990-ben alakultunk néhány olyan pártfüggetlen ember kezdeményezésére, akik szükségét látták annak, hogy ebben a pártosodó világban legyen fórum, ahová az emberek ügyes-bajos dolgaikkal fordulhatnak és azokat nem a pillanatnyi pártérdekek alapján kezelik.
Ki akarták sajátítani székházunkat (Bocskai u. 26.), majd erõszakkal el akarták foglalni, miután ez törvényesen nem sikerült, hihetetlenül magas, havi több tízezer forintos lakbért szabtak ki ránk. Mi nem állami támogatásból létezünk, hanem a tagdíjainkból, a pártoló befizetésekbõl, valamint pályázatokon nyert forintokból. Egyesületünk a kerület egyetlen olyan pártfüggetlen civil szervezete, amelyik Önök segítõ támogatásával eddig minden választási ciklusban tudott.
képviselõt és több bizottsági tagot is bejuttatni a képviselõtestületbe. Eredményesen hallattuk hangunkat minden, a lakosság érdekeit érintõ fórumon például: nem lett fizetõs parkoló a Nyírpalota úti zöld sáv helyén, rendezve lett és felújításra került a Kossuth szobor és környéke, valamint a Kolozsvár utcai kispiac. Az egyik leglátványosabb eredményünk, amellyel mindenki rendszeresen találkozhat, a kerületünk ki- és bevezetõ útjain található köszöntõ táblák.
Mit szeretnénk tenni a kerület fejlõdése érdekében:
- városrészi önkormányzatok létrehozását Rákospalotán, Pestújhelyen és Újpalotán,
- éjszakai felnõtt- és gyermekorvosi ügyeletet, gyógyszertárat,
- zajvédõfalakat az M3 mellett,
- a lakóövezeten tevékenykedõ és a lakosság nyugalmát zavaró ipari tevékenységek megszüntetését,
- a lakosság által elérhetõ közelségben az újpalotai rendõrõrsöt és az önkormányzat információs irodáját,
- a lakossági kérdéseket és véleményeket is megjelentetõ Városházi Naplót,
- nyilvános és gondozott utcai WC-ket
- a Távfütõ Mûvek mohóságának visszaszorítását,
- parkjaink, játszótereink és útjaink rendezését, korszerûsítését és rendszeres karbantartását.

Legközelebbi összejövetelünk idõpontja és témája:
október 14. 18 óra: A helyhatósági választások civil elõkészületeinek értékelése.

Valló Péter,
az egyesület titkára.